„Akarata ellenére senkit sem lehet megmenteni” – A pszichológus szerint így tudunk jól segíteni a szerettünknek

–

Szabó Anna Eszter WMN: Az a helyzet, hogy nem küldhetem minden mélypontra kerülő barátomat hozzád. 

Kazimir Ágnes: Hát, ez bizony így van…

Sz. A. E./WMN: …és ilyenkor mindig halálra szorongom magam, hogy mégis, barátként mikor lépek túl vékony jégre? Amikor úgy érzem, muszáj vagyok közbeavatkozni, jól teszem-e? Miközben van, hogy muszáj, sőt, kötelesség, ugye?

K. Á.: A segítők munkája sokszor hálátlan, nehéz, és valóban gyakran kockázatos. De barátként, valódi barátként, szerető családtagként nem tehetjük meg, hogy a bajban nem próbálunk meg segíteni.

A nonstop egyetértésre egy bólogatós kutya is képes, az nem szeretet. 

Sz. A. E./WMN: Én is ezt gondoltam mindig, de azért megesett, hogy megállt a kés a levegőben, amikor feltettem a kérdéseimet, vagy elmondtam, hogy látom a dolgokat. Nem magamat akartam ráerőszakolni a helyzetre, és nem az igazamat akartam nyomatni, hanem tényleg segíteni szerettem volna, mégis, sokszor futottam bele kemény ellenállásba, ami akár konfliktusig fajult. Vagy – ami talán még rosszabb, hogy – meghallgatott az illető, bólogatott, majd minden ment tovább, amit fájdalmas volt végignézni. 

K. Á.: Ez mindig benne van a pakliban. Gyakran mondom, amit én is tanultam, hogy

akarata ellenére senkit nem lehet meggyógyítani. Ezt nem mindig könnyű belátni és elfogadni, de van, amikor ez nyilvánvaló. Szánalmas, amikor a segítő sokkal motiváltabb, mint az, akinek segíteni akar.

Gyakran itt meg is áll a tudomány, vagyis a teendők kényszergondolatának sora. Én is átéltem már nemegyszer a groteszk helyzetet, hogy mindenáron segíteni szerettem volna, mert azt éreztem, hogy muszáj, tele jó szándékkal és szerintem óvatosan, mire azt kaptam hogy „Ne nyomulj, arra kérlek”. Az első rosszérzés után, amit ugyan hasba rúgásként éltem meg, megkönnyebbültem. Oké. Az ő baja, az ő dolga, az ő rizikója. Mindenki úgy rontja el az életét, ahogy akarja. És úgyis teszi rendbe. Hivatásos segítőként persze azért más a helyzet, mert annak keretei, feltételei vannak, motiválatlan klienssel pedig nem tudunk terápiát végezni. Mindig kell a másik fél is ahhoz, hogy valóban segíthessünk.

Sz. A. E./WMN: Na, akkor mondd, hogyan lehet jól segíteni?

K. Á.: Ha valakiről azt érezzük, hogy valami baja van, én azt tartom a legjobbnak, ha nyíltan beszélünk róla. Például azt mondjuk: „Szeretlek annyira, hogy őszinte legyek veled. Az a benyomásom, hogy iszol és megváltoztál. Tudok segíteni valahogy, valamiben?”  Vagy: „Aggódom érted, mik ezek a foltok rajtad?” Vagy: „Nagyon mélyponton látlak, baj van?” 

Olyan is van, amikor valakiről a szoros környezetének minden tagja látja, hogy valami nem oké. Sokat sír, panaszkodik, túlzabál vagy éppen nem eszik, étkezés után percekre eltűnik a mosdóban, megváltozik a magatartása, bezárkózik, vagy indulatkitörései lesznek. Ilyenkor szintén mérlegelni kell az őszinte, nem tolakodó visszajelzést, hogy a szerettünk azt érezze elsősorban, hogy figyelnek rá, szeretik, és nem azt, hogy összefogtak ellene.

Mindig érdemes hangsúlyozni, sőt, kiemelten fontos, hogy ezek a mi észrevételeink, a saját megélésünk, és mindig érdemes inkább kérdéssel próbálkozni kinyilatkoztatás helyett. 

Sz. A. E./WMN: És ha a legfinomabb próbálkozás ellenére elutasítással, tagadással, vagy ellenséges reakcióval találjuk szembe magunkat, akkor ennyi? Hátrébb kell lépni? 

K. Á.: Nagyon fontos tudni, hogy az elutasítás egyáltalán nem mindig jelent nemet. Van, amikor meg kell érnie a bátorságnak, a döntésnek. Az is jó, ha hozzátesszük, hogy „Gondolkodj, itt vagyok, szólj.” Azonban van olyan, akinek az önérzete erősebb az önbecsülésénél. Inkább belepusztulna, mintsem hogy belássa, baj van, segítségre szorul. Rengeteg ember ilyen. Azt gondolja, kezdetektől ezt „verték” bele, hogy aki segítségre, lelki támaszra szorul, az „gyenge vagy dilis”, ami pedig szégyen. A rendelőben gyakran indul a beszélgetés: „Szégyen vagy sem, ez az utolsó lehetőség, bár tudom, hogy ezt titokban kell tartanom anyám, férjem, tanárom előtt, mert mit gondolnának rólam.” Túl sok ember szocializálódott így, hogy segítségre szorulni szégyellnivaló, ezért nem csoda, ha

sem segíteni, sem segítséget elfogadni nem tudunk rendesen. 

Sz. A. E./WMN: És akkor még mindig ott van a tévedés lehetősége, hogy hiába a jó szándék, a szeretet, a törődés ellenére, nem jól segítünk, nem jól vesszük le a jeleket…

K. Á.: Volt olyan eset, ahol azt észlelték, a család egyik tagja, aki addig búskomor volt, végre vidám lett, színes ruhákat vett fel, dalolt, táncolt, boldog volt, ahogy ő mondta, sokat járt el otthonról. Mindenki örült. Mígnem egy napon kiderült, hogy eladta a feje felől a lakást. Mániás depresszió mániás szakaszát diagnosztizáltuk nála, amely életszakaszban beszámíthatatlanná vált. A környezet pedig egészen a lakáseladásig fellélegzett, hogy „de jó, végre ilyen jól lett”. Persze ez extrém példa, de jól mutatja, hogy nem mindig minden az, aminek látszik. Mindig érdemes meghagyni magunknak a tévedés lehetőségét is, de azért a rosszérzéseinkre jó hallgatni. Inkább, mint hogy késő legyen…  

 

Sz. A. E./WMN: Kiknek a legnehezebb segíteni? Vannak a szokásosnál is keményebb esetek? 

K. Á.: Hogyne! Azoknak például pokoli nehéz segíteni, akik valójában nem segítséget várnak, csak figyelmet. Akik mindig panaszkodnak, akiknek csak a közönség kell. Ventilálnak, kiadják magukból a mérget, aztán megkönnyebbülve továbblendülnek, amíg megint meg nem telnek. Ez elég tipikus, és ehhez viszonylag könnyű partnernek is lenni, amennyiben hétköznapi panaszkodásról van szó. Ha már tendenciózus a dolog, a megnyilvánulások mind a panaszáradatról szólnak, akkor azért érdemes rákérdezni, hogy mivel tudnánk segíteni, azon túl, hogy meghallgatjuk. Ha csak ennyi a szerepünk, hogy hallgatunk, az se kevés. Tényleg van, hogy elég ennyi. Ám amennyiben úgy érezzük, hogy ez már több kettőnél, akkor meg lehet próbálni a finom kérdezgetést.

Sajnos rengetegen szocializálódtak úgy, hogy csak akkor kaptak figyelmet, ha valami baj volt, ezért önmaguk sajnáltatásával vívják ki a törődést.

Ahhoz, hogy ezt valaki megértse, belássa és változtatni tudjon ezen a hibás attitűdön, gyakran szükséges komoly terápiás segítség. Szóval vannak azok, akik csak leadni akarják magukról a terheiket, de tanácsot, segítséget valójában nem várnak, sőt, nem akarnak, és ha mégis azt kapják, vagy ignorálják, vagy kikérik maguknak. Persze vannak, akik hibátlannak és tévedhetetlennek hiszik magukat, ezért aztán megharagszanak arra, aki visszajelez valamit arról, hogy valami még sincs rendben vele. 

Sz. A. E./WMN: Ilyenkor szakadhatnak meg öröknek hitt kapcsolatok… nem?

K. Á.: Ezek komoly töréspontok lehetnek. Akinek az egóját vagy az addigi szocializációját sérti már annak a gondolata is, hogy esetleg segítségre szorul vagy szorult, hogy ne adj' isten ő vagy a munkája, párkapcsolata, gyereknevelési módszere, diétája, akármije nem tökéletes, az képes elvágólagosan megszakítani a kapcsolatot. Amúgy érdekes, gyakori tapasztalat hivatásos segítőknél is, hogy valaki, aki terápiára járt hozzánk, átnéz rajtunk, amikor a terápiás téren kívül találkozunk, nehogy kiderüljön a stigma, hogy terapeutához fordult. Inkább nem is ismer meg. 

Sz. A. E./WMN: Mégis ezerszer is inkább segítsünk, mint hogy hallgassunk pusztán azért, hogy elkerüljük a konfliktust?

K. Á.: Ha a közvetlen környezetünkben észlelünk bármit, azt vissza kell jelezni annak, akire vonatkozik. A struccpolitika sokszor életveszélyes is lehet. Figyelnünk kell a jelekre, a metakommunikációra, mert van, aki szinte némán könyörög a tekintetével, hogy „baj van, segítség”. Az ilyen ember igen hálás azért, ha segítő kezet és bátorító szót észlel, különösen akkor, ha ez szeretettel, odafigyeléssel társul. Közben persze nem kell kényszeresen mindig beavatkozni mindenbe. Nagyon fontos mérlegelni, és a saját szempontjainkat is figyelembe kell vennünk, magunkat is védenünk kell.

Lélekölő lehet, ha folyton szorongunk valakiért, aki saját magáért sem szorong ennyit. 

Sz. A. E./WMN: Meddig terjed egy barát, rokon, közeli ismerős „hatásköre”? Mi az, ami még a mi dolgunk, és ami miatt már nekünk is segítséget kell kérnünk?

K. Á.: Vannak vis maior-helyzetek, amikor azt látjuk, hogy életet veszélyeztető állapot van, például súlyos depresszió, öngyilkossági fenyegetettség, vagy bármi más, olyankor mindenképpen azonnali intézkedésre lehet szükség. Ilyenkor többnyire nem az én kompetenciám azt eldönteni, hogyan tovább, hanem a szakorvosnak, mentőknek, rendőrségnek, nekem annyi a teendőm, hogy őket értesítsem, ők döntsenek a továbbiakról. Ugyanez vonatkozik az esetleges bántalmazások, vagy más akut, gyakran életet veszélyeztető esetekre is, beleértve kiemelten a gyerekbántalmazást, vagy bármilyen olyan esetet, ahol az illető nem tudja, nem meri megvédeni magát. Ilyen esetekben nem szabad hezitálni, lépni kell.

A többi esetben azért jobban ráérünk átgondolni a lehetséges lépéseket. De a lényeg, hogy ha benned önismereti rend van, ami kiterjed a felelősségre és a kompetenciahatárok felismerésére is, akkor kifelé is nyitott, bátor, felelősségteljes és döntéseidben is bátor lehetsz. Olyan ember, aki nagyobb eséllyel segít jól. Csak közben figyelj magadra is. 

Szabó Anna Eszter és Kazimir Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Juanmonino