„Be kell vallanunk, hogy a modern társadalom nem tud mit kezdeni a halálélménnyel, a halálra való készülődéssel. Eltávolítja, elkendőzi a problémát, és még a haldoklónak is hazudik. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az a feszültség, amire nincs megoldás, elfojtásba kerül, s ezzel a mechanizmussal védekezik mind a beteg, mind a családtag, mind pedig az orvos” – írta Polcz Alaine, mi pedig csak egyetértően bólogatunk. 

Minden kor és civilizáció szembekerült a lét-nemlét földöntúli kérdésével. A halál titkára sok-sok válasz született az elmúlt évezredek során, az aktuális korra, kultúrára jellemző válaszok és rítusok születtek. Ezek érthető, pontos keretet adtak a haldoklóval, a hozzátartozókkal, magával a halállal való viszonyra, így egyben közösségformáló erőt is képviseltek. A rítusokban formálódó támogató közösség jelenléte lehetőséget adott arra, hogy az érzések megfogalmazódjanak. Egy szeretett személy elvesztése fájdalmas, kínzó és gyötrő lehet.

Régen is fájdalmas volt, csak akkor még akadtak erre kifejezőeszközök, volt közösség, idő és tér, hogy ezt az emberek megéljék.

Az adott korra jellemző válaszok megnyugvást is adtak, hiszen valamiképp kifejezték, hogy a halállal nem szűnik meg a szeretett személy. A vallások életről-halálról alkotott nézetei segítséget nyújtottak a félelmekkel, különösen a halálfélelemmel való megküzdésben.

Eltávolodtunk a haláltól 

A mai emberideál a fiatal, egészséges, javakat felhalmozó sikeres örök életű „lény”. A haldoklás, a halál nehezen értelmezhető a mai kultúrában. A halál értelmetlenné, félelmetessé vált. A ma emberében felerősödtek a félelmek, szorongások a halállal kapcsolatban, elfojtjuk, tagadjuk a halál tényét. 

Pedig a halál már a gyermekeket is intenzíven foglalkoztatja. Fontos fejlődési feladat az ezzel kapcsolatos félelmek feldolgozása, annak ellenére, hogy a szülők jó része pánikba esik mikor csemetéje az élet nagy dolgait kezdi el feszegetni. Gyakran pszichológushoz fordulnak, mondván, hogy nem normális négy-öt éves korban ilyenekről gondolkozni. Pedig a gyerekeket természetes módon érdekli a halál, számos  kérdést vethet fel bennük.

A személyiségfejlődés során a tudás különböző állomásain haladunk végig. Sokszor már a hároméveseknek is van valamiféle homályos elképzelésük a halálról, de négy-ötéves korukra már olyan értelmi készségeik is alakulóban vannak, mint például az időérzékelés; a véglegesség, visszafordíthatatlanság fogalmaiban való gondolkodás. Kisgyermekként azt gondoljuk, hogy a halál ideiglenes vagy visszafordítható, majd valamiféle különlegességbe vetett hitünk segítségével próbálunk védekezni, bízunk egy megmentőben, aki általában a szülő, majd szilárdan hisszük, hogy csak az időseket érinti. A halál fogalma körülbelül nyolc-tízéves korukra alakul ki teljesen. Ennek tartalma, szorongató volta, esetleg tabusítása nagyban függ attól, hogy szülőként mit adunk át gyermekeinknek.

Az egzisztenciális pszichológia képviselői úgy vélik, hogy életünk egyik legfontosabb fejlődési feladata, halálszorongásunk leküzdése. Úgy vélik, hogy ha ez valami okból nem sikerül, a halállal való viszonyuk rendezetlensége könnyen okozhat megtorpanásokat a személyes fejlődés folyamatában, illetve később pszichés problémák alapja is lehet. Mindezek miatt kiemelt jelentősége lehet annak, hogyan adjuk tovább halállal kapcsolatos tudásunkat és attitűdjeinket a következő generációnak, milyen válaszokat tudunk nyújtani a halálról érdeklődő gyermek kérdéseire.

De felnőttként vajon tudunk-e válaszokat adni? Mi gondolunk-e bármit is a halálról? Irvin D. Yalom, az említett irányzat egy ismert képviselője szerint, egy terápiás folyamat legfőbb tartalmát nem az ösztöntörekvéseink adják (ahogyan azt például Freud gondolta), hanem a lét alapvető kérdéseire való válaszok keresése. Felnőttként már rendelkezünk egy sor védekezőmechanizmussal, amivel hárítani, tagadni lehet a halál tényét, de vannak élethelyzetek, amikor ezek sem adnak megnyugvást. Ilyen lehet egy szeretett személy elvesztése, de akár a mindenszentek is.

A haláltól való szorongás, illetve annak elkendőzése számos pszichés probléma kiindulópontja lehet, ezért is fontos valamit gondolni a halálról. 

Az, hogy ki, hogyan közelíti meg a kérdést, teljesen egyéni, nem lehet univerzális választ adni rá. Az egzisztenciális gondolkozók például felvetik, hogy épp a végesség adja meg életünk súlyát és felelősségét...

Sebők Franciska