Amikor óvodás voltam, anyukám minden reggel egy vödörrel a kezében ébresztett. Elég nagy eséllyel kihánytam ugyanis a reggeli pár korty folyadékot is. Szervi oka nem volt a dolognak, pusztán a szorongás, ami szerepet játszhatott abban is, hogy minden létező betegséget elkaptam, én voltam az „egy hetet jár, kettőt nem” gyerek a csoportban, és később (eleinte) az iskolában is amúgy. (Ehhez képest ma jellemzően én vagyok az, aki akkor sem igen kap el semmilyen vírust, ha náthás, lázas, köhögő, hasmenéses beteget ápolok napokon át, szóval megreszkírozom, az immunrendszeremre is az „intézményesülés” volt rossz hatással, a közösség, amelyben nem találtam a helyemet.)

Szegény szüleim, próbáltak segíteni a maguk módján, de dupla présben voltak, az óvónő nekik panaszkodott, hogy kezelhetetlen vagyok, egész nap kuporgok a babakanapén egy macit szorongatva, mint egy sarokba szorított kis állat.

Gyerekpszichológus meglátogatása fel se merült akkoriban, az óvodaváltás sem volt opció, úgyhogy idővel „beszoktam”

Az agyam törölte az emlékek jó részét (egykori ovis csoporttársamat például nem ismertem fel a gimnáziumban, csak sok évvel később egy fényképen csodálkoztam rá: de hát ez a kicsi lány mellettem a későbbi barátnőm!), de azt hiszem, megtanultam eljátszani a szerepemet. A szüleim kedvéért úgy viselkedtem az oviban, ahogy várták, illedelmesen, együttműködőn. De soha életemben nem szerettem meg a nagyobb közösséget, azt, ha hosszabb időn át összezárva kell lenni egy csoportnyi ismeretlen vagy félismerős, kiszámíthatatlanul viselkedő, nyomuló emberrel, és a tömeget sem bírom: ugyanaz a félénk, bizonytalan kisgyerek leszek ezekben a helyzetekben, amilyen egykor az oviban voltam, akkor is, ha adott esetben ezt nem veszi észre rajtam senki.

Vajon mit tehet ma egy szülő, ha a gyereke olyan, mint amilyen például én voltam?

– kérdezem dr. Tárnok Zsanett klinikai szakpszichológust, a Vadaskert Alapítvány igazgatóját, akivel először is tisztázzuk: nagyon fontos megkülönböztetni az iskolába járás elutasítását az „iskolakerüléstől”, azaz a lógástól, amikor a gyerek nem megy be a suliba, mert inkább a haverjaival csavarog, vagy számítógépes játékokkal múlatja az időt. „Iskolafóbia” (vagy óvodafóbia) esetében nem arról van szó, hogy csábítóbb az iskolánál (óvodánál) valamilyen más elfoglaltság, még csak nem is arról az átmeneti dacról, amikor a gyerek kijelenti hétfő reggel, hogy „utálok iskolába járni”, hanem egy konkrét ellenállásról az iskola (óvoda) iránt, aminek sokféle oka lehet. (A bölcsisek ebből a szempontból külön kezelendők, mert esetükben szó lehet például arról is, hogy egyszerűen még nem érettek a szülőtől való elválásra.)

„Az iskolafóbia hátterében legtöbbször valamilyen szorongás áll, és fokozatosan alakul ki

– mondja Tárnok Zsanett. – Egyre nehezebben megy a felkelés, húzódik a készülődés, iskolába, óvodába indulás, de megjelenhetnek testi tünetek is, például hányás, szédülés. A tünetek idővel odáig súlyosbodhatnak, hogy a gyerek nem képes egy ideig közösségbe járni, ezért fontos, hogy időben felfigyeljünk a tünetekre, és ne hagyjuk, hogy reflexszé váljon például a reggeli rosszullét, mint tudatalatti elkerülő stratégia (hisz így megúszható esetleg az óvodába-iskolába menés).”

Nincs könnyű dolguk a szülőknek, mivel a gyerekek nehezen fogalmazzák meg, nem is mindig tudják pontosan, hogy miért érzik magukat rosszul egy intézményben, mi okozza a szorongásukat vagy félelmüket.

De vannak azért lehetőségek, hogy kezeljük a helyzetet, úgyhogy, ha az orvosi vizsgálat kizárta a fizikai betegséget (mint a rosszullétek, testi tünetek esetleges hátterét), érdemes beszélgetést kezdeményezni a gyermekkel arról, hogy érzi magát az óvodában, iskolában, miért nem szeret bejárni – mondja szakértőnk.

Sok szülő talán úgy gondolja, ez egy kemény világ, amire fel kell készíteni a gyerekeket,

nem lehet „agyonfélteni” őket, „teher alatt nő a pálma” stb. Ugyanakkor fontos megérteni, hogy a beilleszkedési nehézségekkel, az esetleges szeparációs szorongással való megküzdésben szükség van a segítségünkre, és nem lesz „puhány” attól valaki, hogy komolyan vesszük az érzéseit, sőt, épp e bizalomtól és támogatástól erősödik meg, nem a traumáktól.

„Teljesen normális jelenség, ha egy közösségbe kerülő gyermek pár hétig alkudozik, hogy inkább otthon maradna, sírdogál, panaszkodik. Ha azonban nem javul a helyzet, akkor lépnünk kell. Fontos alapszabály, hogy semmiképpen se szidjuk meg a szorongó gyereket, vagy oktassuk ki, hogyan kellene viselkednie, milyennek kellene lennie, hanem biztosítsuk arról, hogy megértjük az aggodalmait. Tudatosítsuk benne, ne csak magunkban konstatáljuk, hogy egészséges, fizikai tüneteit pedig az izgalom, a szorongás okozza. Próbáljuk meg együtt kideríteni, mi lehet ennek az oka – esetleg a rossz jegytől való félelem, a tanárokkal való kapcsolat, vagy netán az iskolai erőszak valamilyen formája?” 

 

Legyünk reggelente határozottak!

Sokszor a gyerek szorongásai rezonálnak a szülőéivel, akinek a szíve szakad meg, ha a gyerek sírva megy be a csoportszobába vagy az iskolába, és talán a felnőttben is vannak fel nem ismert vagy feldolgozatlan félelmek az elválással kapcsolatban. Ugyanakkor minél tovább marad otthon a gyermek, annál nehezebb lesz a visszatérés, ezért következetesen ragaszkodjunk ahhoz, hogy be kell menni az iskolába/óvodába, ne érezze rajtunk a gyerekünk, hogy hezitálunk – tanácsolja szakértőnk.

„Ha a gyermek súlyosan szorong, akkor – egyeztetve az intézménnyel – a fokozatos visszatérés mellett is dönthetünk: például az első napon csak elvisszük őt az óvoda, iskola mellett, a második napon bevihetjük őt fél napra, vagy csak egy-két kedvenc órájára, a harmadik napon próbálkozhatunk a teljes nappal.

Mindenképpen egyeztessünk a tanárokkal a gyermek állapotáról, és kérjük a segítségüket, fontos a bátorításuk, odafigyelésük.

Forduljunk szakértőhöz, ha nem járunk sikerrel!

Az iskolafóbiának komoly okai is lehetnek, amilyen például a szociális, generalizált vagy szeparációs szorongás, kényszerbetegség, illetve szelektív mutizmus (amikor a gyermeknek nehezére esik a tanárok vagy társai előtt megszólalni). Kérjünk szakértői segítséget (gyermekorvos, pszichológus, pszichiáter), ha úgy érezzük, az iskolafóbia tartósan fennáll, ha nem javul a helyzet pár hét alatt, ha megkeseríti a mindennapokat, és tehetetlennek érezzük magunkat.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nagyon fontos odafigyelni a kamaszokra is, akik sok esetben nehezen kommunikálnak a szüleikkel az érzéseikről,

így magukra maradnak az iskolai problémáikkal. „A járvány csitultával a gyerekek visszatértek az iskolába, ami egyfelől örvendetes, ugyanakkor kevés szó esett, esik arról, hogy ez a visszatérés sokaknak igenis nehéz, például mert újra ki vannak téve iskolai zaklatásnak, vagy feldolgozatlanok maradtak bennük bizonyos traumák. Arról se feledkezzünk meg, hogy a pandémia fontos hónapokat, eseményeket vett el tőlük, esetleg szeretett hozzátartozót, és valamilyen mértékben mindannyian gyászolnak.

„A gyermekpszichiátriai osztályok tele vannak traumatizált gyerekekkel, a serdülőkori öngyilkossági kísérletek száma is nőtt az utóbbi időben. Nem szabad bagatellizálni a lelki gondokat, pszichoszomatikus tüneteket, igenis foglalkoznunk kell velük, és segítséget kérni, ha szükséges” – nyomatékosítja Tárnok Zsanett.

Kurucz Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/SolStock