Both Gabi: Néha épp a semmi jelenti a mindent – WMN-naplók

–

Szinte soha nem lehetek magamban. Van három kamaszgyerekem, egy pasim, egy kutyám, néhány igazán jó barátom és két munkahelyem. 

Az itthoni munkával töltött időt nem számítom egyedüllétnek. A kutya is mindig velem van, ráadásul folyton akar valamit, napjában többször, ebben a sorrendben: enni, sétálni, (nem pisilni, sétálni), enni, pisilni, enni, játszani, enni, kakilni, enni…

Ha a személyesben nem is, de a virtuális munkateremben nagyon-nagyon sok emberrel kommunikálok, amikor itthon vagyok. Nem mindig akkor, amikor épp alkalmas lenne az időpont. Folyamatosan kapom a leveleket, hívásokat, üzeneteket, egyszerre több csatornán is. Megállás nélkül „tüzet oltok”, határidők után loholok, próbálom utolérni magam.

Lassan tizenöt éve dolgozom az online sajtóban, ez az a tér, amiben soha nincs záróra, nincs pihenőnap, nincs ünnep. Mindig van egy következő cikk, ami rám vár.

Meg kell írni, meg kell szerkeszteni, meg kell olvasni. Olyan ez, mint a kis gömböc, mindig csak gurul tovább, mindenkit és mindent felfal, ami az útjába kerül.

Pár hónap múlva ötvennégy éves leszek, szóval néha nehezen bírom már azt a felfokozott tempót, amit ez az életmód kíván tőlem. Rendszerint az éjszakába nyúlik a munkaidőm, mert olyan sok mindenre kellene figyelnem napközben, hogy semmire nem tudok igazán koncentrálni. Éjjel nyugodtan dolgozom, ahelyett, hogy nyugodtan aludnék. 

Elfáradtam, na.

Október végén már semmire nem vágytam jobban, mint a semmire.

Óriási szervezőmunkával sikerült elérnem, hogy legyen három olyan nap, amikor semmit nem KELL csinálnom. Ennek persze alaposan megittam a levét, mert előtte is hatalmas hajtás várt rám, hogy mindent előkészítsek, azóta pedig szüntelenül pótolom azokat a dolgokat, amiket mégiscsak meg kellett volna csinálnom a pihenőidőm alatt. 

Szóval nagy bátran kibéreltem egy Dunára néző apartmant Zebegényben, jártam már ott korábban, tudtam, milyen csendes, nyugalmas és gyönyörű hely.

Ünnepnapon érkeztem, egy kevés ennivalót azért vittem magammal, és milyen jól tettem, mert minden zárva volt. Amúgy is vonattal utaztam, és nem akartam túl sok cuccot hurcolni. (Persze így is kétszer annyi könyvet cipeltem, mint amennyit el tudtam olvasni, de a szellemi táplálék néha fontosabb, mint a testi.)

Az első napon riadtan figyeltem magam, hogy mennyire nem tudok lelassítani.

Az eső is eleredt, korán sötétedett, én későn érkeztem. Egy ideig néztem a Dunát, aztán csak tébláboltam. Vártam a nagy megkönnyebbülést. Szerencsére belealudtam.

Másnap már nagyon tudatosan figyeltem rá, hogy a telefonom ne legyen a közelemben például akkor, amikor eszem. A Dunát bámultam a telefonom helyett. És láss csodát, az a kevés étel hirtelen megtelt ízzel. Feleannyi is elég volt, mint máskor. Elméláztam, arra eszméltem, hogy szinte már kásává rágtam az almámat, miközben egy lassan elhaladó uszályt követtem a tekintetemmel.

Végre beletaláltam a saját ritmusomba, lelkiismeret-furdalás nélkül heverésztem, a második (baromi esős) napon tobzódtam a könyvekben, öt olyan mesekönyvet befaltam egymás után, amikre már régóta vágytam (persze ezeket is a munkámhoz kellett elolvasnom, de legalább élveztem őket).

És nem, nem gyalogoltam kilométereket azért, hogy ennivalóhoz jussak. Sőt, nem is rendeltem semmit, pedig megtehettem volna. Megelégedtem azzal a kevéssel, ami volt. És még éhes sem voltam.

Megint megállapítottam, hogy a régi-régi vágyam milyen mélyről gyökerezik: tényleg az az életcélom, hogy nyugdíjasként hegyen éljek, vízre lássak és meséket írjak. Ja, igen! A mesék. Két éve elkezdtem írni egy mesekönyvet. A kiadó örömmel várná, hogy végre tényleg befejezzem a történetet. De még mindig hiányzik az az egy hétnyi nyugalom, ami elengedhetetlen volna hozzá. Most is csak három napot kaptam a kis gömböcömtől, de ez életmentő volt. Két kilóval kevesebb voltam például, amikor hazaértem.

A kis gömböc azóta újult erővel falja az időmet, a kutya is folyton akar valamit tőlem, (tudjátok, azzal kezdődik, hogy enni…), de az, hogy akkor keltem és feküdtem, amikor kedvem volt, leírhatatlanul felszabadító érzés volt.

Azóta is ebből élek.

És bízom abban, hogy megkapom magamtól azt az egy hetet, ami a mesekönyvem befejezéséhez kell. 

Fájdalmas volt a felismerés, pláne ennek nyilvános beismerése: a kis gömböc ugyanis én vagyok.

Both Gabi