„Nem női villamosmérnök vagyok. Villamosmérnök vagyok, aki nő” – Interjú Mályusz Annával

–

Takács Dalma/WMN: Tíz éve dolgozol a Nokiánál. 2025-ben, a mi generációnk tagjainál nem gyakori, hogy valaki ilyen hosszú időt eltölt egy munkahelyen. Milyen visszaemlékezned most az első időszakra?

Mályusz Anna: Ez volt az első munkahelyem az egyetem után, és nem igazán tudtam, mire számítsak. Korábban voltam már gyakornok egy kisebb cégnél, de ott mindössze három kollégám volt, így új volt számomra az, ami itt fogadott. Egy nagy felvételi hullámmal érkeztem, és őszintén szólva én sem terveztem ilyen hosszú időre, de végül megtaláltam itt a helyem, és amikor eljött a váltás gondolata, azt a cégen belül szerettem volna. Nem kifelé nézelődtem, hanem az érdekelt, hogy itt milyen perspektívák vannak.

Szerintem meglehetősen soktényezős kérdés az, hogy mi tesz vonzóvá egy munkahelyet, és a válasz apró dolgokkal kezdődik. Számomra az volt talán a legfőbb szempont, hogy jól éreztem magam a csapatban, mindig megtaláltam azokat, akikkel öröm volt együtt dolgozni.

Emellett pedig kellő rugalmassággal álltak hozzám a vezetőim is: tetszett, hogy nem azt nézik, hogy 9:30-ra vagy 9:35-re érek be, hanem hogy hogyan végzem a munkám.

Nekem pedig nagyon sokat jelentett, hogy nem erőltetnek rám olyan szabályokat feleslegesen, amik nem függnek össze a teljesítményemmel.

T. D. /WMN: És azóta már te is saját csapatot vezetsz, ahol – ha jól tudom – ez a fajta flexibilitás szintén fontos szempont.

M. A.: Abszolút. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy már túl vagyunk egy covidhullámon, amikor megtapasztalhattuk, hogy a távmunka sem ördögtől való. Volt olyan gyakornokunk, aki úgy vált az egyik legügyesebb kollégává, hogy az online érában csatlakozott – tehát a home office nem akadályozta sem a betanulását, sem a motiválását, sem az előrehaladását.

Persze hosszú távon jót tesz a közösség szövetének és az újonnan érkezőknek, ha időnként megvan a személyes kontaktus is. A saját csapatommal 2–3 hetente tartunk egy közös napot, amikor személyesen is találkozunk, és ez mindig nagyon jó élmény, de összességében igyekszem az egyéni igényekhez és lehetőségekhez igazítani a munkavégzést.

Szerintem a cél szentesíti az eszközt – a lényeg az, hogy mindenki úgy végezhesse a munkáját, ahogy a leginkább produktív tud lenni. Én csak akkor hívom be őket, ha azt tényleg adekvátnak tartom a munkánkra nézve. De a magam részéről hasznosnak látom ennél sűrűbben, hetente 2-3 alkalommal bejárni – és ezzel egyébként nem vagyok egyedül a csapatban sem.

T. D. /WMN: Amikor tíz éve belekezdtél a munkába, a „női villamosmérnök” szókapcsolat némiképp még disszonánsnak hatott, sokan felkapták volna rá a fejüket. Mit tapasztalsz, mennyit változott azóta a női munkaerő megítélése?

M. A.: Én nem érzem disszonánsnak, mert rengeteg jó mérnököt ismerek, aki nő, de tisztában vagyok vele, hogy kívülről nézve még mindig kuriózumnak számítunk.

Már az az ötlet is, hogy villamosmérnöknek tanuljak a család egyik közeli ismerősének a példáján keresztül jött. Ő is nőként végezte a villamosmérnöki szakot közel 50 évvel korábban. Eredetileg az orvosi pálya is vonzott a mérnöki pálya mellett, de ez utóbbinál éreztem, hogy lesz még lehetőségem kitalálni, hogy mit szeretnék igazán, rengeteg irányba lehetett fejlődni. És valószínűleg a matek is hiányzott volna, ha orvosnak megyek. Szerencsés vagyok, mert olyan háttérből jövök, amiben megvoltak a lehetőségeim – édesapám matematikából doktorált, édesanyám pedig közgazdász végzettségű, ők mindig is biztattak ezen a téren –, de ez sajnos nem mindenkinél van így. És még így is sokszor éreztem azt, hogy túl nagy fába vágtam a fejszém, hogy folyamatosan bizonyítanom kell a cégnek és saját magamnak is, hogy a környezetem lássa:

itt elsősorban mérnök vagyok, függetlenül attól, hogy mi a nemem.

Emlékszem, hogy azt gondoltam például, hogy a jelentkezésnél már mindent tudnom kell, és ha nem felelek meg az összes kritériumnak az álláshirdetésben, nem kellek majd, nem vagyok kvalifikált, hiába a diploma. Ma már tudom, hogy ez másképp van. Ha bekerülsz egy új munkahelyre, nem leszel olyan, mint az, aki évek óta ott van – és ez teljesen rendben van, hisz van rá idő, hogy az ember felzárkózzon, felszedje ezt a tudást. Valójában a hozzáállás, a szorgalom, a találékonyság sokkal fontosabb, mint egyből mindent tudni.

T. D. /WMN: És mi történt azóta? Milyennek látod a női mérnökök megítélését 2025-ben?

M. A.: Sajnos még van különbség, pláne ha azt nézzük, hány férfi és hány női munkavállaló van a mérnöki területeken. Nem beszélhetünk azonos esélyekről, amíg az egyetemre bekerülő nők csak a létszám 20%-át teszik ki, és egy tízfős csapatban maximum egy lány van. Viszont azt is látom, hogy nagyon sokat jelent, ha láttatjuk, hogy létezünk – cégen belül és kívül egyaránt.

Korábban nem szerettem volna brandet csinálni abból, hogy női mérnök vagyok – hiszen a kompetenciám miatt szeretném, hogy elismerjenek, nem pedig azért, mert ez kuriózumszámba megy –, de mára ez megváltozott picit, és célom lett megmutatni, hogy nőként is lehet érvényesülni ezen a területen.

Nemrég a házunkban újították a villanyhálózatot, és hozzánk is bekopogtak a szakik, mert szabványossá kell tenni a mérőhelyeket. Jelezni akarták, hogy áramkimaradásokra kell számítani, és amikor látták, hogy értem, miről van szó, meglepődtek: „Ezt még a férfiak sem értik meg mindig.” Akkor mondtam nekik, hogy én is szakmabeli vagyok, amire az volt a válasz: „Üdv a klubban.” És nem tudtam magamban tartani, hogy köszönöm, már egy jó ideje itt vagyok.

T. D. /WMN: Említed, hogy célod megmutatni, hogy nőként is lehet érvényesülni ezen a területen. Erre egyre több lehetőséged van, hiszen már saját csapatot vezetsz, mentorálsz, és különböző, nőknek szervezett nyílt napokon is részt veszel. Te milyen szempontok mentén támogatod a női munkavállalókat?

M. A.: Keresem a lehetőségeket, igen. Idén az Együtt a Jövő Mérnökeiért Szövetség (EJMSZ) munkáját segítettem mentorálással, ott egy tizenkettedikes lányt segíthettem a pályaválasztásban. Szerintem a támogatás akkor jó igazán, ha személyre szabott. Első lépésként szerettem volna minél többet megtudni az illetőről – beleértve, hogy milyen a személyisége, mi okoz neki nehézséget, milyen álmai vannak –, hiszen ezek mentén tudunk együtt elindulni. A közös munka során pedig próbálok olyan kérdéseket feltenni neki, amelyek segítik abban, hogy jobban megértse és átlássa a saját motivációit. Alapból is megvolt az érdeklődése, nem hiszem, hogy rajtam múlt, hogy végül villamosmérnöknek jelentkezett első helyen. Én abban segítettem neki, hogy tájékozottan és átgondoltan tudott dönteni a jövőjét illetően.

Emellett részt veszek a Nokia által indított Női Karrier Meetupokon is, ami összehozza a magyar nagyvállati szereplők női karriert támogató programjait, és az azokat gondozó szakembereit. A cél, hogy közösen tudjunk dolgozni a nők egyenlő esélyeiért vállalati eszközökkel. Mára közel 10 nagyvállalati partner csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez, és nem csak nők, de férfiak is részt vesznek benne, mert a nemek közötti egyenlőség közös érdek.

Fontos, hogy mindenki lássa, a nők is ugyanolyan tehetségesek a STEM területeken, mint a férfiak, ugyanazzal a munkával, ugyanolyan eredményeket tudnak elérni.

És persze nem lehet elégszer hangsúlyozni az oktatás és a példaképek jelentőségét, hogy amikor egy kislány érdeklődést mutat a matematika vagy a természettudományok iránt, ne az legyen a reakció, hogy ez nem neki való. Sajnos ez még mindig sok helyen így van, de szerencsére egyre több nyílt napot szerveznek a témában – ilyen például a Lányok napja kezdeményezés is, amelyen mi is részt veszünk a Nokiával.

T. D. /WMN: Ahogy hallgatlak, egyszerre érzem a mérnöki és a coach-i kvalitást.

M. A.: Nincs coach végzettségem, de részt vettem több belső szervezésű vezetőképzésen, és azt tapasztaltam, hogy sokszor a soft skillek legalább annyira fontosak, mint a technikai tudás.

Ahhoz, hogy érvényesülni tudjunk a piacon, nagyon fontos fejleszteni az önismeretünket, megismerni a belső motivációinkat és látni példaképeket, akik azonos területen sikereket értek el.

A Nokián belül szerencsére nemcsak a technikai tudás fontos, hanem a személyes fejlődés is, a cég pedig ebben is támogató. Szerintem vezetőként nagyon fontos, hogy átlássam a csapatom tevékenységét, viszont ne akarjak túl mélyre ásni benne, és megoldani helyettük feladatokat.

Már csak azért sem, mert az újabb kihívások motiválók lesznek számukra, és azt látom, hogy akik nálam dolgoznak, azoknak lendületet adnak az újabb feladatok.

T. D. /WMN: Szerinted milyen skillek kellenek ahhoz, hogy valaki jól helytálljon mérnökként a munkaerőpiacon?

M. A.: Elsősorban a kíváncsiságot, az analitikus gondolkodást, a tanulás iránti vágyat mondanám. Nem hagyatkozhatunk arra, hogy a diplománkkal minden tudás a birtokunkba került, hiszen minden helyen lesznek új kihívások, akár cégspecifikusan is. A nyitottság és a flexibilitás is nagyon fontos szerintem. De ezek a skillek az élet más területein is hasznosak. Annak idején egész érdekes helyzetben voltam, amikor a gimnáziumi csupa lány osztályból egy nagyrészt fiús közösségbe kerültem az egyetemen. De hamar sikerült beilleszkedni, a közösségépítésre a BME VIK-en nagy hangsúlyt fektetettek, igazi baráti társaságok alakulhattak ki. Szerencsére ezek tartós barátságoknak bizonyultak, a társaságunk azóta már kiegészült a fiúk párjaival és az én párommal is, legutóbb pár hete ünnepelhettük egyik barátunk házasságkötését. Igyekszem én is tenni ezekért a kapcsolatokért. Múltkor épp csak annyival, hogy elindítottam egy közös messenger csoportot, megszerveztem, hogy az esküvő előtt is találkozzunk az ifjú párral, egyébként itthon is a szilveszteri buliktól kezdve a babaváróig szívesen szervezek összejöveteleket, és látom a barátaimat vendégül. A munkahelyen is fontos számomra a személyes kapcsolatok minősége, és szívesen vágok bele csapatépítők és egyéb közösségi események szervezésébe. Mindemellett idővel éreztem, hogy hiányoznak nekem a női barátságok, és tudatosan kezdtem erre odafigyelni, erre is jók a cégen belüli programok és meetupok, hogy jobban megismerjük egymást lányok, igazi barátságok alakulhattak ki köztünk.

T. D. /WMN: Visszatérve oda, hogy tíz éve milyen lett volna itt ülnöd – most mit tanácsolnál neki, ha leülhetnél vele beszélgetni?

M. A.: Talán azt, hogy azok a váltások, amikre olyan nehezen szántam rá magam, jöhettek volna egy picit előbb, megléphettem volna őket jóval bátrabban is. Persze ez idővel sokat változott, egyre magabiztosabb lettem, és az előrelépésben segített az is, hogy nagyon sok lehetőséggel tudtam élni, kerestem a fejlődés útját, szakmán belül és azon kívül is.

Takács Dalma