Egy összetört szívű édesanya, akitől ha megkérdezték, hány gyermeket szült, elsírta magát – Izus emléke örökké él

–

Én Izus utolsó négy hetében élek, onnan tekintgetek ki a jelenre. Nap mint nap nézegetem a régi fotóit, videóit arról az időszakról, amikor még egészséges volt. Még így, segítséggel is nehéz felidéznem. Nekem ő a betegségével, a rövid hajával, az orrszondájával, a másfél év zürichi kórházban töltött életünkkel, a vizsgálatokkal, műtétekkel, nővérekkel, orvosokkal maradt meg jelenlegi emlékezetemben.

A nap végén pedig akárhogy is igyekszem, mindig csak az utolsó négy hét marad. Az a végtelen fájdalom, ami mindnyájunkban egyre gyűlt.

Ahogy szinte tehetetlenül segítettük át Izust a legnehezebb időszakán.

Borzalmasan szenvedek attól, hogy nem tudom, mit érezhetett, mire gondolhatott a kis ötéves, bölcs fejével. Tudta- e, hogy mi vár rá? Vajon milyen embertelen fájdalmai lehettek? Gondolt-e arra, hogy rossz szülei vagyunk, mert hagyjuk, hogy ez megtörténhessen vele. Vele, aki csak ránk számíthatott. És mi cserben hagytuk, mert nem tudtuk őt megmenteni.

A férjem hasonlóan küzd az érzelmeivel. Mindkettőnknek elválik a két időszak Izus életéből. Volt a csodaszép, hosszú, szőke hajú, babaarcú, vidám hercegnőnk. Ő csupán a fotókon létezik pillanatnyilag számunkra. Alig van élő emlékünk róla. És jön a beteg Izus, aki élénken él bennünk, ő a mi hős, vicces, küzdő, olykor megtört, pánikrohamoktól szenvedő nagylányunk.

A férjemnek is van egy leggyakrabban felidéződő emléke. Az, amikor utolsó este Izus a saját ágyában feküdt, talán már csak a teste volt velünk, de lélegzett, a szíve dobogott. A férjem lefekvés előtt megmérte a lázát. Nagyon magas volt. Ebből még inkább biztos volt benne, hogy itt a búcsú ideje. Aztán jött a hajnal. Akkorra már valóban nem lélegzett, de még mindig gyönyörű volt. Egy igazi angyal!

A férjem erre emlékszik leginkább. És arra a pillanatra, amikor az ágyából Izut áthelyezte a pici fehér koporsójába, amit a szobája közepére helyeztek. Ott kezdődött meg igazi Csipkerózsika-álma. De a mi mesénket nagyon elrontották, itt nem várható a királyfi érkezése.

Elküldtük vele a legszemélyesebb tárgyait is, amire mindig, minden körülmények között szüksége lesz. A legfontosabb az az öt levél, amit mi írtunk neki, minden báty és mi, egyet-egyet. De vele van a sminkkészlete, körömlakkja, hajkeféje, flitteres apróságai, kedvenc kis könyve, egy tükör… és még sorolhatnám.

A bátyjai is mind bejöttek azon az estén elbúcsúzni tőle. Az másfajta búcsú volt. Kimondatlan. Akkor már nem kaptak érte viszontölelést Izustól. 

Azóta éljük az életünket, boldogok vagyunk, hogy mindhárom fiunkat ismét támogatni tudjuk abban, hogy egy átlagos gyerekkort élhessenek. Látjuk, hogy boldogok, hogy ismét együtt éljük az életünket családként, és nem folyton anyu és apu nélkül töltik a mindennapjaikat. Felszabadultan bandáznak a barátaikkal. Rátaláltak a sportra, amit szeretnek, amiben kiteljesedhetnek, mi pedig, ha szükséges, tudjuk őket hozni és vinni, segíteni.

Izus mellett mindez lehetetlen volt, és ma is az lenne. Sokszor végigzongorázzuk együtt gondolatban, hogy mi lenne, ha még velünk lenne. Ha felgyógyulhatott volna. Mindent megadnánk érte, de közben arra is rájövünk, hogy mi minden történne másként a hétköznapokban. Hiszen ő a múltjával, kezelései utóhatásaival, új májával sosem lenne teljesen egészséges. Szinte minden szórakozásról továbbra is lemondhatnának a bátyjai, ő maga is. Sokszor nem lennénk itt nekik, amikor szükségük lenne ránk, ebédelni jönnének vagy iskola után hazaérnének. Baj esetén hirtelen el-eltűnnénk. Nyaralni, strandolni képtelenség lenne, hiszen Izus nem mehetne vízbe. Barátokkal találkozni, kirándulni és olyan sok minden egyebet pedig szinte lehetetlen volna kivitelezni. Legalábbis még hosszú évekig. Épp az ő fiatalkorukban.

A legkisebb fiunk szokta kérdezni, hogyan alakulna mindez, ha Izus teljesen meggyógyult volna. Az bizony egészen más lenne! Akkor továbbra is hinnék a csodákban! De ezt már elvette tőlem az élet.

Földhözragadt, célorientált, küzdő lettem. Egy összetört szívű édesanya, akitől a minap egy orvosi rendelőben az adatok felvételekor megkérdezték, hogy hány gyermeket szült. Egy édesanya, aki egy ilyen banális kérdéstől elsírja magát. 

Amit az ember a beteg gyermeke mellett megtapasztal, az új emberré formálja. Nem hiszem, hogy ebből van visszaút.

Egy édesanya, akinek megszakad a szíve, ha a fiai az iskolai fogalmazásokba, adatlapokra azt írják, hogy két testvérük van. Pedig ez a valóság. 

Mi vagyunk a szülők, akik sírnak egy részvétnyilvánító munkahelyi levéltől, amiben szintén a gyerekek számából tudta meg a kolléga, hogy Izus már nincs velünk. 

 

Szép álom, hogy a mindennapos csendes belső küzdelmünket a környezetünk megértse. Nekünk minden tettünk, gondolatunk hordoz mostantól egy mögöttes tartalmat. A kis családunkban kialakult egy kimondatlan, megfoghatatlan egység, szövetség, ami – hiszem és remélem, hogy – örökké tart. Amikor filmet nézünk otthon, és elhangzik egy mondat benne, amiről Izus jut eszünkbe, összenézünk. Ha társaságban vagyunk, és valaki olyat mond, ami felidéz egy emléket, keressük egymás tekintetét. Olykor mi magunk mondunk ki valamit, amit azonnal megbánunk, mert benne van a rák és a halál szó, és bár nem esett jól kimondani, mégis kicsúszott. Előfordul, hogy egymásra is kérdezünk: Te is arra gondolsz, amire én?

Nemrég a kis svájci városban, ahol élünk, több napos mulatságot tartottak, többek között egy vidámparkot is felállítottak. Gyönyörű helyen, a templom és a sírkert szomszédságában. Ez nekem iszonyatosan fájt, ugyanakkor vártam is a fiúk miatt. Folyton az járt az eszemben, hogy itt lesz az a sok boldog gyerek, köztük a fiaim, akik barátokkal mulatnak, míg Izus ott pihen mellettük csendben. Ő is szívesen ott lenne, biztos vagyok benne! Bár semmire nem ülhetne fel, mert annyi minden tiltva volna neki a betegsége miatt.

A fiúk mesélték, hogy amikor a barátaikkal a vidámparkban buliztak, és volt egy kis szabadidejük, vártak a többiekre, akkor Izusnál jártak. Hiszen bennük is mindig ott él. A legboldogabb pillanatok is őt idézik.

Innentől a legnagyobb boldogságunkat is áthatja a fájdalom a lelkünkben. De – ami nekem a legjobban fáj –, ha olyan emberekkel töltöm az időm, akik említést sem tesznek Izuról. Ha órákig, napokig úgy kell élnem, mintha ő nem lenne, nem lett volna, csupán egy kerülendő témaként él tovább. Az nekem nemcsak lelki, de mondhatom, hogy fizikai fájdalmat okoz. Ilyenkor akár napjában többször is elmegyek a sírhoz, mert éreznem kell őt. Ezekkel az emberekkel már tudom, hogy csak minimális időt szabad töltenem. Akkor megmaradhat a lelki békém, és nem roncsolódom tovább.

Amikor valaki ellátogat hozzánk, és fontosabb neki, hogy Izushoz elmenjen, meglátogassa, mint az, hogy minket lásson, esetleg a szép svájci tájat, az lelket simogató érzés. Nekünk bőven elég, ha mi csak a második sorban állunk. A legtöbben, akik eljutnak hozzánk, nap mint nap elkísérnek minket Izushoz kedves gondolatokkal, pici bensőséges, pityergős beszélgetéssel. Sokan ajándékot hoznak neki, díszt a sírra, gyertyát, hogy sose maradjon sötétben – igaz, erről mi magunk is gondoskodunk. Ez számunkra mind-mind egy orvosságcsepp.

Az életünket újra kell építenünk, Izuval a szívünkben. Szeretünk a barátainkkal beszélgetni, időnként kimondottan jólesik, hiszen vannak dolgok, amiket a párodnak nem mondhatsz ki. De végül mindig rájövünk, hogy a kapcsolatunk a gyerekekkel, egymással teljesen más problémákat tükröz, mint egy olyan családnak, amelyik nem él át egy ilyen traumát.

Lehet gondja valakinek a párjával, de azt nem tudja, milyen, amikor csaknem két évig nem találkozol a szerelmeddel a hálószobában, mert egyikőtök a kórházban alszik, a másik a többi gyerekkel otthon.

Nem tudja, milyen, amikor végül újra együtt lehettek négy hetet, de úgy alszotok együtt a földön a matracokon, hogy közöttetek fekszik, illetve küzd az életével a haldokló kislányotok.

Egy párnak, aki ilyet átélt, nehéz úgy megölelni egymást, hogy abban az elveszített gyermek vagy a fájdalom, esetleg mindkettő, ne legyen benne.

A legtöbb szülő szívesen panaszkodik a gyerekeiről, és előfordul, hogy ismeretlenül skatulyázza a mieinket. Igen, nálunk is vannak összezörrenések. De annál nagyobb gond, mint hogy jó lenne, ha olykor gyorsabb lenne valamelyikőjük, esetleg, hogy jó lenne, ha olykor hagyná egyikük a másikat, hogy befejezze a mondandóját, nincs.

Izus betegsége alatt megtanultak németül, gyorsabban, mint sok más külföldi gyerek. A jegyeik stabilan jók voltak, pedig sosem ültünk velük a könyvek felett, hiszen a kórházban voltunk. Azóta sem tesszük. Nem feleselnek, nem beszélnek velünk vagy másokkal csúnyán, tiszteletlenül, pedig tinik. És fiúk. Egész egyszerűen él közöttünk az összhang, a bizalom, egymás megbecsülése és ez állandóan velünk van.

Olyan jó emberek. Tiszták, megtörtek, de életigenlők. Sosem tudnának másnak ártani. Talán nem is állnak ki magukért olykor kellő fellépéssel. Én így imádom őket! Nem kell, hogy törtetők legyenek, csak adják magukat, és ez mindig megtérül majd.

A férjem türelmetlenségében ott a feldolgozatlan trauma. Az én határozott döntéseimben szintén. A fiúk végtelen nyugalmában, empátiájában szintúgy.

Rajtunk kívül mindezekbe senki sem tud vagy akar belegondolni. Nekünk ugyanúgy vannak családi vitáink, mint másoknak, de ez a fajta szövetség, ami minket mind összeköt, a legtöbb családban nincsen meg. Mondhatnám, hogy szerencséjükre, de önmagában ez az érzés egyben leírhatatlanul gyönyörű, felemelő!

Ottó-Kovács Zsuzsa

ITT olvashatjátok el Zsuzsa korábbi írásait

A képek a szerző tulajdonában vannak