„Marad a képzelet, maradnak a soha el nem apadó könnyek”

–

A minap a kertünkből hangokat hallottam. Kinéztem az ablakon: egy nyolcéves forma kislány játszott önfeledten a testvéreivel. Földbe gyökerezett a lábam: mintha Izust láttam volna. A hangja, a külleme, így a távolból, teljesen olyan volt, mint amilyennek a mostani, nyolcéves Izust elképzelem. Egy másik nap gurgulázó nevetést hallottam az utcán sétálva. Inkább oda sem néztem, hogy ne legyen úrrá rajtam nagy csalódottság, hogy nem Izust látom.

Kislányok vásárolnak huncutul anyukájukkal a boltban, hercegnőkért könyörögnek, hol affektálva, hol komoly érvekkel. Izus is ezt csinálná. De nem teszi. Ehelyett marad a képzelet, maradnak a soha el nem apadó könnyek, a gondolatok és a kifogyhatatlan képzelőerő.

Izus két évig küzdött egy ritka típusú májrákkal, ami nagyon előrehaladott állapotban ért minket négy éve, az új otthonunkban, Svájcban. Tervekkel, boldogsággal telve kezdtünk bele új életünkbe. Aztán néhány hónap múlva Svájcnak egy olyan arcát ismertük meg, amit szerencsére ilyen mélységekben keveseknek adatik meg. Majd’ két évnyi kórházi kezelés (életmentő műtét, többszöri áttét eltávolító műtét, transzplantáció és még hosszan sorolhatnám), aztán fél évnyi palliatív ellátás után hagyott itt minket.

Két éve karácsonykor érte őt az utolsó, borzalmas négy hete. Itthon volt végig velünk, majd a saját ágyában aludt el. 

A nagy üresség közepette – amit maga után hagyott, olykor mégis minden értelmet nyer, mert Izus ad motivációt. Olykor viszont semminek sincs értelme.

Szerintem engem nem sokan láttak még mosoly nélkül, tervek nélkül vagy akár rendkívül magam alatt. Van egy külső kép rólam, ami maximálisan én vagyok. Mindig is ilyen voltam: mindenben megláttam a szépet, az előre mutatót, az életet vidáman éltem. Pedig két éve – vagy több is az már – olykor csak kiszállnék. Elvonulnék, egyedül lennék. Nem biztos, hogy az lenne a megoldás, hiszen őszintén szólva attól is tartanék. Tartanék, hogy még mélyebbre süllyednék a gondolataimban, félnék, hogy onnan még nehezebb lenne a felszínre törni.

Így inkább maradok, mert a családommal boldog vagyok. Most négy férfi vesz körül. Két éve, kurtán-furcsán kértem őket, hogy egy picit próbálják meg nekem Izust pótolni. Jólesne, ha többet beszélgetnének velem, mint ahogy ő tenné, kicsit több időt töltenének velem a mindennapokban, ahogyan ö. Ha rosszkedvem van, odafigyelnének rám, amikor jókedvem van, megoszthatnám velük. Egyszóval egy kicsit olyanok lennének, mint egy kislány, hogy ez a gyötrő hiány valamicskét enyhüljön. Hagyják időnként hátra a férfi mivoltukat! Hát, nem teszik. Iszonyú jó fej srácok, de nem változtak a kedvemért kislányossá, és tulajdonképpen ez így is van jól.

Mindig is imádtam, hogy három fiam van, de végtelenül boldog voltam egy kislánnyal, mert végre volt egy kicsike társam, akivel olyan élményeim lehettek, ami a fiúkkal sosem. Vele tudtam összekacsintani, ha a fiúk valami bosszantót csináltak, vagy jól kifigurázni őket. De ő eltűnt mellőlem. És most a fiúk figuráznak ki engem, egy szem lányként idehaza. Viccesek, egyetlen rám kiszabott poénjukat sem bánom.

Tudom, nem okos dolog négy férfitól azt várni, hogy ezen a típusú hiányon enyhítsenek. 

Pedig még titkon mindig vágyakozom ezután. Az életben én mindent a megfelelő fiókba be tudok helyezni. Az agyamban, az érzéseimben csakúgy, mint a környezetemben rendet tartok, következetes vagyok. Amin nem lehet változtatni, azt el kell fogadni és a megfelelő skatulyába be kell helyezni, ahol aztán a későbbiekben, megfelelő időben minden újra elérhetővé válik és értelmet nyer. 

 

Ez a legtöbbször szépen működik. Ezért nem nyavalygok soha, nem kreálok mondvacsinált problémákat. Haladok előre, közben szívben, fejben – na és a lakásban – rendet tartva. De ezért a rendért én néha irtó sokat küzdök legbelül. Csak arról senki sem tud. Nem szeretek gyengének tűnni, nem szeretem, ha vigasztalnak. 

Közben pedig mit teszek magammal? Sajnálom. Aztán vigasztalom.

A könnyeimnek, amit Izus miatt hullajtok alapvetően két oka van: vagy a sok szenvedésére gondolok vissza, amit senkinek sem lenne szabad átélnie, vagy önmagamat sajnálom, amiért Ő nincs velem többé. 

Na, ez az az érzés, amitől szabadulni szeretnék. Vagy ez nem bűn? Nem bűn kicsit önmagamat is sajnálni? 

Múltkor egy írásom után valaki azt kommentelte, milyen önző anya vagyok, hogy az én saját érzéseimről beszélek ahelyett, hogy a családom érzéseit tartanám ennyire szem előtt. Bárcsak tudnék többet a családom tagjainak az érzéseiről! (Persze akkor sem lenne jogom mindazt kiadni.) Komoly sejtéseim vannak, főképp a férjem gondolatairól. De mindannyiuk érzései bennük maradnak, nem mondanak el mindent – ugyanúgy, ahogy ők sem tudnak mindent rólam. Történnek olyan dolgok az életben, amiben lehet és kell segítenünk a másiknak, és van, amivel legyen bármilyen fiatal az ember, magának kell megküzdenie. 

Amikor segítségre van szükségük, ott termek. Ennél többet nem tehetek. Ez az ő keresztjük az életre.

De nagyon sokat tanított nekik Izus… sok emberséget, empátiát, türelmet, érzékenységet, önállóságot és az élet mulandóságának a tudatát. Ez mind még jobb emberré teszi őket!

A szeretteim lelkét a saját meglevő eszközeimmel, a magam módján, a kifinomult receptoraim segítségével folyamatosan igyekszem és igyekeztem ápolni. A magam lelkét azzal ápolom, hogy más hasonló helyzetben lévő embereknek elmesélem, bennem mi zajlik. Sokan hálásak ezért, mert azt érezhetik, hogy nincsenek egyedül, illetve, hogy az érzéseik nem egyediek, sőt legyenek azok bármilyen sötétek is, helyén valók ilyen helyzetben. Sokan felkeresnek, kiöntik a lelküket. Tanácsot kérve sem adok, hiszen nem vagyok szakember, csak egy összetört szívű anya, aki nyitott mások iránt. 

Most lenne Izus nyolcéves. Ünnepelnénk! Már javában gondolkodnánk az ajándékokon. Ehelyett a második év telt el nélküle. Csak azon tudunk gondolkodni, hogy milyen virágcsokrot vegyünk a gyönyörű sírhelyére. Az élet folyik tovább a maga medrében, nekünk pedig észre kell venni benne a ragyogást. Izus hiánya pedig örökké tartó, a bánat a szívünkben sosem múló. De az élet mindig szép marad!

A képek a szerző tulajdonában vannak

WMN szerkesztőség