Az ország, amelyben a férfiak döntöttek a nők szavazati jogáról – Száz év kellett a svájci egyenjogúsághoz

1971. február 7-én, 53 évvel Németország, 52 évvel Ausztria, 27 évvel Franciaország és 26 évvel Olaszország után a svájci nők is választójoghoz jutottak. Ehhez azonban az is kellett, hogy a svájci nőszervezetek kitartóan nyomást gyakoroljanak a Szövetségi Tanácsra, és fáradhatatlanul dolgozzanak azért, hogy a társadalom és a kantonok (Svájc szövetségi tagállamai) többsége is a javukra szavazzon. 

Hogyan szerezték meg a nők a választójogot – és miért tartott mindez ilyen sokáig?

Az 1848-ban aláírt első svájci alkotmányban, bár minden ember számára biztosították a törvény előtti egyenlőséget, a nőkre ez mégsem vonatkozott maradéktalanul.

A későbbi törvények a nőket a svájci állampolgárokhoz (azaz a férfiakhoz) képest alacsonyabb rendűvé tették, a női lét pedig a házimunkához, az otthonteremtéshez és a gyerekszüléshez kapcsolódott leginkább.

A XIX. század közepén-végén megalakultak az első svájci szüfrazsett-társaságok, az első, 1868-ban tett kísérlet a nők szavazati jogának biztosítására azonban süket fülekre talált. A svájci szövetségi alkotmány 1874-es felülvizsgálata kellett ahhoz, hogy valódi viták kezdődjenek arról, hogy mi a nők szerepe a társadalomban, és hogy meg kell-e adni nekik a választójogot. A tiltakozás figyelemre méltó formájaként 1887-ben az Európában elsőként jogi végzettséget szerző nő, a zürichi születésű Emilie Kempin-Spyri követelte magának az ügyvédi címet. Kérését női mivoltára hivatkozva elutasították ugyan, de példája arra ösztönözte Zürichet, hogy 1898-ban módosítsa saját törvényét, és nők is lehessenek ügyvédek.

A szavazásról szóló kezdeményezés újra és újra a fiók mélyén kötött ki

1893-ban megalakult a Svájci Munkásnők Szövetsége, amely az elsők között követelte a nők választójogát, 1909-ben pedig már több más választójogi szervezet is összefogott, és megalapította a Szövetség a női választójogért (Association for Women’s Suffrage; ASSF) nevű szervezetet. 1918-ban, a svájci általános sztrájk közepette az ASSF-fel szimpatizáló politikusok két, a nők választójogát követelő indítványt nyújtottak be a Szövetségi Tanácshoz, és bár a parlament elfogadta mindkettőt, végül a szokásjogra hivatkozva elutasították a kezdeményezést. 1934-ben az egyes indítványok törvénybe iktatásáért felelős szövetségi tanácsos nyugdíjba vonult, és a következő üzenetet hagyta utódjának:

„A nők választójogáról szóló anyag az asztalodtól jobbra lévő, középső fiókban van.”

1929-ben az ASSF újabb petíciót nyújtott be a nők választójogáért, ezúttal több mint 249 ezer aláírással. Annak ellenére, hogy az indítvány ismét átment a parlamenten, ezúttal sem hozott változást. Az 1930-as években a fasizmus térnyerése és a növekvő gazdasági nehézségek visszavetették a mozgalmat, ami csak a második világháború végén kapott új lendületet. 

Reform és vereség az urnáknál

A háború befejeztével Bázel, Genf, Ticino, Zürich, Neuchâtel, Solothurn és Vaud 1946 és 1951 között mind elutasította a női választójog bevezetéséről szóló népszavazást, így a Szövetségi Tanács arra a következtetésre jutott, hogy az egyes kantonok eredményei alapján „korai” lenne országos szavazást tartani a kérdésről.

A nőjogi aktivistáknak az 1950-es évek végén volt még egy esélyük arra, hogy biztosítsák a nők számára a szavazati jogot. A hidegháború csúcspontján ugyanis a kormány azt remélte, hogy a nőket a polgári védelmi szolgálat teljesítésére kényszerítheti.

Mivel azonban a nemzeti szolgálat az állampolgárok kötelessége volt, a nőjogi csoportok érvelhettek azzal, hogy nem várható el tőlük a szolgálat teljesítése, miközben az állampolgársággal járó előnyöket megvonják tőlük.

Az eset arra kényszerítette a svájci kormányt, hogy beleegyezzen a nők választójogáról szóló népszavazásba, erre végül 1959. február 1-jén került sor. A résztvevők 66,9 százaléka azonban – akik természetesen mind férfiak voltak – nemmel szavazott. Akkoriban csak Vaud, Genf és Neuchâtel kantonban álltak többen a nők választójoga mellett, a támogatók azonban kantoni szinten elkönyvelhették első sikerüket. 1959. február 1-jén Vaud kanton elfogadta a nők választójogát, és a következő években több tagállam is követte ezt a példát.

Egy újabb dilemma hozta el a változást

A svájci Szövetségi Tanács 1968-ban az emberi jogok európai egyezményének aláírását fontolgatta, azonban nem fogadta el a nők politikai jogaira vonatkozó záradékot. Hatalmas tiltakozások következtek, aminek eredményeként 1970-ben a nők választójogáról újabb szavazást tűzött ki a kormány.

1971. február 7-én, több mint százévnyi egyenlőségpárti küzdelem után a svájci nők először kapták meg a választójogot és a szövetségi választásokon való indulás jogát.

A szövetségi alkotmány idevágó cikkelyét 1974 májusában írták alá, ezzel együtt pedig megjelentek a női politikusok is: Lise Girardin lett az első nő, aki bekerült az Államtanácsba.

A tanács akkori elnöke, Ferruccio Bolla ezekkel a szavakkal üdvözölte: „Egy női képviselő első jelenléte közöttünk olyan alkalom, amely méltó arra, hogy a leköszönő elnök és utódja kiemelje. Azt hiszem, láttam önt, Girardin asszony, amint a karzatról követte a nők választójogának bevezetéséről szóló vitákat. Amikor átvettem a szót, beszédemet egy frappáns mondattal kezdtem, amely véleményem szerint elegendő volt ahhoz, hogy támogatást biztosítsak az igazságosság és bölcsesség megkésett aktusának: »A szövetségi alkotmányos jog szerint még a legjobb nő is alacsonyabb rendű, mint a legalacsonyabb rendű férfi. Mostanra túlléptünk ezen a megalázó állapoton.«” 

És bár ezt kétségkívül hatalmas sikerként könyvelhették el, volt, ahol a változás még jócskán váratott magára – Appenzellben például csak 1989-ben, illetve 1990-ben lépett hatályba a jogszabály. 

Az egyik fő oka annak, hogy a svájci nők évszázados munka árán jutottak csak szavazati joghoz, az ország politikai rendszere. Ahhoz, hogy a nők választójogáról szóló szavazás átmenjen, a választók – ebben az esetben a férfiak – többségi támogatását kellett megkapnia, ellentétben más országokkal, például az Egyesült Királysággal, az Egyesült Államokkal és Németországgal, ahol a svájcihoz hasonlóan erős választójogi mozgalmak voltak. 

Az utóbbi évtizedekben azonban felgyorsultak az események, és ma már sok ország számára szolgálhat Svájc jó példával. Alig ötven évvel a nők választójogának bevezetése után ugyanis Svájc a tizedik helyen végzett a nemek közti egyenlőséget vizsgáló, 2021-es globális felmérésen, ráadásul a legjobb pontszámmal, amit az ország valaha elért. 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Donald Stampfli / RDB / ullstein bild 

Mózes Zsófi