–

A leskelődés ősidők óta foglalkoztatja az emberiség fantáziáját

Ne is menjünk bele, a szexiparnak mekkora szelete épül erre, és micsoda vadhajtásai vannak a voyeurködésenek, mert jelen cikk témája nem a szélsőségek, hanem a nagyon is hétköznapi „leselkedés”.

Mégpedig az, amikor a nyílt utcán (tömegközlekedési eszközön, nyilvános terekben) gátlástalanul bámulnak. Csak úgy.

És nem, ezúttal nem a nőket stírölő férfiakra gondolok, hanem arra, amikor valaki egyszerűen amiatt bámul, ahogyan kinézel. Hogy áll a hajad, mit viselsz, és „hogy merészeled mindezt”, röviden talán így foglalhatnám össze. Esetleg az intim szférádat semmibe véve belemászik az arcodba.

Néhány évvel ezelőtt volt egy máig megmosolyogtató élményem a metrón: egy idős hölgy, aki mellé leültem, egészen arcátlan módon méricskélte az öltözetemet, aztán, amikor – enyhítendő a kínos érzést, amit ez bennem okoz – elővettem a telefonomat, hogy lekössem a figyelmem, a kijelzőt kezdte bámulni.

Hosszan kémlelte rendületlenül az e-mailjeimet, amikor is elegem lett. Úgyhogy megnyitottam a Jegyzettömböt, és begépeltem nagy, nyomtatott betűkkel: MIT BÁMULSZ? AZT HISZED, NEM LÁTOM, HOGY OLVASOD, AMIT ÍROK?

A néni erre összerezzent, rémülten elfordította a fejét, és a következő megállónál le is pattant a szerelvényről. Hogy eleve ott akart-e leszállni, azt nem tudom, az mindenesetre biztos, hogy amíg nem jeleztem neki, hogy látom, mit művel, nyilvánvalóan fel sem merült benne, hogy esetleg valami gond volna azzal, amit csinál.

De miért érzik úgy sokan, hogy a többi járókelő azért közlekedik a városban, hogy ő, mintha csak valami ítélkezős tévéműsor zsűrielnöke lenne, bámulja, mustrálja, és különféle grimaszokkal adja tudtára, mit gondol a megjelenéséről?

Azt persze nem árt leszögeznem, hogy mivel tizenéves korom óta elég markáns az öltözködésem, ez engem sokkal inkább szórakoztat, mint bosszant. Nem ritka, hogy belemosolygok a bámuló képébe, ami elég komoly fennakadásokat okoz szegényekben, hiszen

  • ha mosolygok, akkor kedves vagyok
  • de hát „hogy nézek már ki ebben a cuccban”

Error!

Viszont azt is pontosan tudom, hogy nem mindenkit hagy hidegen az, hogy munkába menet fanyalogva bámulják – és még mielőtt azzal jönne bárki, hogy az ilyesmit nem szabad magunkra venni, álljunk meg egy pillanatra.

Kinek a készülékében van a hiba?

Amikor hasonló témájú cikkeket írok, azt nem azért teszem, hogy panaszkodjak a jelenségekről. (Bár lássuk be, néha igenis jólesik, és szükséges is ventilálni ezekben az ügyekben.) Azért foglalkozom a hasonló témákkal, hátha a cikkeket és az azokra érkező kommenteket elolvasva lesznek néhányan, akik ezentúl jobban odafigyelnek arra, vajon nem lépnek-e át bizonyos határokat. 

Tehát én tényleg úgy gondolom, hogy ilyen helyzetekben nem az a megfelelő reakció, hogy „ne törődj vele”, hanem az, hogy a bámulókat-grimaszolókat igyekszünk ráébreszteni arra: van, akinek elcseszik a napját azzal, ahogyan viselkednek.

Mert nem azzal van a gond, hogy valaki érzékenyebb, és nem tudja nem magára venni a bámulást („úristen, biztos nagyon bénán nézek ki ebben a felsőben, nem kellett volna megvennem!”), hanem azzal, ha valaki nem érzi, mikor nyomul be pofátlanul mások intim terébe.

Mert lehet, hogy a nézés ártalmatlan dolog, a bámulás viszont egészen más kategória. Nagyjából annyi a különbség a kettő között, mint egy elegánsan neked passzolt foci- és egy váratlanul hozzád vágott medicinlabda között. Próbáld ki, és megtudod. 

Szakmai szárnybontogatás a pániktól a súrlódásokon át az elismerő szavakig – Z generációs pályakezdők történetei

WMN Life – 2021. október 6. – PZs

 

Reakciók egész skálája

Az évek során egész széles skáláját fejlesztettem ki a reakcióknak ilyen helyzetekre. Van a fent említett mosolygás, amivel zavart keltek. A többségnek már ilyenkor leesik a tantusz, de akadnak, akik két pillanat múlva ott folytatják a szörnyülködést, ahol abbahagyták. Ilyenkor szoktam bevetni az egyértelmű, de azért még nem agresszív szemmeresztést: ez körülbelül a „van valami probléma?” nonverbális megfelelője, és elég hatékony.

Ha még ez sem elég, akkor biccentek is hozzá, amit azért már tényleg elég nehéz nem dekódolni, de előfordul, hogy az illetőnek nehezére esik. Ilyenkor jön jól az a kérdés, amely nem támadó, de azért határozott hangnemben feltéve élesen domborítja ki, mit művel a bámuló:

„Segíthetek valamiben?”

A hatás általában fenomenális: az illető hebeg-habog, elkapja a tekintetét, elslisszol – a lényeg, hogy elszégyelli magát, és leesik neki, hogy attól, mert a nyílt utcán közlekedem, még nem az ő szórakoztatására létezem.

Akadt, aki még ilyenkor is tagadott (szerencsére nem sokan), mégpedig olyanformán, hogy visszakérdezett: miért? Ilyenkor a lehető leghiggadtabban feleltem: csak azért, mert annyira bámultál. Ilyenkor aztán – ha el nem is szégyellte magát, de – eloldalgott.

Viszont tökéletesen megértem, ha sokan nem szeretnének ilyesmibe belemenni, mert egyszerűen nincs erejük hozzá, nem akarnak konfliktusba keveredni, esetleg valamilyen rossz élmény miatt tartanak attól, hogy idegenekkel beszélgessenek.

És igazuk van: senki sem kötelezhető arra, hogy a saját nyugalmáért konkrétan harcolnia kelljen. Az volna az alap, hogy békén hagyjuk egymást, nem?

Milyen az a „jó” bámulás?

Van aztán a „bámulásnak” egy barátságos, kedves, sőt, kifejezetten építő verziója. Mert nem óhajtok hazudni: ha valaki izgalmasan öltözködik (és ezt NEM szexuális értelemben értem!), arra nyilván rengetegen kapjuk fel a fejünket.

Máig maradandó élményem, pedig tényleg egy hangyafasznyi apróság volt az egész, amikor életemben először szembesültem azzal, ahogyan az egyik extravagáns kalapomra Londonban reagáltak. Egy kávézóba rohantam be az eső elől, elég csapzottan, a pénztárban egy középkorú férfi állt, aki mintegy két másodperc alatt végignézett rajtam, majd annyit mondott:

„Szép kalap!”

Ennyit, nem többet. Semmiféle kihívó él, semmiféle udvarlás, hátsó szándék vagy gúny nem volt benne, mindössze meglátta a kalapomat, és megjegyezte, hogy az szép.

Mindig ez jut eszembe, ennek a férfinak az eleganciája és nagyvonalúsága, amikor valaki láthatóan nem bírja feldolgozni egy-egy szokatlanabb öltözékemet: hogy egyrészt

milyen szép, ha valaki tudja, meddig illik nézni, másrészt pedig, ha már mindketten észrevettük, hogy megakadt a tekintete a kalapomon/ruhámon/frizurámon, akkor nem csinál úgy, mintha hallucináltam volna, hanem udvariasan közli, mit nézett.

Az eset óta magam is rendszeresen alkalmazom ezt a módszert (már amennyiben ez módszernek tekinthető): ha azon kapom magam, hogy felfigyelek egy nőtársam ruhájára, cipőjére, stb., bámulás helyett egyszerűen csak megdicsérem. Igen, ismeretlenül, akár a villamoson, színházban vagy épp a megállóban várakozva is.

  

Mivel nem rá, a testére, nem arra teszek megjegyzést, hogy milyen jól áll neki, milyen szexi benne, stb, kivétel nélkül mindenkinek jólesett eddig a megjegyzésem – és fordított esetben nekem is jólesik, ha kapok egy ilyen dicséretet. Ami mögött semmiféle hátsó gondolat vagy mögöttes szándék nincs, egyszerűen csak tudtomra adják, hogy azt, amit én szépnek találok, ők is.

Szóval azt hiszem, ha létezik „jó bámulás”, akkor az ez, hiszen attól a pillanattól, hogy nyíltan jelzik, „igen, észrevettem a cipőd, és szerintem is nagyon szép”, pont a helyzet méregfogát húzzák ki: azt, hogy egy megfigyelt objektumnak érezd magad a saját bőrödben.

És innentől ez már tulajdonképpen nem is bámulás.

Ki vele: nektek is vannak hasonló élményeitek? Hogyan szerelitek le a bámulós embereket?

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/SensorSpot