–

2019 januárjában megváltozott az életünk.

Január végén csodálatos, új otthonunk teraszáról kémleltük a közeli hegyek havas látványát, a sípályát az utcánk végében. Felfedeztük a környéket, a mesés kisvárost, a lenyűgöző tavat, a mellette lévő szuper játszótérrel. A gyerekek boldogan játszottak, ugráltak a félméteres friss hóban az udvaron. Nemrégiben költöztünk ugyanis a svájci Zug kantonba, egy gyönyörű kisvárosba. Nem csupán a férjemmel kettesben jöttünk, hanem négy gyermekünkkel, hatosban.  

Itt kezdtük meg mesés életünk második felvonását, egy nyitottabb, mosolygósabb, barátságosabb országban, ahol végre olyan környezetben élhetünk, ami azt a kis pluszt is meg tudja adni nekünk, ami az utóbbi években Magyarországon hiányzott.

Sokkal nyugodtabb az élet folyása, kevesebb a munkahelyi stressz. Igazából, egy valamirevaló svájci egyáltalán nem is idegeskedik, és azért az én magyar férjemnek is sikerül már sok mindent elengednie. Az iskola felszereltsége, a gyerekközpontúsága bámulatos, nincs hatalmas leterheltség, amit tanulnak, az mégis modern és hasznos. Több idejük marad a gyerekeknek gyereknek lenni, pihenni, sportolni, és a családnak több közös időt tölteni együtt. Minden délben hazajárnak az iskolából két óra pihenőre, hetente egyszer-kétszer pedig vissza sem kell menniük. Nagyon boldogan töltöttük első százötvenöt napunkat új otthonunkban, szívtuk magunkba a sok pozitív élményt!

2019 júniusában azonban újra megváltozott az életünk

Egy június végi napon a Zürichi Gyermekkórház egyik üres kórtermében professzorokból, sebészekből álló orvoscsoport állt velünk szemben mondván, négyéves kislányunk májbiopsziája közben olyan mértékű belső vérzés állt elő, hogy nem biztosak abban, hogy meg tudják menteni az életét.

Javasolták, hogy menjünk le egy simogatásra, egy puszira… talán egy utolsóra. Olyan volt, mintha kilépnék a testemből. 

Nem is értettem, hogy mi történik. Alig hallottam, mit mondanak. Azt kérdezték, hogy beleegyezünk-e egy életmentő műtétbe. Nem tudom, hogy én mondtam-e, de hallottam a hangom: kérem, csinálják! Alig tudtunk állni a lábunkon, de siettünk a férjemmel, hogy lássuk őt, miközben szinte semmit nem láttunk a könnyeinktől. Felfogni sem volt időnk mindezt, csak azt éreztük, hogy eltűnt a talaj a lábunk alól.

Pár napja kis hasfájással orvoshoz mentünk a kislányunkkal 

Néhány napra rá, már Zürichben tartottuk kezünkben az MRI-eredményt, miszerint a mája tele van rosszindulatú daganatokkal, egy ritka, kisgyermekkori megbetegedés következtében. Az életmentő műtét utáni héten már megkapta az első, második kemót, mert a belső vérzés újra és újra előjött. Nem kockáztathattak, nem várhattunk. De a szervezete még csak nem is regenerálódhatott a hatalmas beavatkozás után. Tett tettet követett.

Arra a nyárra elszakadtunk a fiainktól.

Míg mi és az orvosok a kislányunk életéért küzdöttünk, ők Magyarországra utaztak a családunkkal. Velük és barátokkal töltötték a teljes, keserédes nyarat. Nem is láttuk egymást. Sajnos nyár végére bizonyossá vált, hogy a kemoterápia, akármilyen erős is, nem hozta meg a várt eredményt, még a tüdőben lévő picike áttéteket sem pusztította el. Jött az újabb hír: májátültetés szükséges, Genfben, 350 km-re tőlünk. 

Reménykedve

A kislányunk és én – de az első hónapokban a férjem is – Zürichben éltünk. Kaptunk lakást a kórháztól, hogy ezzel is segítsenek ebben a nehéz helyzetben. Később a fiúk is többször aludtak ott velünk, hogy a kishúguk közelében lehessenek. Miután négy teljes hónapot kórházban töltöttünk a regenerálódás és a kemoterápia miatt, a transzplantációra való felkészülés miatt kellett bent maradnunk.

Október végén, egy hétfő délután került fel végre kislányunk az európai transzplantációs lista élére, és azon a héten csütörtökön, este nyolc órakor csörrent meg a telefonunk, másik végén a genfi professzor asszonnyal, hogy van négy óránk Genfbe érni, mert megvan a máj… vagy helikopter, vagy rohammentő jön értünk.

A mi hős kislányunk, bajnokunk, ezt is megcsinálta! 

A tizenegy órás műtét sikeres lett.

Négy hét genfi tartózkodás után visszavittek minket Zürichbe, hogy a kötelező posztkemót januárig még végigcsinálja. Embertelen, mennyi kínt, szenvedést, fájdalmat, műtétet kellett kibírnia ennek a csöpp szervezetnek. És hihetetlen, hogy amint elmúlik a fájdalom, nem vizsgálgatja senki, ő azonnal nevet, boldog, gondtalan! Mostanában pár napot, olykor csak délutánokat otthon tudunk tölteni. Amint a bátyjaival együtt lehet, a saját szobájában játszhat, elmondhatatlan az öröm, ami hatalmába keríti. A fiaink pedig imádják, alázatosak vele, igyekeznek a kedvében járni.

Ők is hősök. Hatalmas hősök. Fél év alatt nőttek fel, pedig még csak hét-, tizenegy és tizenhárom évesek.

A legkisebb ügyesen helytállt az első osztályban, a középső folyékonyan beszéli már a nyelvet, a legnagyobb itt is az osztály élvonalába került. Nélkülünk.

Ebben a nehéz helyzetben még mindig örülünk, hogy Svájcban vagyunk. Hiába csupán fél évet töltöttünk kislányunk betegsége előtt itt, nem maradtunk magunkra. Amellett, hogy rokonaink, magyar barátaink is igyekeztek támogatni minket a távolból, a svájciak – barátok, szomszédok, kollégák, osztálytársak szülei, orvosok, nővérek – odaadása, támogatása nagyon jóleső érzés és hatalmas segítség volt mindvégig.

De még nincs vége…

Új évi első hírünk az orvosoktól az volt, hogy az utolsó kemoterápiás kezelés sem ölte ki az összes rosszindulatú sejtet, így újfajta kemoterápiát kell kezdenünk januárban. Így telt el 2019-ben újabb százötvenöt nap Svájcban. 

És most, 2020-ban is szeretetben, békességben, hatan összefogva folytatjuk a kislányunk rákkal folytatott harcát.

Ottó-Kovács Zsuzsanna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images