Kégl Ágnes: Negyven lettem – mi közöm ehhez a számhoz? – WMN-naplók
Mérföldkő? Vagy nem jelent semmit? Megálljunk elgondolkodni egy percre, vagy már ez sem számít? Érezheted magad egyszerre öregnek és gyereknek? Lehet, hogy épp ezt jelenti az élet közepe? Jó, álljunk meg mégis, gondoljuk végig. Kégl Ágnes írása.
–
40.
Ízlelgetem ezt a számot. Valamiféle kapcsolatot kéne vele éreznem. Hozzám tartozik. Az útlevelem szerint. A naptár szerint. A meglepi és nem meglepi szülinapi ünnepségek szerint.
40.
Gyerekkoromban idősnek tűnt, aki negyven. Most én viselem. Nézem a tükörben a testem. Negyven éve visz a lábam, szolgál ki a szervezetem, ráncosodik a bőröm. Negyven éve ugyanez a test mozog és változik velem. A lelkem fejlődött, nem is vagyok már ugyanaz az ember valójában, aki húszévesen voltam – sejtszinten sem.
Közben meg – a lelkem mélyén – ugyanaz a telepi lány vagyok (a panel kilencedikről), mint kislánykoromban.
Cserfes, lelkes, picit naiv (nem félhülye), kicsit ártatlan és tiszta. Két lábbal a földön állva lebegek egy felhőn. Mindent magamra rántok, borítok, maszatos lesz a kezemben a borospohár (hogy van az, hogy mások úgy isznak belőle, hogy a pohár kristálytiszta marad? Szemtelenség).
Közben valahol félig-háromnegyedig egyedülanyaként felneveltem egy jóképű és jó fej (már amikor) tinit, aki már tizennégy (szemtelenség). Már a nővérének néznek, hamarosan majd a csajának fognak (I win). Elképesztő.
Szerencsés vagyok. A testem egyre nagyobb ellentmondásban áll a papíron szereplő korommal.
40.
„Harmincnak nézel ki.” Igen, de sokszor százhúsznak érzem magam. Sokszor fáradt a lelkem. (Kié nem?) Néha kiégek és töltőre kell már tennem magam, hogy üzemeljek tovább a gyárilag széles mosolyommal. Mert a mosoly mögött sokszor már melankólia húzódik. Emlékeztetem magam, hogy hálát kell adni mindenért, amit készpénznek veszek.
Az egészséges gyerekért. Az egészséges önmagamért. A szeretettel bújó, hűséges kutyáért. A természet szépségeiért. Egy felvirradó napért. Minden újabb szarkalábért, fájó porcikáért.
Hálás is vagyok. Amióta apu számára 58 évesen megállt az idő (mit nem adna ő ma egy újabb barázdáért a cigarettát cserélgető kézfejen), azóta kifejezetten úgy gondolom, hogy öregedni, megöregedni privilégium.
De sokszor fáradt a lelkem. Ne szóljatok senkinek, mert még hálátlannak mondanak. Nem vagyok.
40.
Semmi közöm ehhez a számhoz. Egyre több közöm van önmagamhoz. Terápiára járok. Beszélek magammal, szembenézek velem, kapcsolódom önmagamhoz, újrarajzolom a saját kontúrjaimat, megértem a meglévőket, felülírom az igaztalanokat. Öregszem. Úton vagyok. Azt hiszem, hogy nagyon őszinte és nagyon önazonos úton. Számomra csak így van értelme élni. Ez volna a bölcsesség? Ne marhuljatok. Én csak egy telepi gyerek vagyok.
40.
Kérdezzetek újra, ha nyolcvan leszek. Hátha addigra közelebb érzem a negyvenet.
Kégl Ágnes
