-

Ó, ő egy nagyon jó pasi. Okos, felnőtt, isteni a humora, minden nagyon jó vele. Csak…

Mondják nekem mostanában a nők, akikkel beszélgetünk. Érdekes véletlen az élettől, hogy a sokadik történet szól ugyanarról. Volt egy remek kapcsolat, de a fiú, a férfi vergődött, mint rab madár. És huss, rövidebb-hosszabb szerelmi drámát követően ki is szállt a kapcsolat ablakán, és elrepült a kék ég felé, ahol hívta őt a szabadság. Mondjuk, hogy ezek a tények, kissé líraian. A lányok, asszonyok narrációja ugyanerre a helyzetre:

„Még nem érett egy hosszú kapcsolatra.”

„Még meg kell találnia önmagát.”

„Úgy éreztem, el kell őt engednem, és el kell fogadnom, hogy menni akar.”

Persze, ha ennyi volna, már békét hozott volna a múlt idő, és lehet, hogy új történetet a jelen. De nem ennyi. Ugyanis ezek a nők és asszonyok a fentieket mind tudva, elfogadva és figyelembe véve atomszerelmesen csak várnak.

„Azt mondta, ne vágjunk el minden szálat, mert nekünk még van dolgunk együtt.”

És rendkívül elszántan, de végtelen nyugalommal azt mondják: „Időt kell adnom neki, hogy megvívja a maga harcát.” Rendületlenül hiszik, hogy a Tékozló Fiú hazatér, be-, és megérik a kapcsolatra, hogy megtalálja önmagát; hogy csak megnézi előbb a világot, mielőtt megállapodik; hogy él egy kicsit, mielőtt valóban elkezdődne az élet…

És közben tényleg nem vágnak el minden szálat, dehogyis vágnak (akár csak egyet is). Hiszen ott van a kimondatlan ígéret, a megnyugtató lebeg(tet)és. (Közben persze a fiú, a férfi is nyugodt: komfortos érzés, hogy a kietlen bolyongások és szélesvásznú csavargások közepette van egy biztos pont, egy tökéletes szeglete e hatalmas világnak, meleg otthonnal és bármikor izzítható parázsos kandallóval, ahol béke van és derű és szeretet.)

És miközben élik világukat, és csatakos lélekkel minden nap keményen dolgoznak azon, hogy megtalálják rég elveszett (vagy soha még nem látott) jobbik énjüket, a lányok, asszonyok türelmesek. És várnak. Elvégre a fiú, a férfi elment a háborúba, hogy a saját, nagy és küzdelmes csatáját megvívja önmaga lelki üdvéért.

A lányok, asszonyok közben teszik a dolgukat nap mint nap, és áldott türelemmel várják haza azt, aki elment. Talán nem várnak húsz évet, mint Pénelopé, de életük virágából egy céltalan év se kevés. Ám a nők ezt nem élik meg áldozatnak. De nem ám! Csillogó szemmel hiszik és mondják, ha szóba kerül a helyzet (amit védeni kell): „még nem érett meg egy hosszú kapcsolatra”… De majd visszajön! Egészen bizonyosak a tényben, hogy ez nem is lehet másképp. Gondolkozzon bármennyit, lásson bármit a világból a Teremtés Koronája: az elhatározás meg fog érni benne, hogy nincs se jobb, se szebb, se kedvesebb annál, aki otthon vár.

A lányok, asszonyok közben időnként beleszagolnak a költözéskor túszul ejtett alvós pólóba, és dobogó szívvel gondolnak arra, hogy a másik oldalon is maradt egy trikó, csak belehajol néha az az istenadta… Igen, biztosan azzal is alszik, nem tehet mást.

S ha jön a hír, hogy a Harcoló Férfi más leány oldalán keresi önmagát (ott teljesítve ki annak női princípiumát) a lány, és az asszony rebbenő pillával legyint: „Meg kell vívnia a maga harcait. Az anyjával is és saját magával is. Amíg nem sikerül, nem lesz boldog, bárki is legyen mellette.” – mondja, és van néhány kellemetlen, munkahelyi vécében sírós napja, mielőtt újra várna... éveken át... derűsen.

Kép: Nem kellesz eléggé (He's Just Not That Into You, New Line Cinema, 2009)