Tegnap a gyerekem azt kérdezte tőlem, hogy mikor dönthet saját magáról - saját maga. Ezt úgy értette, hogy az ő véleménye mikortól számít. Az ő véleménye mindig számított.

Cö, cö, cö, cö, aha.

Ha számított volna, nem válunk el. Ha számított volna, nem költözünk el. Ha számított volna, az apja nem nősül újra. Ha számított volna, nem veszekszünk annyit. Ha számított volna, nem harcolunk érte.

Pedig de.

Már a megszületése sem volt hétköznapi. Csak ki kellett volna bújnia, mint mindenki másnak. Nem tette, nem volt hajlandó befordulni, ő keresztben szeretett feküdni. És nem igyekezett kifelé.

Nem volt hajlandó aludni. Ha már a világra jött, akkor nem akart vesztegetni egy másodpercet sem. Ismerkedni akart. Velem, az apjával, a világgal.

A kisbabák szemlélődnek. Ő ezt aktívan tette. Határtalan volt a tudásvágya. Már ekkor mindent akart látni, tapasztalni. Ezt kiságyból, fekve nem lehet. Azt akarta, hogy vele beszélgessek, vele foglalkozzak. Azt szerette, ha magamra kötöttem, kenguruban. Csecsemőként befelé fordítva, hallgatta a hangom és a szívverésem. Nagyobb babaként kifelé fordítva. Így vasaltam, főztem, közlekedtem, éltem.

Hátrafelé kúszott. Még véletlenül sem előre! Annál viccesebbet, mint amikor szólsz a hat hónapos babádnak, hogy jöjjön hozzád, majd elindul! Hátrafelé.

A mászást kihagyta. Alig tíz hónaposan már ment. Vágtatott körbe-körbe a lakásban. Mindent látni akart. Megvizsgálta a konnektorokat, a mikrosütőt, a vécékefét, a szemeteskukát. Alaposan.

Már egészen kicsi korától nem volt hajlandó megenni, ami nem tetszett neki. Kinézetre. Ha nem volt jó a látvány, meg sem kóstolta. Mai napig nem eszik gyümölcsöt. Nem bírja a szagát. Próbálkoztunk, nem sikerült.

Önállóan öltözködött. Ennek tetőzése az volt, amikor zöld békás úszógumiban közlekedett. Ja, nem nyáron. Ez tavasszal volt. A dzsekire vette fel, ráhagytam.

A járással egy időben kezdett beszélni. Azt azóta is szereti. Olyanokról beszél, ami a korához képest meglepő. Bölcsiben a bolygókról beszélt, most az Űrodüsszeiáról.

A bölcsiben ő volt az egyetlen, aki tudott mondatokban beszélni. A Mikulásnak kellett volna énekelni a Hull a pelyhest. A dalt tudta, de kizárólag a Vukot énekelte. Csak azért is!

Mindenről van véleménye, el is mondja. Az iskolában akkor is, ha nem szólítják fel. Magatartás: négyes. Otthon akkor is, ha zavarba ejtő. Nem ő jön zavarba. Nem fél. Szabadon kérdez és válaszol.

Végtelen az igazságérzete. Mindig van egy utolsó utáni kérdése és érve. Nem érdekli, hogy ki a felnőtt. Az nem érdem, az csak egy állapot. Kiharcolja, hogy gyerekként is emberszámba vegyék. Kiköveteli a neki érthető és elfogadható választ.

Mivel mindenhová jött velünk, nem jön zavarba bankban, boltban, közjegyzőnél, hivatalban, ügyvédnél, nőgyógyásznál, fodrásznál, edzőteremben, kozmetikusnál, templomban, könyvtárban, postán, könyvesboltban, vonaton. A tapasztalatokat gyűjtötte, most meg tudja, mi mire való. Van önbizalma az ügyintézéshez, bátran teszi is.

Jókat kérdez. Mint most is. Eldöntheti – egyedül – hogy mi szeretne lenni? Eldöntheti, hogy hol szeretne továbbtanulni? Eldöntheti, hogy hol szeretne élni? Hagyni kell, hogy a saját útját járja?

Édesapja új házassága válságban van, ezért haragszik a világra. A tizenhárom éves gyerekem a maga bölcsességével hallgatja az apját, megrágja, átgondolja, összefoglalja. Segíteni akar neki. Amikor én ezen kiakadok, hogy ez nem az ő dolga, közli: mami, apa még csak itt tart, szüksége van rám.

Azt hiszem, hármunk közül neki van a legtöbb esze.

Csak hagyni kell, mindent tudni fog majd, a kérdéseket, a válaszokat... és a döntés is az övé lesz.

 

ÁtlagEdit

Kép: Flickr