–

Hadd kezdjem egy kínzó kérdéssel: akinek több gyereke van, hogy  bírja ki, hogy ne hasonlítsa össze őket? Pedig nálam az egyik lány, a másik meg fiú, az egyik érzékenyebb, a másik keményebb...

Az ember törekszik rá, hogy ne tegye, de óhatatlan, és szerintem nem is mindig baj. Nálunk például a kisfiammal nem lett volna nagy előrelépés, illetve egyáltalán diagnózis a figyelemzavar kérdésében, ha nincs a kicsi, aki mellett óriási volt a kontraszt. Ha másért nem, legalább gondolatindítónak jó volt az összehasonlítás. És ha már itt tartunk, van még pár különbség az ötéves egyeske és a majd’ kétéves ketteske között, na, nem csupán a személyiségükben (abban is, de miért lennének ugyanolyanok?), hanem abban is, hogy én miként csináltam velük végig az első majdnem két évet, hogyan álltam a gondokhoz, a kihívásokhoz, az örömökhöz... Lelazultam, bölcsebb lettem, „anyább” lettem? Nem tudom. Mások a körülmények, tapasztalatokkal is gazdagodtam, a világ pedig okosabb lett.

1. Hazahoztam a kórházból

Nyilván mindkettőt, de az elsőnél „síkideg” voltam, egy jó zuhanyra vágytam, mindenem fájt, és mindenkivel üvöltöztem, valamint elhatalmasodott rajtam a teljes irányítani vágyás: mindent én tudtam jobban. Lefektetni, felvenni, pelenkázni, és… ennyi, az elején csak kevés teendő volt. Aztán lenyugodtam, de ehhez azért kellett pár nap. A másodiknál a kórházból hazafelé még a patikánál is megálltunk, és a férjemmel az autóban hagytam a gyereket. Hazamentünk, kivettem a hordozóból, betettem a kiságyba, és leültem ebédelni, miközben az anyámmal és a férjemmel az aktuális politikai helyzetről társalogtunk. Aztán hazajött a bölcsiből az elsőszülött, és beindult a verkli, de gyakorlatilag zökkenőmentesen ment minden.

2. Szoptattam

Az elsőt teljes erőbedobással, csak épp alig volt tejem, a tizedik nap után ki is derült: gyakorlatilag éhezik a gyerek. Teljes lelki összeomlásban fanyalodtunk a tápszerre, de két hónapig úgy ahogy húztam a szoptatással is. A másodiknál egyéb orvosi okok miatt el kellett apasztani azt a pici tejemet is, ami volt, de már nem rázott meg lelkileg, készültem a tápszerre, úgyhogy az én lelki stabilitásom a kicsin is látszott, nem úgy, mint Ádámon, akit – csak úgy, mint engem is – megviselt a szoptatás kudarca, és még akkor is nyűgösködött, amikor már végre tele volt a pocakja.

3. Felszerelkeztem

Na, de a másodiknál negyedannyira, mint az elsőnél. Nem volt sterilizálóm, eleve az esernyőre csukható babakocsira hajtottam, bár akadt rendes mózeskosaras is, de nagyon rövid ideig használtuk. Természetesen second hand ruhákban járt, minimális játékmennyiséget szereztünk be neki, és persze sokkal több mozgolódással teltek a napok. Már az elsővel sem voltam otthonülő, de – május lévén – a kilenc napos gyereket magamra kötve baktattunk szépen a bölcsibe, és ez így is maradt a mai napig. Lilike is odamegy, ahova Ádám, és ezt mindketten imádják.

4. Etettem

De még hogy! Az elsőnél biopiacon, sótlanul, ízetlenül, ha üveges ételt kapott, akkor is maximum kevés olívaolajjal, aztán az előírt reszelt sajttal, tojással...

Emlékszem, a férjem egyszer fellázadt, és leturmixolta a kábé kilenc hónapos gyereknek élete első bablevesét, amit szerencsétlen szinte tányérostul nyelt le, annyira vágyott az ízekre.

A kislány pedig egész az elejétől kakukkfűolajas sütőtököt, curryporos lencsefőzeléket, miso levest és avokádót kapott, egyébként olyasmit, amit mi, felnőttek is ettünk, csak só nélkül, de jó ízeset. A parmezán és a füstölt fűszerpaprika állandó szereplője volt a menünek, és hamarabb kapott halat is, valamint az allergénekről is másként gondolkodtam, na persze nem azért, mert olyan nagy tudós vagyok, hanem a legújabb kutatások eredményei miatt. Mára a thai és japán ételeket vígan megeszi, még a csípőset is szereti, a nagyobb pedig lohol utána, egyelőre csak presztízsből kóstol meg mindent, de már az is valami.

5. Bölcsibe vittem

A nagyobbikat már tizennégy hónapos korától hordtam oda, pedig akkor még nem is volt annyi munkám. De igényelte a társaságot, állandóan gyerekek után kajtatott a játszótéren, sosem akart egyedül játszani, ahogy a többiek. A kicsit nehezebben engedtem el, pedig sokkal több munkám volt, és nagyon kellett volna a segítség. Mégis otthon maradt, ugyan csak négy hónappal tovább, de neki sem volt elég a szülői program, másfél évesen ő is csatasorba állt.

6. Édességet kapott

De csak egyévesen. Méghozzá a szülinapi tortáját, amit undorodva félrelökött. Ez volt a nagy, a kicsit pedig amíg bírtuk, eltérítettük a cukortól, ám egy ponton túl ez lehetetlenné vált. Sokkal kevesebbet kap, mint a bátyja, de kábé tíz hónapos kora óta Lili is közeli barátságot ápol a csokival, az én elveim pedig kiugrottak az ablakon. Ez is a tanulási görbe része.

7. Szeretem

Mindkettőt. Nagyon. És nagyon máshogy. A kisfiam: az én érzékeny, szerelmes hercegem. A kislányom: az én öntudatos, tátott szájjal csodált dívám. El sem tudtam képzelni korábban, hogyan lehet bepréselni az egész napot kitöltő egy mellé még egyet, de ez ma már nem kérdés.

A napirend is kialakult, és érdekes módon a figyelmem is megduplázódott. A szívem pedig... biztos, hogy kétszer akkora lett.

Horvát Sára

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/kolinko_tanya