Kéretlen, felesleges, bosszantó ajándékok: mihez kezdünk velük?

–

Alapvetően az ajándékozás ősi, valamennyi kultúrában jelen lévő szokás, amely az emberi kapcsolatok megerősítésére szolgál. Ugyanakkor mindenki tudja, sok esetben csak formaság, megfelelés a „nem illik üres kézzel érkezni” szabályának, amelynek extra nyomatékot ad egy-egy jeles nap, esküvő, születésnap, ballagás, karácsony. Ilyenkor kötelességének érzi az ember, hogy ajándékot vigyen.

Van, hogy örömet szerez, és van, hogy csalódást okoz (vagy éppenséggel tökéletesen hatástalan a gesztus), és extrém esetekben jól meg is lehet sérteni valakit egy tapintatlan meglepetéssel.

Van, hogy véletlenül lép az ember a másik tyúkszemére, de lehet eszköze az ajándék egy passzív-agresszív hadműveletnek is, ilyen például egy fogyókúrás könyv átnyújtása valakinek, aki nem is diétázik (de az ajándékozó szerint kellene neki), vagy az, ha megszórnak konyhai kütyükkel egy főzni nem tudó/szerető embert, vagy szerszámokkal egy barkácsolás ellen beoltott másikat – mintegy inspiráció (és lelkiismeret-furdaláskeltés) gyanánt.

Ha az ember végiggondolja, milyen ajándékokat kapott-adott az utóbbi években, nem csodálkozik a statisztikákon, amelyek jellemzően karácsony után világítanak rá évről-évre, hogy csomagok milliói kezdik meg vándorlásukat a világban az ünnepek után: továbbajándékozzák vagy becserélik őket, esetleg a kukában landolnak. (Elsősorban a vásárolt ajándékokról van szó, a személyes, házilag készített ajándékok többsége marad az eredeti gazdánál, hisz, ha nem is az ízlésének megfelelő, még sincs szíve az embernek sokszor megszabadulni az efféle kacatoktól, és becses kinccsé válhat gyakorlatilag bármi, ha erős érzelmekkel kapcsolódunk hozzá.)

Érdekes, hogy az, ahogyan a kapott ajándékokkal bánunk, óriási tabu

Miközben egyre nyíltabban beszélünk, mondjuk, a szexuális preferenciáinkról, bevallani senki nem igazán meri, hogy például hely hiányában eladta a nagymama stafírungjából való családi ereklyét, vagy kidobta a gyereke oviskori rajzait.  

Pedig a divatos Konmari-irányzat egyik tételmondata, mint arra egy értekezleten Csepelyi kolléganőm a minap rávilágított: „Ne legyen bűntudatod, ha megválsz a haszontalan ajándékoktól!”

Az ajándék célja ugyanis, hogy közvetítsék az adó érzelmeit, ha pedig az üzenet átment, már a te dolgod, megtartod-e a környezetedben a kapott tárgyat, nem kötelességed együtt élni vele, ha akadályoz vagy nincs rá szükséged.  

Ezzel tulajdonképpen egyet is lehet érteni, de azért kétlem, hogy az emberek többsége jó néven venné, ha bevallaná őszintén a megajándékozott, hogy nem tetszett neki, amit kapott, és ezért rásózta valaki másra továbbadta valakinek, akinek nagyobb szüksége volt rá.

Senkinek sem esik jól, ha valaki azt mondja: értékelem az igyekezetet, de nem tetszik az ajándék, nem tudok vele mit kezdeni vagy nincs hely számára az élet(ter)emben. Azaz: nem sikerült az ajándékválasztás, bocs.

Millió sértődés fakadhat az elsuvasztott ékszerek, ruhadarabok, dísztárgyak, háztartási eszközök körforgása miatt, igaz, vicces is lehet egy-egy laza családban-baráti körben a vándorajándék, amely a tovább- (és tovább) ajándékozás folyamatában egyszer csak visszakerül az eredeti ajándékozóhoz.          

 

Továbbajándékozni szentségtörés?

Akárhogy is van, bevalljuk, nem valljuk be, de mindannyian szoktunk időnként élni ezzel a módszerrel. A Journal of Business Research 2015-ös kutatása szerint e gesztus egyik leggyakoribb motivációja (a helyteremtő szelektáláson kívül, gondolom) az, hogy valaki lemond egy birtokába jutott kincsről, mert fontos neki a megajándékozott, és így fejezi ki az érzéseit. Persze az is lehet, hogy pusztán csak gyakorlatias gondolkodású, és átadja valaki másnak az ajándékát, akinek szüksége van rá valóban, esetleg eleve elspájzol bizonyos kapott tárgyakat későbbi alkalmakra, amikor várhatóan neki kell megajándékozni valakit, így megkíméli magát az ötleteléstől-vásárlástól.

A továbbajándékozás ugyanakkor lehet akár revans is: megbántani, megalázni az ajándékozót. Ki ne adott volna már túl egy fájdalmas szakítás után a szerelmétől kapott tárgyakon „bosszúból”?

De humor forrása is lehet a vándorló ajándék.  

A mi famíliánkban például legendás történet a mákdarálóé. Történt, hogy kezdő háziasszony koromban sikerült darálatlan mákkal megszórnom a gubát, és ennek következtében három darálót is kaptam egyetlen karácsonyra a segítőkész rokonságtól. Úgyhogy már a fa alatt szétosztottam a fölösleget. (Hasonló sorsra jutott egy évvel később a kenyérsütő-alkalmatosság egyik példánya.)

Jut eszembe: vajon milyen ajándéknak örülünk egyébként igazán?

Ami már az elején leszögezhető szikáran: hasznossági szempontból ajándékot venni általában ráfizetés. Vagyis, a vásárlásba fektetett energia, pénz általában nem arányos azzal, amennyire értékes az ajándékunk annak a szemében, aki kapja, mondják a közgazdák.

Elgondolkodtató az is, hogy nem feltétlenül a meglepő a befutó, azaz nem muszáj váratlan dolgot adunk valakinek, hogy nagy legyen az öröme. A kutatások szerint a legnagyobb sikere ugyanis azoknak az ajándékoknak van, amelyeket maga a megajándékozott kért vagy emlegetett korábban, mondjuk, a Mikulásnak írt levelében, tehát, ha nem is számított rá, de az ihletet ő adta mégis.    

Ám hogy valami szívet melengetőt is mondjak, ne csak kiábrándítót: nagy örömet lehet bizonyítottan szerezni úgy is, ha a választás során nem a másik ember személyiségéhez passzintjuk az ajándékot (!), hanem saját magunkból adunk át valamit. Például az egyik kedvenc könyvünket nyújtjuk át, ami nekünk nagyon sokat jelent, és reményeink szerint neki is tetszeni fog, vagy egy olyan tárgyat adunk neki, ami számunkra nagy jelentőséggel bír (tehát nem az elfekvőben lévő kacatjainkról van szó, amitől szabadulnánk, hanem tényleg számunkra becses holmiról). Ilyen esetben ugyanis a megajándékozott érzi, hogy fontos számunkra, és még meg is tud esetleg rólunk olyan dolgokat, amiket korábban nem, így mélyül a kapcsolat, épül a bizalom.

A manapság nagyon népszerű „élményajándékok” pedig azért sikeresebbek a klasszikus ajándékoknál, mert erősebb érzelmeket generálnak, mint a tárgyak: lehet rájuk készülni, lehet várakozni, és közös program esetében az élmény is közös, akárcsak a ráfordított idő. Az emlékek pedig inkább szépülnek idővel, ellentétben a tárgyakkal, amelyek lehet, hogy korszerűtlenné válnak, elhasználódnak.  

A Cornell Egyetem kutatásából az is kiderült, hogy élményajándék esetében kevésbé foglalkoznak az emberek az ajándék (pénzbeli) értékével (mert amúgy nagyon is tisztában vannak vele, ez azért tiszta sor.)

  

Lehet egy ajándékot visszautasítani? Illik, nem illik?

Keleti országokban sokkal gyakoribb ez, mint nyugaton, ott, ha valaki például úgy érzi, nem tud viszonozni egy becses ajándékot, akkor nem tétovázik visszaadni. Mifelénk ez sokkal nehézkesebb, de például a jog rendelkezik arról, hogy (szerződés esetén) az ajándékot vissza lehet utasítani, sőt bizonyos esetekben vissza is lehet követelni, illetve magát az ajándékozást akár feltételekhez is lehet kötni.

Persze, az ajándékok többsége nem olyan nagy értékű, hogy szerződnének a felek, a visszautasítás azonban hétköznapi helyzetekben is indokolt lehet. Például, mert az ajándékozott úgy érzi, ha elfogadja az ajándékot, akkor azt olyan módon kellene viszonoznia, ahogyan nem szeretné. Lekötelezetté válna, adóssá. Ilyen esetekben a visszautasítás nem udvariatlanság, hanem felelős lépés, a másik (és saját magam) tisztelete, és nem kell megijedni tőle!

Kurucz Adrienn

 

Igazán kíváncsiak vagyunk rá, hogy mi volt a legjobb, illetve a legrosszabb ajándék, amit valaha kaptatok, kérjük, osszátok meg velünk kommentben, ajándéknak tekintjük, ígérjük!

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Alan Powdrill