–

„Te vonzod a társadalmi konfliktusokat” – mondta egy barátnőm, amikor három évvel ezelőtt először meséltem neki: úgy határoztunk, megpattanunk Izraelből, ahol egy évtizeden át éltem, és bíztam abban, hogy muzulmánok, zsidók és keresztények, izraeliek és palesztinok megértik egymást, és megérik a békét. Addig vártunk, míg végül a magunk békességét helyezve előtérbe elindultunk a nagyvilágba, és először úgy tűnt, Cipruson kötünk ki.

„Ciprus csodaszép hely…

…de ugyanolyan társadalmi időzített bomba, mint Izrael. Az érzékenységedet ismerve egy év múlva már török–görög ciprusi békebeszélgetéseket rendeznél… amíg bele nem törik a szíved” – folytatta. És igaza lett, így aztán tovább keresgéltünk, míg végül megtaláltuk a béke félszigetét, Methanát, ahol olyan kevesen élnek, hogy társadalmi konfliktus legfeljebb abból adódhat: egyesek szerint fél kettőtől fél hatig, mások szerint déltől este nyolcig tart a szieszta. 

Legalábbis így tűnt nekem, gyüttmentnek. Amikor az ember új otthonra lel, gyakorta elvakítja az újdonság varázsával járó ragyogás – különösen eleinte, amikor még a nyelvet sem érti, így aztán azt sem veszi észre, hogy legalább három különféle nyelvet beszélnek körülötte… nekem mind görög volt.

Szabaddá tesz a szabadban lévő mozgás – Egy tökéletes nyári tábor kiskamaszoknak

WMN Life – 2021. június 6. – BG

 

Aztán egy napon… 

„Kalimera, Kriszto! Láki ma reggel jön lerakni a bolondköveket” – érkezik az üzenet reggel hat órakor, én pedig félig-meddig leragadt szemmel kivánszorgok az erkélyünkre. „Kalimera, Dzson, Láki már itt van, keményen dolgozik” – üzenem vissza a házunk építtetőjének, aki azt szereti ugyan, ha Jánisz helyet „dzsonozom” őt, ő viszont két éve Krisztosznak szólít. Én persze ezt cseppet sem bánom, mi több, szeretem, hogy a „Χρίστος” egyszerűen rám ragadt. Néha eszembe jut ugyan, hogy

a helyiek közül talán van, aki azt hiszi, afféle önjelölt Jézusként magamnak választottam a görög „művésznevet”, ám ezen sem aggódnék, hiszen felénk afféle gyakorlat, hogy akinek nem görög, keresztény neve van, az kap egyet.

Holland barátnőnk, Marielle – aki húsz évvel ezelőtt vetődött ide, és épp a napokban publikálta első regényét, a kettő közt eltelt időben pedig írók és költők számára tartott tengerparti elvonulásokat párjával, Philippel – ma már bármikor felkapja a fejét, ha valaki elkiáltja magát: „Maria”, a mi új nevünk legalább köszönőviszonyban van az eredetivel…

Nem úgy, mint Láki esetében, aki épp „bolondkövezi” a teraszunkat – és még mielőtt belevágnék Láki bemutatásába, elmagyarázom: a Kükládokról feladott képeslapokra illő, fehérrel fugázott, random méretű és formájú szürkés térköveket, amelyeket mi, tudatlan külföldiek, „görög köveknek” nevezünk, itt egyszerűen csak zakkant köveknek hívják. Logikus, nem? Nem egyformák, tehát bolondok.

No, de vissza Lákihoz, akiről nem is olyan régen még csupán annyit tudtunk, hogy albán, mint olyan sokan mások, akik errefelé nehéz fizikai munkát végeznek. Albánok vágnak köveket, építenek falakat, ásnak árkokat, betonoznak utakat, és nyírják a gazokat a kertekben, míg az albán nők a görög éttermek konyháin segédkeznek, takarítást, kerti munkát vállalnak. És mindig mosolyognak. Mint Láki. 

Vagy mint Petrosz, aki vakolni és festeni járt hozzánk a tengerkék motorbiciklijével, és akivel kapcsolatban először vettem észre: ha a családja, barátai körében van, senki sem szólítja Petrosznak. „Az igazi nevem Asztrit – azt jelenti, sólyom – mesélte, amikor rákérdeztem, miért „fut” két néven, majd hozzátette: – A Petroszt csak rám ragasztották. Te nyugodtan szólíts Asztritnek.”

Ekkor tudatosult bennem,

hogy bár a görög falucskánkba költözve gyakorlatilag azonnal asszimilálódtam, és boldogan azonosultam a hellén kultúra minden aspektusával – legyen szó a mennyei étkekről a tavernák teraszain, az egyszerre a Balkánt és a Közel-Keletet idéző zenéről, vagy a szuper laza „szigá-szigá” életérzésről –,

valójában fel sem merült bennem, hogy kérdezősködni kezdjek az úgynevezett „albánokról”. Pedig ahogy telt-múlt az idő, felfedeztem: a félszigetünkön nagyjából ugyanannyian vannak, mint a görögök.

Ekkor még nem is sejtettem, hogy még mindig milyen sematikus kategóriákban gondolkodom. Akire nekem azt mondták: „albán”, arról azt feltételeztem, hogy egy jobb élet reményében vándorolt ide. Aztán eljött a reggel, amikor Láki, akinek szorgos munkáját a tűző napon épp egy jéghideg sörrel akartam jutalmazni, majd átadva neki az üveget, megkérdeztem:

„Mit jelent a neved?”

„Lákisz – az Aposztolosz név becézése. Azt jelenti, apostol, azaz küldött” – felelte, majd felpöccintette a kupakot, és mélyen meghúzta a gyöngyöző sört. „Úgy értem, az igazi neved.” Elmosolyodott, a szemembe nézett, és így szólt: „Arben. Azt jelenti, Arvanita.” „Úgy érted, Albánia?” – kérdeztem összehúzott szemöldökkel. „Nem. Mi nem albánok vagyunk. Nem is albánul beszélünk. Arvaniták vagyunk, és arvanitika nyelven beszélünk.”

Ebben a pillanatban annyi minden értelmet nyert a fejemben. Mint amikor elugrottam a borbélyomhoz, Jánihoz, és amikor a százesztendős nagymamája, aki mindennap a kapu melletti kisszéken üldögélt, rám integetett, megkérdeztem tőle – görögül –, hogy van, mire Jáni a fülembe súgta: „Nem beszél görögül.”

„De hát ti nem görögök vagytok?” – kérdeztem, ő pedig legyintett: „Dehogyisnem, görögök vagyunk, csak ő még egy másik dialektust beszélt.”

Vagy hogy amikor életünkben először kirándultunk a vulkánunk tövében elterülő, szinte teljesen kihalt falucskába, Makrilongoszba, és elmeséltük helyi barátainknak milyen mennyei bort kóstoltunk, ők pedig azt felelték: „Igen, Muszkában terem a legfinomabb szőlő”, majd nem sokkal később azt is észrevettük, hogy nem ez az egyetlen falu, aminek van egy hivatalos, és egy köznyelvben használt neve.

És amikor borász barátunk, Nektáriosz elmesélte, hogy amikor albán feleségével, Jotával Albániában jártak, a lány egyetlen szót sem értett mindabból, amit „ősei földjén” beszéltek. A kép csak akkor kezdett összeállni, amikor Alainnal, egy közeli kis hegyi faluban élő lelkitársunkkal csevegve az asztalra terítettem az összes kérdésemet – ő ugyanis évek óta egy albán barátjával saját, négy kezükkel építget egy kőházat a semmi közepén.

„Ezt senki sem reklámozza, különösen nem nekünk, külföldieknek, de

errefelé nagyon-nagyon-nagyon kevesen vannak, akik görög családokból származnak. Ugyanakkor természetes, hogy sokkal szívesebben azonosulnak a görög kultúrával, mint az albánnal – sokan ugyanis a középkor kezdete óta itt élnek”

– magyarázta, miért beszélnek oly sokan afféle „methanai” salátanyelvet, valahol az albán, az arvanitika, és a görög között.

„Tényleg vonzom a társadalmi konfliktusokat… vagy ők vonzanak engem” 

– vázoltam a sztorit jövőbe látó barátnőmnek, elmesélve: az elmúlt hetekben szenvedélyesen kutatom az arvanita kultúrát, amelynek egyik, nyomokban megmaradt lenyomata éppen itt, Methanán van elrejtve.

Az arvaniták többsége akkor menekült ide, amikor az ottomán uralom a teljes társadalom megsemmisítését tűzte ki célul. 

És bár ők maguk nem voltak keresztények, a görögökhöz „csapódtak” a térség iszlamizációja ellen harcolva, és – természetesen – két tűz között egyszerre küzdöttek azért, hogy a görögök el- és befogadják őket, és hogy az albánok ne tekintsék őket árulóknak.

Évszázadok teltek el azóta, hogy a cirádás rakott szoknyát viselő arvanita férfiak, és – a közösség fejeként – fegyvert viselő nők megérkeztek a Peloponnészoszi-félszigetre, mostanra pedig csak egyetlen olyan, a nyolcvanas években alakult szervezet maradt, amelynek célja megőrizni az arvanita identitástudatot, ám mára nem maradt oktatási intézmény, amely akár a nyelvet, akár a kultúrát életben tarthatná. 

A törzsi kultúrát, amelyben a legfőbb vallás a „besza” volt – amelyet talán „a becsület zálogaként” fordíthatnánk magyarra, és annyit jelentett: hűségesnek maradni a megfogadotthoz, és ahol a Fara körbe tartozók (amely szó szerint „magot” jelent) voltak a törzs fejei és védelmezői, és amelyben a döntésekből a nők is kivették a részüket. 

Ilyen nő volt Laszkarina Bubulina, aki ezer nőtársával harcolt a görög függetlenségért az egyiptomiak és törökök ellen, mint az első női admirális, és akinek életéből még görög (!) nagyjátékfilm is készült az ötvenes évek végén, amelyben a görög díva, Irene Papas alakította őt. Azt viszont kevesen tudják, hogy a hősnő családja egy Ídráról – a velünk szomszédos szigetről – származó, arvanita közösségből származott. 

  

Eltörléskultúra. Nyelvhalál. Ország nélkül maradt nép

Már megint ugyanabban vagyok. De hol nem vagyunk ebben nyakig? A magyar barátaim nagy része svábok, bunyevácok, csángók, székelyek, palócok leszármazottja, mi több, brit szomszédunk, Wendy – akit ugyan angolnak ismertünk meg – valójában walesi, és bár csupán egyetlen mondatot tud ősei nyelvén, mégis egészen más dialektussal beszél (és másképpen is főz), mint tősgyökeres angol férje, Ian.

Kell, hogy legyen valahol egy finom vonal, amely engedi, hogy egy népcsoport megőrizhesse a gyökereit, és a messzire szakadt individuum táplálkozhasson a közös forrásból, ugyanakkor sorsközösséget érezhessen azokkal is, akik otthont adtak az elűzött elődeinek.

Egy közösségi halmaz, ahol nem kell egyformának lenni, mégis összetartozhatunk. Azt hiszem, kicsit mind arvaniták vagyunk.

„Flas shume pak arberisht”, azaz „nagyon kevés arvanitikát beszélek” – mondtam Arbennek, amikor néhány héttel később újra megérkezett hozzánk, hogy a „bolondköveit” még egyszer átcsiszolja, és átadtam neki a szokásossá vált sörösüveget. Félretolta a hunyorgó szemét védő fakó rózsaszín baseballsapkát, a szája sarkába pöccintette a cigarettáját, és a szívére tette a kezét, majd gyengéden meglapogatta a mellkasát. Vannak szavak, amelyekhez nincs is szükség élő nyelvre.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Czabán Máté

A további képek a szerző tulajdonában vannak