–

Néhány hónappal ezelőtt meglátogatott minket egy kedves hölgy – nyüzsgő nagyvárosból érkezett meg az isten háta mögötti falucskánkba, majd miután kipakolta a stúdiónk régi zsalukból eszkábált polcára a Hygge, Lykke, Lagom filozófiát (a svéd, dán és finn kiegyensúlyozottság titkait) hirdető könyveit, megkérdezte: „Hol van a legközelebbi szupermarket?” „A szomszéd városban – kilenc kilométerre tőlünk” – feleltem, és bár az infó tisztán és világosan szerepel a gasztrotúráink leírásaiban, azonnal lefagyott a mosoly az arcáról.

Ő volt egyetlen vendégünk, aki kevesebb mint tizenkét órát töltött nálunk, majd pironkodva exkluzálta magát, és elslisszolt – ám az itt töltött egyetlen estéje, éjszakája és reggele során olyan kihívásokkal szembesült, mint: nincs lebetonozva az utcánk, a tengerpart gazos, az utak túl kanyargósak, nincs elég meleg, a tavernában nem beszélnek angolul… és – bár saját bevallása szerint élete egyik legcsodálatosabb étkezése volt – tíz kerek percet csúsztam a reggeli felszolgálásával.

Nem voltam mérges rá, és még azt sem mondhatom, hogy ő haragudott volna ránk – elmondta, hogy ő itt biztosan nem tud lazítani. Összepakolta az önsegítő könyveket, és olyan gyorsan kanyarodott ki a faluból, hogy csak úgy porzott a föld (út) utána. Mi pedig boldogan állapítottuk meg, hogy nem állt meg a világ forgása, mi több, az élet igazi öngyógyító – mindenkinek ott a helye, ahol jól érzi magát, vagy ha az nem megy neki, legalább lépésről lépésre tanulja meg, mitől lesz jobban.  

  • „És, tudtok már görögül?”
  • „Kész van már a ház, ami az erkélyetekkel szemben épült?”
  • „Végül elutaztak a francia szomszédaitok, akik tavaly nyáron egy hétre érkeztek a faluba, de mégis ott maradtak?”
  • „Leszüreteltétek az olívabogyót az olajfákról?”
  • „Feloldották már a fél éve tartó vesztegzárat Görögországban?”

– csupa olyan kérdés, amire egy tisztességes, becsületes, igazi görög ugyanazt a választ adná a helyünkben. Se nem „nem”, se „igen”, hanem „szigá-szigá”, azaz nagyjából: „lassacskán-lassacskán”.

„Szigá-szigá” minden, ami folyamatban van ugyan, de közel sem valósult meg teljes egészében,

és annak ellenére, hogy sosem lehet tudni: a dolog még gyakorlatilag sehol sem tart, éppen, hogy megkezdődött, félkész, vagy ma-holnap meglesz – a válasz így kerek egész. Ezek után ugyanis rákérdezni arra, hogy: „oké, ha még nem, akkor mégis mikor?” azt vonja maga után, hogy az embert elkönyvelik „máláká”-nak… amelyről szintén egy egész értelmező kéziszótár szólhatna. (Szó szerint egyébként azt jelenti azt jelenti, mint az angol „wanker”: azaz „recskázó”, de ahogyan az angol szitokszó, úgy ez is bevethető egy vérre menő veszekedés során, valamint haveri sörözgetés közben.)

Legyen szó születésnapról, névnapról, pirosbetűs ünnepről, mindig minden helyzetben használható ezen túl a „kronjá polá” is, amely szó szerint azt jelenti: „sok évet” kívánunk egymásnak, ám a nyelvben afféle ünnepélyes köszöntésként van jelen. Ha ezt a három szót megtanulta a Görögországba látogató utazó, máris birtokában van annyi görögtudásnak, hogy bármilyen élethelyzetben feltalálja magát – a „jászász”, „jászu”, vagy egyszerűen csak „já”, azaz „helló”, és az „efhárisztó”, avagy köszönöm szigorúan csak ezek után következik a fontossági sorrendben. Jól jön még a nemzetközi szinten használatos „bravó” – itt ugyanis minden „bravó”, aminek örülni lehet.

Korán keltél? Bravó! Sokáig aludtál? Bravó! Megetted a teljes kosár kenyeret, amit a szakácsné az asztalra helyezett? Bravó! Önmegtartóztató voltál, és csak fél szeletet ettél meg? Bravó! Jó a kávé? Bravó! Azt hiszem, mindez tömör és pontos magyarázatot ad arra, hogy gazdasági válság ide vagy oda, miért járnak az élmezőnyben, ami az átlagos emberi élettartamot illeti – annak ellenére, hogy hajnali kettőkor vacsoráznak, literszámra vedelik az olívaolajat, a bort, a sört, az ouzót, és a masztihát, sőt annak is, hogy életemben nem találkoztam göröggel, aki fényvédő krémet használt volna.

Mert a görögök, kösz, jól vannak, akárhogy is van bármi.

Amikor egy görög megkérdez valakit, hogy „Ti kánisz?”, azaz „Hogy vagy?”, meg sem várja a választ, de már megjutalmaz egy előleggel: „Kálá?”, avagy „Jól?”. Gyakran el is marad az udvarias hogyvagyozás, és annyi marad meg belőle: „Ólá kálá?”, azaz „Minden jó?”, amire a görög szinte minden esetben azt feleli: „Poli kala!”, tehát „Nagyon jól!”. Legeslegrosszabb esetben – de ez tényleg kizárólag akkor fordul elő, amikor valaki épp egy közeli hozzátartozóját gyászolja, leégett az otthona vagy halálos kórral diagnosztizálták –, „Etzi-ketzi”, avagy „is-is”, „szo-szo”, tehát „megvagyok”.

Egy tavalyi kutatás szerint – amelyet már javában a tomboló pandémia kellős közepén végeztek – tízből nyolc görög derűlátó a jövőt illetően, legyen szó a személyes, az egész országot, sőt az egész világot érintő kérdésekről. A diaNEOsis független kutatóintézet megdöbbentően optimista eredménye szerint a görögök közel 86 százaléka érzi úgy, hogy a világjárvány tükrében is „minden a legjobb irányba halad”, és még mielőtt bárki azt feltételezné, hogy nemtörődöm tinik, elkényelmesedett újgazdagok vagy az aranykorukat tengerparti házikóban élvező idősek sajátossága az elgondolkodtató idill, a felmérés külön kitért rá, hogy kortól, származástól, politikai vagy vallási elkötelezettségtől függetlenül tanult és tanulatlan, vidéki és városi, szegény és gazdag görög egyetért vele: „jól élünk”.

Az egyetlen téma, amellyel kapcsolatban még a görögök negyede sem jósol fényes jövőt, az nem más, mint az Európai Unió működése, ami – félretéve mindennemű gazdasági vagy politikai elemezgetést – nem olyan meglepő, tekintve, hogy ugyanezen kutatás eredménye szerint az EU országok lakosainak több mint fele véli úgy: a következő esztendő csakis rosszabb lehet, mint a korábbi, élen egyébként a franciákkal, ahol mindössze 52 százalék elégedett az életével, és reményteli a jövőt illetően.

Hogyan is érezhetné úgy egy gondtalan görög, hogy bármi jó sülhet ki abból, ha összeszűri a levet egy csomó, egyfolytában méltatlankodó nemzettel? 

Mindezek után egy „normális” – értsd, az aggodalmain feszengő – átlagember számára szinte felfoghatatlan: hogyan lehetséges, hogy egy aggasztó mélységig eladósodott országban, ahol minden csepp édesvíz aranyat ér, a Föld bolygó legkiszámíthatatlanabb és legaktívabb tektonikus törésvonalán, állandó földrengések közepette, a – magyar szívnek oly természetes – panaszkodás kultúráját kiváltotta a kedélyesség? Azt hiszem, senkit sem lep meg, ha a választ – egy újabb – párjasincs, lefordíthatatlan, azaz inkább százféleképpen fordítható görög szó adja meg…

Nevezetesen az „eudamionia”, amelyet egy racionálisan gondolkodó fordítóprogram egyszerűen csak „boldogság”-ként értelmezne, ám sokkal, de sokkal több annál. A görögök ugyanis nem simán boldogok – az „eudamionia” annyit tesz, mint „az emberi jóllét, erény, kiválóság és az áldások virágzása”. És míg a katolikus egyház szerint a boldogságunkkal az Úr rendelkezik, és ha alárendeljük magunkat neki, akkor halálunk után talán megismerhetjük a jelentését, az „eudamionia” független bármiféle „felsőbbrendű” erőtől, legyen szó Istenről, királyról, vagy épp az időjárásról.

Az út a görög boldogsághoz – Arisztotelész szerint – az őszinteségen, mértékletességen, egyszerűségen, önfegyelmen, elszántságon, lelkierőn és bátorságon keresztül vezethet, megfűszerezve egy nagy adag szerencsével. 

Ha pedig elfogadjuk, vagy legalább elmerengünk rajta, hogy csakis a fenti ösvényen baktatva érkezhetünk meg a megelégedettség állapotához, akkor bizony egyszer és mindenkorra elfeledkezhetünk róla, hogy a felhőtlenség egyik napról a másikra, elvárásoknak megfelelően, menetrend szerinti pontossággal megérkezhet az életünkbe.

Itt, Görögországban tanultam meg, hogy bár lehet húsz perc alatt is pöpec lakomát rittyenteni, de a legfinomabb ételek azok, amelyek órákon át fortyogtak a sütőben, hogy a zöldséges kertünkben pontosan akkor bukkan fel a zöldborsó virága, és akkor változnak a cukkini sárga virágai fényes zöldségekké, amikor annak eljött az ideje. És ha a vízvezetékszerelő azt mondja, hogy hétfőn reggel érkezik, az simán lehet a jövő hónap első hétfője is… délben.

Ahogyan azt is, hogyan kell minden áldott napot ünnepelve „kronjá polá”-val köszönteni a nap sugarait, elfogadni, hogy minden úgy „olá kálá”, ahogy éppen van, és totális „málákiá” volna követelőzni, hisztériázni vagy siránkozni – hiszen a valódi „eudaimonia” csakis „szigá szigá” valósulhat meg.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak