Steiner Kristóf: Egy faluban még a kádban sem vagy teljesen egyedül – És ez így van jól

–

„Kristóf, miért nem szólsz, ha bajba keveredtél?” – írt rám egy falubéli barátom az éjszaka közepén, miközben én a tengerre néző fürdőkádunkban hevertem, és egy pohár rozéval a kezemben bámultam a csillagokat. „Nem tudtam, hogy bajban vagyok…” – feleltem, ő pedig nem tágított: „Nem kell titkolóznod előttem!” Ezen a ponton úgy éreztem, hogy valamelyikünk valószínűleg nem tud valamit, ami fontos lehet: vagy én kerültem slamasztikába tudtomon kívül, vagy ő lett megvezetve – akárhogy is, tudnom kell, mi történik (azon kívül, hogy egy kis rozét véletlenül belelöttyintettem a fürdővízbe, amikor Humusz nevű macskánk felszökkent a kád peremére). 

„Tudom, hogy bevittek a rendőrségre. Látták az autódat az örs előtt. Mi történt?” Ekkor állt össze a kép: néhány órával ezelőtt beugrottunk a közeli kisvárosba, ahol a környékünk egyetlen bankautomatája történetesen a rendőrség épülete előtt kapott helyet. Nagyjából másfél percet töltöttünk az ATM-mel, tekintve, hogy kiderült: nincs benne pénzt (ez teljesen általános jelenség, sokkal ritkábban működik, mint nem), majd hazavezettünk, és elfogadtuk, hogy holnap átautózunk Galataszba, a tőlünk bő egy óra autóútra lévő városba, hogy zséhez jussunk. Hogy ki, mikor, hogyan látott minket, és miért érezte úgy: azonnal értesítenie kell az összes közös ismerősünket, nem tudom, ám amikor elmondtam a barátomnak, mi történt valójában, azt felelte: 

„Látod, milyen szerencsés vagy? Gondoskodnak rólad a methanaiak.”

Ezzel elbúcsúztunk. Én azonban nem tudtam elbúcsúzni a gondolattól, hogy ez bizony nem az első alkalom, amikor nem tudom eldönteni: örüljek, amiért a környékbeli falvak összes lakosan pontosan tudja, melyik tavernából rendeltünk ebédet, kivel kirándultunk az ősi akropoliszhoz, és hány csomagunk érkezett a methanai postára, amióta ideköltöztünk, hiszen mindez azt mutatja, hogy a helyiek figyelnek ránk, vagy… pontosan ugyanezért inkább kezdjek aggódni: 

sosem lesz privát pillanatunk, amíg egy nyolcfős faluban élünk egy kétszáz fős félszigeten. 

Miközben elmerültem a habokban, hogy felpakolhassam a fejemre a lenmagzselés házi hajkondicionálómat, kicsit úgy éreztem magam, mintha minden szempár rám tapadna: nem tudhatom, hogy a koromsötét szomszédos olajfaligetből érkező neszek csupán egy róka koma áthaladását jelzik-e, vagy hamarosan körbeér a hír a félszigeten, hogy a harmadik pohár boromat iszom egyetlen fürdés során… Természetesen sarkítok, és az is természetes, hogy egyáltalán nem zavar, ha beszélnek rólam (ha zavarna, nem álltam volna hivatásos történetmesélőnek), de azért mégiscsak fura.

Míg Tel-Avivban, a világ egyik legnyüzsgőbb metropoliszában éltem, az égegyadta világon soha senki nem kérte számon rajtam, hogy hol vagyok és mit csinálok.

Mi több, ha valóban bajba kerültem – mint amikor egy idős asszony rám hívta a rendőrséget, mert (nem röhögni) összetévesztett egy nagyon éhes és kicsit agresszív orosz hajléktalannal, aki megfenyegette, hogy ráköti a kutyája pórázát, ha nem ad neki enni –, egyes egyedül a páromban bízhattam, hogy értesíti az ügyvédemet. Három órát töltöttem a zárkában, míg megérkezett a felmentősereg, hogy bebizonyítsa: nem szorulok száraz kenyérhéjra, és sem orosz, sem agresszív nem vagyok.  

Ha mindez Methanán történne meg velem, a pék sráctól, Petrostól a zöldséges Marinán át a butikos Katherináig mindenki ott hallgatózna a rendőrség kapujában, és amint kisétálna egy biztos úr, követelnék a szabadon bocsátásomat, nem beszélve arról, hogy ilyesmi effektíve nem eshetne meg a mi környékünkön, hiszen összesen három rendőr él a félszigeten, ismerjük és bírjuk egymást. Időnként előfordul, hogy kicsit gyorsabban hajtok a kelleténél, vagy elfelejtem felpöccinteni a lámpámat estefelé, esetleg nem viselek maszkot a kocsinkban – ilyenkor kedvesen mosolyogva rám villantanak. 

Azt hiszem, ebből a szempontból mindenképpen mázlista vagyok: nemcsak egy adat vagyok egy számítógépben, hanem az egész közösségünk számára érző, lélegző emberi lény.  

Ugyanakkor… van abban valami „Big Brother”-es, hogy amikor egyik reggel nem indult be a huszonéves kicsi kocsink, és a francia szomszédaink, Francois és Patricia öt perc sikertelen motorpöfögtetés után felajánlották: vegyük kölcsön az ő kocsijukat, és még be sem vásároltunk a piacon, már kaptam az sms-eket ismerősöktől: „Láttak titeket egy ismeretlen autóban”. Láttak?! Kik? Kik azok az „ők”? És miért jelentenek mindent, ami történik – mindenkinek? Az is egy érdekes, és kissé „creepy” tapasztalás volt, amikor meglátogattuk Alain barátunkat az egyik kis hegyi, közel kihalt faluban, és bár egyáltalában nem találkoztunk senkivel, másnap reggel kaptam egy e-mailt egy athéni asszonytól, akinek a fent említett faluban van egy eladó háza, hogy hallotta, hogy „magyarok és izraeliek felvásárolják Methanát”, és segítsek neki túladni az omladozó épületen. 

Amikor pedig a házassági évfordulónkat ünnepeltük Nimivel a falunk tengerparti tavernájában, és néhány (sok) kancsó borocska után úgy határoztunk: belevetjük magunkat a vízbe a kis kikötőből, majd szomszédasszonyunk fürdőruha hiányában illedelmesen megkérdezte a társaságot: zavar-e bárkit, ha ledobja a felsőjét, és a kezeivel takarja a keblét, (naná, hogy nem zavart minket!), másnapra mindenki, de tényleg mindenki tudott róla, hogy „Wendy monokinizett”! És amikor hetekkel később áthajóztunk Vathi városka kikötőjébe vacsorázni, a kedvenc éttermünk tulajdonosa így indított: „Wendy, a szájára vett a falu!”. Ugyanakkor fontos hozzátennem: senki sem volt rosszindulatú vagy ítélkező, és semmiféle hátrány nem származott abból, hogy a pletyka szárnyra kapott, sőt, Wendyt elkezdték „Agios Georgios falu királynője”-ként emlegetni. 

És akkor még nem is említettem, hogy a kis komplexumunkat, ahol élünk, és amely máig épül-szépül az albán munkások keze alatt, az építők egyszerűen csak „pink villa”-ként emlegetik, tekintve, hogy az elmúlt nyár során nem kevés meleg pár vendégünk volt gasztrotúrákra és főzőkurzusokra, és valószínűleg az is elég árulkodó, hogy Madonna vagy válogatott musical bakelitlemezek muzsikálnak karcosan az ablakaiból. 

Tudom, ha nem szeretném, hogy tudjanak rólunk, bizonyosan élhetnénk visszafogottabb életet, de az igazság az, hogy amíg a környezetünk kíváncsisága sosem társul rosszindulattal, sőt, kimondottan támogató, kedves és baráti gesztusok társulnak hozzá, addig nem érzem „megerőszakolva” a privát szférámat. 

Én, ha ilyesmire vágynék, egy nyüzsgő nagyvárosba költöznék, ahol senki sem ismer – ott ugyanis vélhetően fel sem tűnnék senkinek, akinek meg mégis, annak pörög annyira az élete, hogy ne vegye eseményszámba, ha történetesen éjfél után értem haza. Ám be kell vallanom, cseppet sem vonz ez a fajta városi fásultság.

Van valami már-már elveszettnek hitt emberség abban, ahogy itt, falun figyelnek egymásra az emberek. 

És bár időnként előfordul, hogy valaki a kis közösségből kifakad a Facebookon: „Aki még egyszer pletykákat terjeszt rólam, annak szívesen szolgáltatok új pletykát magamról, ugyanis gátlástalanul orrba nyomom azt, aki kibeszél a hátam mögött!”, azért mégiscsak mindannyian tudatosan választottuk meg: olyan helyen akarunk lakni, ahol még mindig működik az a fajta támogató rendszer, amelyet az emberi természet automatikus gondoskodó-mechanizmusa fűt. 

Mindannyian ismerjük Agios Theodoris falucska nagy bandukolóját, aki napi tíz–húsz kilométereket sétál hegyeken-völgyeken át, és ha összeakadunk vele, felajánljuk neki, hogy elvisszük egy darabon. Nem számít, hogy a methanai kisboltban néhány euróval drágábbak az áruk, mint a nagy szupermarketben, azért hetente legalább egyszer, akit csak ismerek, vásárol a helyi élelmiszerboltban, csak hogy támogassuk, életben tartsuk a családi bizniszt. A negyedik hónapja tartó lockdown során csőd közelébe sodródott szakácsoktól, pékektől, borászoktól felváltva vásárolunk, megbeszélve egymás közt, ki, mikor, kitől rendel, hogy senki se érezze céltalannak a létét és a munkáját.  

Kihűlt a fürdővizem. Elfogyott a borom. Kikászálódom a kádból, és – mivel nincs kéznél a fürdőköntösöm – pucéran, csöpögve csattogok a sötét konyha felé. Kinézek az ablakon – minden környékbéli ablak sötét. Tiszta a levegő – felkapcsolhatom a lámpát. Ahogy felpöccintem a kapcsolót, egyszeriben ráeszmélek: ha most tekintek ki a szomszédos házakra, semmit sem látok, csak a saját konyhánk tükörképét. A fekete ablakok nem feltétlenül jelentik azt, hogy senki sem sasol – ha valaki tudni akarja, mi újság minálunk, csakis sötét ablaküveg mögül láthatja. Rövid gondolkodás után felkapom a borosüveget, kitöltöm a maradék pár kortyot a poharamba, majd az ablak felé fordulva magasra emelem a kezem: „Yamas – egészségetekre!”. Hogy bárki más értékelte-e a gesztust a saját tükörképemen kívül, sosem tudom meg… és nem is fontos. 

Úgy vagyunk egymással, mint általában mind az emberi kapcsolatokkal – néha úgy érezzük: több figyelemre vágyunk, máskor rászólunk a szeretteinkre: „kaphatok egy kis személyes teret?!”. 

Néha arra vágyunk: a vezetőség észrevegye végre, milyen sokat teszünk a cégért, máskor egyenesen bosszantó tud lenni, hogy „a főnök teljesen rám van állva”. Előfordul, hogy sajnáljuk magunkat, amiért a szüleink csak magukkal, a testvéreinkkel vagy a kedvenc sorozatukkal vannak elfoglalva és meg sem kérdezik, hogy vagyunk – máskor meg nem vesszük fel nekik a telefont, mondván: „hjaj, most nincs rá energiám”. 

Csapódunk a „miért csak a rokonaim lájkolták a nyaralós fotóimat?”, és a „mit kérdezgetnek a szállodáról, a kajáról meg az időjárásról? Hát, nem látják, hogy pihenni jöttem ide?!” között – és mindezzel nincs is semmi gond, amíg ismerjük magunkat annyira, hogy tudjuk, mire van szükségünk éppen. Amíg érzékenyen hangoljuk magunkat: mások figyelmének értékelésével, másokra való odafigyeléssel, máskor pedig éppen azzal, hogy a magabiztosságot és önértékelést nem azonosítjuk azzal, észrevesz-e minket bárki. Elvégre ideális esetben mindannyian a saját életünket éljük, legyünk bárhol is. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak