Steiner Kristóf: „Amiről beszélgetünk, az többet mond el rólunk, mint bármi más”

–

Minden héten eljön a nap, amikor üzenetem érkezik Gyárfás Dorkától: „Hahó, gondolkoztál róla, miről írnál nekünk vasárnapra?”, én pedig sosem hiszem el, hogy máris elrepült egy hét. Ekkor még általában javában cseverészünk az olvasókkal, kommentelőkkel, és a Facebook-csoportom, a KristOffStage tagjaival a legutóbb megjelent írásomról – szeretem nagyon, hogy minden cikknek utóélete van, és élvezem ezeket a párbeszédeket. 

Gyakran érzem úgy, hozzáadnak az írásomhoz, cizellálják, mélyítik azt – és ezért nagyon hálás vagyok, hiszen mi értelme volna bármit is leírni, ha nem indítana el egy folyamatot, legyen az egy személyes változás, egy megerősítés, vagy éppen egy kritika, kiegészítés, másik meglátás hangsúlyozása.

Azért szeretek írni, mert nekem ez, amit csinálunk most épp, ebben a pillanatban tulajdonképpen egy beszélgetés.

Sokszor és sokan megkérdik: hogyan lehetséges, hogy a 75. WMN-cikkem után még mindig van miről beszél(get)nem – a válasz pedig baromi egyszerű. Amíg van miről beszélnem, addig van miről írnom. Ezért aztán, ha inspirációt keresek, nem kell messzire mennem, csak meg kell kérdeznem magamtól: mi az, amiről a legtöbbet beszélgetek mostanság, a szerelmemmel, a szüleinkkel, a barátaimmal, szomszédaimmal, vagy épp a világhálón, Insta-kommentekben. 

Hiszen amiről beszélek, arról értelemszerűen sokat gondolkodom is, és mivel kitölti fejem, mivel érzelmeket generál bennem, naná, hogy beszélni akarok róla. Éppen ezért amíg impulzív, kíváncsi, és izgatott maradok, egyáltalán nem kerülhetek olyan helyzetbe, hogy ne legyen miről írnom.

Ezen a héten, mikor is megérkezett Dorka szokásos nagy kérdése, a párom,

Nimi felé fordultam, és megkérdeztem: „Szerinted mi az a top 10 téma, amiről leggyakrabban beszélgetünk?” Már a kérdésfeltevés is izgatottá tette, így aztán lekuporodtunk a matracunkra a megannyi összegömbölyödve szuszogó macska mellé, és… összeszedtük. 

Közben pedig rengeteget röhögtünk, időnként elméláztunk, máskor pedig civakodtunk, vajon a macskáinkról vagy a praktikus feladatainkról beszélünk többet… de a végére mindenben egyetértve küldtük át Dorkának: „Na, ez lesz a heti cikkem.” Ő pedig azt felelte: „Oké, ez szuper. Már csak azért is, mert minden párnak megvannak a visszatérő témái – amik kapcsolódási pontok, vagy épp ütközőpontok is lehetnek.” Hát, itt a mi listánk. Visszafelé megyünk – a leggyakoribb beszédtémánkkal zárva a sort.

10. Madonna

Mit tett ki Instagramra, mit viselt, milyen a haja, hogy van épp, hol van épp, vajon mit csinál most, mit álmodunk vele, melyik száma miért csodálatos, melyik turnéjának melyik fellépésén mit kiabált két sor között, milyen elképesztően komplex és izgalmas, olyan, mintha mindent, ami most történik a világgal, előre megénekelt volna, nem is olyan rossz színésznő, mennyi mindent köszönhetünk neki… meg ilyenek.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Kristóf Joseph Steiner (@kristofsteiner) által megosztott bejegyzés

9. Az egészségünk, a súlyunk, a bőrünk, a hajunk

Úgy mint: „Fáj a fejem.” „Nekem is.” „Mennyi bort ittunk tegnap este?” „Mi lenne, ha ma inkább nem innánk?” „Látom magamon, hogy nem sétálunk eleget.” „Nézd, milyen rossz a testtartásom – ilyen lennék, ha mindig kihúznám magam.” „Nem volt szebb a hajam, amikor egyenesre volt vágva az alja?” „Fura így a kontyom?” „Csodálatosan szép a hajad!” „Holnap le kell vágnunk a körmünket.” „Miért lehet az, hogy az ember időnként ilyen furcsa, rövid ideig tartó fájdalmakat érez a teste különféle pontjain?” 

8. Totális monszensz 

Improvizált dalszövegeket éneklünk a rádióban felcsendülő dalokra, barkochbázunk, táncikálunk, fura beceneveket adunk a másiknak, és olyan párbeszédeink vannak, mint: „Te egy nagy doboz kókuszjoghurt / a barkácsboltos nő lánya / Kecskemét / a papírmasé hold, amit a szomszédunk, Patricia készített / úszómedence vagy”. Ezekre minden esetben ez a válasz a másiktól: „You wish!”, azaz: „Azt te csak szeretnéd!”.

A kedvencünk azonban a „Mit választanál?”, melybe szigorúan életidegen opciókat adunk meg, mint „Írnál Panosznak, a taxisofőrnek egy szerelmes levelet, vagy elsétálnál gyalog Galatasba?” – ami 30 kilométerre van tőlünk. Szeretjük még a „Mennyi pénzért?” játékot is, mint: „Mennyiért innád meg a lakásban lévő összes növény cserepében álló vizet?”

Néha elmerengünk rajta, ha valaki kívülről néz vagy hall minket, bizonyosan meg lenne győződve arról, hogy elmeháborodottak vagyunk. Még az is lehet, hogy kicsit igaza van, de mi nagyon szeretjük egymásban és magunkban ezt a kis hibbantságot.

7. Dolgok, amiket meg kéne csinálni

Ezek két alcsoportba sorolhatók: többségben azok vannak, amiket meg is csinálunk, még aznap, de ott van a „nincs hozzá erőm”, „nincs kedvem”, „nem vagyok rá képes” kategória is. Előbbibe tartoznak a „melyikünk keljen fel kávét főzni és macskákat etetni?”, a „milyen határidők vannak mára?” cikkekkel, social media posztokkal, „milyen munka várat magára az otthonunkban, a ház körül, a kertben”, illetve az online főzőkurzusok menüinek és bevásárlólistáinak átdumálása, és hogy mi fogyott el, mi az, amiből túl sok van, és mi az, amit meg kell ennünk.

Míg az utóbbi kategóriába azok esnek, amelyekről többnyire azért beszélünk, mert régóta halogatjuk – például a kocsi kitakarítása, vagy a kudarcot vallott avokádómag csíráztatási kísérlet során a dunsztosüvegbe rothadt avokádómagok eltávolítása az ablakpárkányról. 

6. A múlt és a jövő

Sokszor eszembe jut, hogy Niminek és nekem is egy teljes életünk, mi több, azon belül miniéletünk volt.

Az egymás iránt érzett szerelmünk meghosszabbítása az, hogy hallunk és beszélünk a múltunkról.

Én sosem találkozhattam Nimrod legendás nagymamájával, Zsókával, ő pedig nem ismerhette az édesanyámat, így aztán sokat és szeretettel beszélünk a pre-Nimi és Kristóf-éra történéseiről. Beleértve az exekkel folytatott viszonyunkat, a múltunkhoz való viszonyulásunkat, vagy akár a kedvenc gyerekkori játékainkat, dalainkat, filmjeinket.

A jövőről is szoktunk beszélgetni – de nem a túl távoliról. Ritkán beszélünk olyasmiről, mi lehetne tíz-, öt-, vagy három év múlva – a belátható jövőt szeretjük fürkészni: a holnapot, jövő hetet, esetleg az idei nyarat, és főként azon aspektusból, hogy mi minden vár ránk, mit kell megtennünk azért, hogy az megtörténjen. A múltról romantikusan, a jövőről legfeljebb praktikusan beszélgetünk.

5. A macskák

Ebbe belefoglaltatik mindaz, amit róluk, és amit nekik mondunk – ez utóbbi többnyire hosszas dicséretsor, becézgetés, esetleg viták racionalizálása, mint: „Dzsin, nem igaz, hogy nem látod át: attól még, hogy felugrasz az asztalra, miközben porciózzuk a kaját, nem fogsz előbb enni. Ennél te már sokkal okosabb vagy”. Az utóbbi pedig: melyikük milyen pózban alszik, milyen testtartással vonul, mennyit evett – ezek a tényszerű témák, de vannak azok is, amelyek kicsit összemodósnak a korábban emlegetett „totális nonszensz” kategóriával.

Szoktunk például arról is beszélgetni, hogy Lángosh-Bángosh azért ilyen szép, mert van egy saját kozmetikai márkája, a Beauty Báng,

meg arról, hogy Hummusz egészen biztosan azért mászik a fejünkre, és fekszik a párnánkra lámpaoltás után, mert azt feltételezi, hogy ő altat el minket, és ha nem telepedne az arcunkra elalvás előtt, fogalmunk sem lenne, hogyan kell aludni 

4. Étel és ital 

Szerintem senkit sem lepek meg vele, hogy a nap jelentős részében a kajáról beszélek. Amellett, hogy a munkám jelentős részében is receptekről, ételfotókról, menükről gondolkozom és kommunikálok, a magánéletünkben is hatalmas, mi több nonstop szerepe van az étkezésnek. Hosszasan kitárgyaljuk az előző napi vacsorát – pedig már tegnap este is rengeteget beszéltünk róla, amíg készítettük, és amíg ettük, majd a második kávé után elkezdünk arról beszélgetni, mit kívánunk ma (harmóniában azzal, hogy mit lenne muszáj megenni, mi terem a kertben, miből maradt egy kicsi tegnapról).

Ilyenkor pedig rendszerint megálmodjuk, hogy mi legyen ebédre, s mi vacsorára, ételkészítés előtt pedig – akár együtt főzünk, akár csak egyikünk tüsténkedik a konyhában – részletekbe menően megbeszéljük, milyen irányba akarjuk vinni a gasztrouzatást. Indiai, olasz, magyaros, közel-keleti, görög… vagy egy gazdag saláta? Milyen fűszerekre áhítozik az orrunk, milyen mélyen karamellizáljuk a hagymát és a fokhagymát. És naná, hogy rengeteget dumálunk mások főztjéről is, legyen szó a szomszédainkról, a kedvenc tavernáinkról, vagy épp a barátaink kajafotóiról, akik Instán vagy Facebook-csoportokban posztolnak. No és persze ide sorolom azt is, hogy „Mit igyunk: sört, bort vagy gin-tonicot?“

3. Szex

Beszélünk arról, hogy mit szeretnénk, beszélünk, miközben szeretjük egymást, és beszélünk utána is: arról, hogy már megint milyen jó volt.

Ezt most nem fogom nagyon részletesen kifejteni, nem azért, mert kínosnak érzem, hanem azért, mert megértem, ha valakinek nem hiányzik, hogy akaratlanul is a téma tükrében vizualizáljon minket. De azért annyit leírok, hogy mindketten meglehetősen szenvedélyes és szókimondó emberek vagyunk, és nagyon hálásak vagyunk érte, hogy az élet úgy hozta: hasonlóan pimasz kópéval köthettük össze az életünket.

2. Család és barátok

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit feltesznek nekünk az emberek, amikor megtudják, hogy a világ végének legvégén lakunk, egy gyakorlatilag néptelen faluban: „Nem vagytok magányosak?” Pedig effektív esélyünk sincs rá, hogy magányosak legyünk, és nem csak azért, mert mindig itt vagyunk egymásnak. Nimi az édesanyja WhatsApp-üzeneteivel ébred, rendszerint dél körül beszélnek egy bő fél órát telefonon, aztán késő estig időről időre átdobnak egymásnak egy-egy üzenetet, és hetente egyszer „együtt vacsorázunk”, hála a Zoomnak.

Én nagyjából hetente beszélek a papámmal, és néhány naponta összecsörgünk valamelyik baráttal Budapestről, Tel-Avivból vagy Londonból, emellett pedig heti két-három alkalommal biztosan összeröffenünk a szomszédainkkal. Nagyjából 15 közeli baráttal vagyunk megáldva itt, Methanán – és bár most a korlátozások miatt nem találkozhatunk nagy csapatostul dupla-tripla randikra, csak úgy, hármasban-négyesben azért átjárunk egymáshoz vacsorázni, vagy elmegyünk együtt sétálni.

Mindkettőnknek nagyon fontosak az emberi kapcsolataink, és nagyon nagyra értékeljük, hogy akárhol vagyunk is, ott lehetünk egymásnak.  

1. Mindaz, amitől jobb lesz a világunk  

Az abszolút top, mindenek feletti, legfőbb beszédtémánk: a személyes és kollektív jobbulás és jobbítás. Legyen szó arról, hogy mit szeretnénk megtanulni, mihez szeretnénk jobban érteni, hogyan juthatunk el oda, hogy mindezt megtapasztaljuk, vagy épp arról, hogy melyik művész – zenész, író, költő, fotós, festő – mennyit kerekít a lelkünkön, vagy épp arról, hogy milyen mozgalmat, kampányt, ügyet támogatunk, milyen ideológiával és elvvel azonosulunk, hogyan és kikkel kommunikálunk róla, a „most nagyon jó, de hogyan lehetne még jobb” foglalkoztat minket leginkább.

Ide sorolom azokat a beszélgetéseket is, amelyeket egy-egy közösen látott film vagy annak karakterei inspirálnak – és sokkal összetettebb témává válnak, összefonódva a saját életünkkel és a Föld sorsával. És persze ide tartozik az állati és emberi jogvédelem, és az öko-ügyködés is – rengeteget beszélünk a önfenntartásról és fenntarthatóságról, és politikáról – de nem úgy, hogy anyázzuk a politikusokat. Mindketten abban hiszünk, hogy minden tettünkkel és szavunkkal szavazunk – egy jobb világra, amely biztonságot nyújthatna mindannyiunknak.

Hát, ennyi. Bizonyos vagyok benne, hogy sokan, és nem csak párok kedvet kapnak majd összeállítani a saját listájukat.

Amiről beszélünk, beszélgetünk, amit kimondunk, az szó szerint többet mond el rólunk, mint bármi más – kivéve talán azt, hogy mire gondolunk.

Mert bár komoly átfedés van aközött, amit beszélünk és amin merengünk, azért sokan vannak, akik leginkább arra használják a beszédkészséget, hogy addig se kelljen gondolkodni. 

Van, aki fél a saját gondolataitól, van, aki bűntudatot érez miattuk, van, aki kimondaná, de nem meri, és van, aki egyszerűen csak szereti önmaga és a gondolatai bensőséges viszonyát, és nem vágyik rá, hogy megossza őket másokkal, teljes joggal. És bár nálam többnyire a „mire gondolok” és „miről beszélek” fedik egymást, azért rákérdeztem magamban, mik azok a gondolatkörök, amik még erősen alakulóban vannak a fejemben, vagy épp sebeket téphetnek fel, esetleg úgy érzem, túl sokan értenék vagy magyaráznák félre, így aztán nincs kedvem, kapacitásom beszélgetni róluk, akár a hozzám legközelebb állókkal, akár… Dorkával, majd – ha ő áment mond rá – veletek. 

De azért lehet, hogy egyszer majd azt is megírom.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Sághy Tímea 

A további képek a szerző tulajdonában vannak