Véget ért a Pride: az esemény, ami hosszú évek óta megosztja a magyar lakosságot. Nekem mindig is tetszett, egy hatalmas, klassz hangulatú buliként tekintettem rá, és nem igazán értettem, miért fáj oly sokaknak, hogy az LMBTQ-emberek néhány óra erejéig birtokukba veszik a várost, úgy igazán, és jól érzik magukat. Mert amíg nem bántanak senkit, addig úgy vélem, joguk van színes, feltűnő vagy nagyon is unalmas, szürke holmikban táncolni, ölelkezni, csókot váltani vagy – te jó ég! – rámarkolni a társuk fenekére. Ahogy mások is teszik, folyamatosan, marhára nem csak a négy fal között, ahová oly' szívesen beszorítanák embertársaikat. És most jön az, ami engem is meglep: soha, egy Pride-on sem vettem még részt.

Harminc leszek, és ez – eddig – kimaradt. Egyszerűen annyira lefoglal a mindennapi rutin, a konstans, kínzó időhiány, hogy ha nagy ritkán lejutok egy melegbárba, hogy hajnalig ropjam, az már felér egy piros betűs ünneppel.

Miből áll egy fiatal biszex nő néhány hétköznapja?

Hadd soroljam fel csak a legfontosabbakat: dolgozni járok, és meglepő módon a munkahelyemen dolgozom is, más nőkkel egy irodában. Nem, sosem másztam rájuk, nem vonzódom egyikükhöz sem, és nem szoktunk szexi szemüvegben, köldökig kigombolt blúzban, tízcentis fekete tűsarkúban az íróasztalunk tetején nyalakodni. Vannak kollégáim, akiket marhára csípek, másoktól világgá tudnék szaladni. A feladataim egy részét szívesen csinálom, de némelyik az agyamra megy. Ismerős ez valakinek? Szívesen folytatom.

A fizetésem lehetne magasabb is, de nem igazán tudok a pénzzel bánni, hó végére a több pénzt is simán elkölteném. Ha szenvedésre szottyan kedvem, kocogok és mostanában kerülöm a cukrot is, ez is kellemesen kikészít. Sokkoló lesz, de munka előtt körbelocsolom a kertünket. Slaggal. Munka után a női princípiumnak hódolva főzni, mosni vagy takarítani szoktam, jobb napjaimon mindhármat egyszerre csinálom, bár a párom ebben is a partnerem. Mocskos részlet az igazán merész olvasók számára: a párom férfi. A hobbijaim közt szerepel a kerékpározás, az olvasás, meg a kirándulás, csupa vad dolog. A párom férfi. A cím talán sejtetett valamit, nem hiába, mivel ez nem mindig volt így.

Az első kapcsolat

Kamaszkorom óta tudtam, hogy a saját nemem is érdekel, mit érdekel! Izgat. Felettébb. Életem első nagy, viszonzott szerelme egy osztálytársnőm volt. Legjobb barátnőkből váltunk szeretőkké. Aki még nem élt meg hasonlót, annak melegen (hehe) ajánlom az élményt, mert valami csodálatos ráébredni arra, hogy akit amúgy is nagyon szerettünk, akire totál rá voltunk hangolódva, aki mindig megértett minket, az többet is érez irántunk, mint amit valaha feltételezni mertünk volna.

Aztán fiúk jöttek, lányok mentek, én mind a két nemre képes voltam újra meg újra rácsodálkozni, meglátni minden egyes emberben a szépet, az értéket.

Ahogyan egy olyan lány mondta nekem, akinek én voltam az első nő az életében: „Én téged mint embert szeretlek, a nemed nem számít.” Akkor még nem tudtam, de ez nagyjából a pánszexualitást definiálta. Nyilván nem mi döntöttünk úgy, hogy biszexek/pánszexuálisok stb. leszünk, de... akkor is azt kell mondanom, hogy ha már így alakult, akkor ez egy szuper hozzáállás! Mi nem rekesztünk ki senkit.

Randi két kapura

Biszexuálisként randizni is szoktam, bár remélem, a heteroszexuális olvasóknak sem idegen a dolog. Volt olyan randevú, amin bort kóstoltunk, volt, ami csak egy nagy sétából állt – eddig mindegyiken marha jókat beszélgettem érdekes és kedves emberekkel, és az őszinteség jegyében azt is örömmel elárulom, hogy soha, egy randim (akár nővel, akár férfival) nem torkollott még egyéjszakás kalandba. Akivel mégis eljutottunk az etyepetyéig, azzal is vártunk a dologgal úgy a harmadik-negyedik találkozóig. Minimum. Ezt leírva már-már konzervatívnak érzem magam!

Persze a randiig el is kell jutni. Ami nem mindig egyszerű. Online társkeresőkön relatíve könnyű az ember dolga: megadja, kit keres, mit keres, „osztán” vagy ráírnak egy csomóan vagy nem, vagy kialakul pár kellemes diskurzus vagy nem... De ott minden tiszta és világos. A való világban picit nehezített a pálya, hiszen a nők sokszor alapból kedvesebbek, mint a férfiak, én legalábbis ezt tapasztaltam... Ha rossz a kedvem, egy nőismerős előbb megölel, megsimogat, mint egy férfi – és az apró gesztusok, bókok (Jaj, de csinos vagy ebben a ruhában! Nagyon szexi a sminked! Istenem, de jól nézel ki ma!) iszonyatosan könnyen félreérthetőek lehetnek.

Gaydar 

Itt jön képbe az úgynevezett gaydar, aminek – egy felületes guglizás után – úgy látom, nincsen magyar megfelelője.

Ez egy olyan sokadik érzék, radar, amivel a környezetünkben tartózkodó melegeket tudjuk kiszúrni/kiszűrni. Az enyém meglehetősen érzékeny, szóval nem szoktam heteroszexuális hölgyeknél kopogtatni.

Mással nem lehet magyarázni a dolgot, egyszerűen csak ezzel; pontos és mindig csőre töltött gaydar lapul a fejemben, és sokszor elég egyetlen hosszú összenézés, egy mosoly vagy néhány kedves mondat, és már tudom is, hányadán állunk. Ha valamiért nem lennék biztos magamban, még mindig kinyithatom a számat, és kérdezhetek. Ezt a trükköt szexualitástól, nemtől függetlenül bárki, bármikor bevetheti: ahelyett, hogy magányosan és nyomorultan gubbasztanánk arra várva, hogy a kiszemeltünk lépjen. Nyugodtan hívjuk el egy randira vagy durr bele módon kérdezzük meg tőle, hogy tetszünk-e neki, elvégre mit veszíthetünk? (Oké, oké, lehetőleg ne a kollégáinkkal vagy egyetemi oktatóinkkal, netalántán a gyermekünk óvónőjével játsszuk el a dolgot...)

Na, de ki a lány?

Sokan kíváncsiskodnak, amikor szóba jön, hogy biszexuális vagyok és volt már nővel kapcsolatom, hogy „Ki nálatok a lány OLYANKOR?” Elárulom: mind a ketten azok vagyunk. Igen, mindenkit a szex érdekel, de sosem állapodunk meg előtte azt illetően, hogy ki milyen szerepben lesz. Kivéve a szerepjátékot, de az egy teljesen más történet.

Még egy fontos, már-már közérdekű információ: a legtöbb nő nem úgy szeretkezik, mint ahogy azt a mainstream pornóban ábrázolják.

Nincs hosszú műkörmünk, a legtöbbünknek nem tökéletes a haja és a sminkje, sőt édes istenem, mit nem adnék azért, ha például a szemhéjtussal képes lennék végre bánni!), és szex közben nem szoktunk magassarkút meg csodás csipkeköltemény-szerű fehérneműket viselni (én már annak is örülök, ha reggel sikerül azonos színű bugyit és melltartót előtúrnom a szekrényemből).

Férfi olvasók, ne keseredjenek el, kérem, de attól, hogy nincs pénisz és az nem hatol be, a szex még szex marad. Mennyi férfi ismerősöm kérdezte már kaján vigyorral tőlem, hogy „De akkor mi számít pontosan szexnek?” Hmm, szerintem ez mindenkinél más lehet. Nálam az a szex, aminek következtében orgazmust élünk át a partneremmel, de persze ebbe is bele lehet kötni, akadékoskodók mindig lesznek.

Együtt élni senkivel nem egyszerű

A kapcsolatok szintjén – amit rövid kis életem során tapasztaltam – a nők valahogy mindig izgalmasabbak, misztikusabbak tudnak lenni, mint a férfiak. Én is nő vagyok, mégis sokszor álltam értetlenül az exeim sértődései, hangulatváltozásai előtt. A nők viszont szenvedélyesebbek, sokszor önfeláldozóbbak, kreatívabbak is. Érzelmesebbek, jobban meglátják az apróságokat, legyen szó egy új frizuráról, pillanatnyi elesettségről vagy egy harmadik fél váratlan felbukkanásáról. Egy nő mellett lehetetlen unatkozni, és irtózatosan nehéz titkolózni is.

Az együttélés egyik nap maga a mennyország, másnap pedig a pokol – és még csak nem is tudhatja az ember, hogy mit rontott el, mi mehetett félre, már megint miért kellene bocsánatot kérnie...

Őrült, érzelmes, kiszámíthatatlan hullámvasút, amin ülve azt érzem, hogy na most élek csak igazán – ilyen egy nővel együtt lenni. Az együttéléshez ezt szorozzuk fel hárommal. Jó, legyen kettő és fél.

Talán a legfontosabb, amit biszexuálisként nagyon gyakran hallok, az a döntésképtelenség. Mármint hogy én, mint biszexuális, nem tudom eldönteni, hogy melyik nemhez vonzódom. Röhejes elmélet, de azért reagálok rá itt és most: nem kell döntenem és nem is akarom korlátozni magam. 

Megcsalás?

És nem, önmagában attól, hogy valaki biszexuális, még nem lesz egyből csalfa is. Bizony, képesek vagyunk hűséges, monogám párkapcsolatra. Szóval biszexuálisként a világ – nagyjából ugyanolyan, mint a kedves olvasó számára. Nehéz. Dolgozunk, idegeskedünk a feladataink, felelősségeink miatt, néha a párunk agyára megyünk – legyen az férfi vagy nő –, néha a párunk megy a mi agyunkra...

Gondozzuk a kertünket, édesség után sóvárogva abban bízunk, hogy feljön még ránk a hat éve vásárolt elegáns ruhánk, nyáron izzadunk, télen fázunk. Néha van kedvünk szeretkezni egy jót, máskor csak aludnánk egy nagyot.

Álmodozunk, tervezgetünk. Emberek vagyunk. De jó is lenne, ha emberként is bánnánk egymással.

A Pride alatt. Is.

Joós Nelli