–

Azt magyarázza mindenki, hogy az első év a legszarabb. 
Utána sem lesz jobb, csak hozzászoksz a megszokhatatlanhoz: a tényhez, hogy nincs.
Így is örökké hiányozni fog (ilyeneket írnak, hogy örökké), nem lesz könnyebb, én meg azt érzem, hogy ha valaki még egyszer leírja, hogy örökké, meg nem lesz jobb, akkor bekattanok. 

Felhívom Novákot, és megkérdezem, hogyan kell csinálni, hogy ne őrüljek bele. Azt mondja, ő se tudja, de megnyugtat: „nem fogsz megőrülni, Szentesi!”. Ez a mondat önmagában nem annyira megnyugtató.

A húgomhoz menekülök, ott lógok éjjel-nappal, de két nap után az is terhessé válik, hogy egymás bőgésében fetrengünk. 

Hülye kajákat eszem, negyed adagokat, húst, tejterméket, pástétomot, kenyeret, tésztát, csupa olyat, amit már rég száműztem az étrendemből. Egyik napról a másikra idiótaságnak gondolom, hogy korábban szabályoztam az evést. Mindegy lesz ez is.

Egyfolytában takarítok, akár egy holdkóros. Kipakolom a szekrényeket, leolvasztom a hűtőt, kidobok mindent, ami nem kell, a sarkokba alaposan bedugom a porszívó csövét, kiszippantom az összesűrűsödött port – azt is mondják, Covid után jó az átfogó takarítás. Mondjuk, szerintem az átfogó takarítás mindig jó, és legalább arra is rájövök, hogy sokkal jobb vagyok ebben, mint akármelyik eddigi takarítónőm. Nem baj, legalább spórolok egy vagon pénzt, a lakás is tisztább lesz, és még az idegállapotom is jobb. Egy egész napos házimunka után néhány percig boldog és kiegyensúlyozott vagyok. 

A családdal megbeszéljük, hogy többé nem kapcsoljuk be a telefonját.

Letiltjuk a számot, megbeszéljük, mi legyen a hagyatékkal (nem veszekszünk rajta, egységes a döntésünk), mi legyen a személyes holmijaival (azóta se pakoltuk el, ott áll minden), a versenybringájával meg a millió egyforma cipővel: magas szárú, fekete bőrbakancsok. 

A temetés utáni pár hétben hazamenni anyám otthonába rettenetes. 
Nem szalad le a lépcsőházból, nem integet az ablakban, nem főz a konyhában, nem tárja ki a karját a folyosón, nem akar egyből rohanni a boltba, hogy jaj, még valamit elfelejtett. 
Az otthonukat belengi valami megmagyarázhatatlan állapot. 

Most akkor tényleg nem jön haza többet? 

Az étrend-kiegészítői halomban állnak a konyhaszekrény egyik polcán, illóolajok garmadája, amivel gyógyította magát a gondtalan napokon, szentül hitt bennük, én is csepegtettem, de ő meggyőződéssel tette. Megmaradt Favipiravir, már alig volt alkalma beszedni, és a véroxigénszint-mérő, ami nem engedte, hogy megvárja a fulladást – hamarabb szólt, hogy menni kéne. A szekrényében szépen behajtogatva a ruhák, anyaillat, a krémének és az öblítőnek az összesűrűsödött zamata, amelyek különös egyvelegben keverednek a bőrével. Kiveszem az egyik hálóingét, elviszem magammal, abban alszom azóta is. 
Nem maradok éjszakára, az túl durva lenne.

Kimegyek a temetőbe, fehér virágokat viszek. Most először azóta, hogy betettük az urnafalba.

Senki sehol, végre egyedül lehetek vele.

Közelítek hozzá, a koszorúk már leszedve, ott a képe, motoron ül, mosolyog, haja rövid, teste izmos, piros kendő a nyakában, bőrmellény. 

Most akkor ez frankón komoly, anya? Nem valami rettenet álom, hanem tényleg itt vagy, bent ebben a falban, szorosan az ismeretlen nevek mellett? Megvettük az alattad lévő kiskockát is, oda virágot tettünk meg a fényképedet. Ugye, tetszik így? 

Tervezünk még ide virágtartót is, csak egyelőre nem tudjuk, hol csináltassuk, meg a sírköved se fekete lesz, és nyugi, a tiédre nem azt írjuk, hogy „Béke poraira”, vagy ami még rosszabb: „B. P.”, hanem azt találtuk ki, hogy „Szeretettel és hálával gondolunk rád”.
Mert így is van, anya! Semmi drámait nem akarunk belevésni. Ez a pár szó pont jó lesz. 

És akkor elkezdek bőgni, és leülök a kőre a kocka elé, amibe bele vagy habarcsolva, lemezzel lezárva az a három kiló hamu, ami most vagy.

Jön valaki, de nem érdekel, milyen ócska szar ez az egész, még ilyenkor se hagyják békén az embert. 
Bárcsak igaz lenne, hogy látsz meg hallasz minket, olyan jó lenne elhinni. De attól félek, ezekkel a hülyeségekkel csak a hozzátartozókat nyugtatják.
Valójában te most elképzelhetetlenül boldog vagy, ugye, anya?
Ott lebegsz egy nagyon kényelmes helyen az örökkévalóságban.

És szüntelenül körbeölelsz bennünket a mindeneddel. 

Szentesi Éva

A naplóm első részét ITT, a másodikat ITT, a harmadikat pedig ITT olvashatjátok el!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/RapidEye