Molnár Lamos Krisztina: Egy nővér furcsa húsvéti imádsága

–

Az út dombok között vezet, a szűk és mély, árnyékos völgyeken át. Amerre a szem ellát, a látóhatár szélén, mellettem és mögöttem szorosan egymás mellé szórt dombok, kisebb hegyek húzódnak. Mint megannyi tihanyi dombság, Gellért-hegy, Sas- hegy, néhány Badacsony és Törökugrató.

Még soha nem láttam így a tájat, ami körülvesz. Azt a földet, azt az országot, amin áthaladok pedig hetente, többször is. Eddig sötét volt, amikor indultam, és ködös pirkadat, amikor hazaérkeztem. Téli sötétség. Terhes, hideg.

Most azért, hogy azt, ami otthon, Magyarországon történik, elfelejtsem, nem az utat, hanem a tájat figyelem. A zöld domboldalakon és a rézsűn a fehér juhokat. Az újszülött gidáikat, ahogy ugrándoznak, egymás után futnak, és sután nekiszaladnak a sövénykerítésnek. Idén korán kezdődött a „lambing season”. Itt már húsvét előtt jóval, jó pár héttel korábban megszülettek a kisbárányok.

A kórházban még mindig intézik a felvételi papírjaim szükséges iktatását és a többi adminisztrációt, ezért továbbra is csak az ügynökségnek dolgozom. Az ügynökségi munka egyik nagy előnye és egyben sokak számára hátránya is, hogy rendszerint mindig máshová küldik az embert, és nem egy állandó munkahelyre.

De az elmúlt esztendő bizonytalanságához jól illeszkedik ez a ritmus, és talán ezért is viselem most már könnyebben ezt az – egyébként – extra stresszt.

A kórházban az állandó áthelyezésekkel mintha szinte tréningeztek volna minket erre a rugalmasságra a pandémia ideje alatt. Hogy minden műszakban más városrészben, teljesen más körülmények között, és az első órában még vadidegen emberekkel kell együtt dolgoznom, ez ma már meg se kottyan. Pedig az elmúlt másfél hónapban rengeteg különféle helyre küldtek engem is. Az államilag finanszírozott minimális igényű és bérház jellegű ápolási otthonoktól kezdve a privát szféra milliárdos befektetésű ultramodern intézményein át a szintén privát kézben levő, de kisebb kapacitású befektetők által fenntartott régi kastélyokig és majorságokig megfordultam már szinte mindenütt.

A legszebb ápolási otthon, amit ebben az országban láttam, egy indiai befektető kezében van

A menedzser szlovák, az alkalmazottak görögök, románok, szerbek, magyarok és néhány angol kolléga. Minden csillog-villog-ragyog, a falak frissen festettek, a berendezés új vagy szinte új. Jó illat van mindenütt, erről külön illatosító és oxigénfrissítő rendszer gondoskodik, a főbejáraton belépve az ember mintha egy parfümériába érkezne. Az ápolási szisztéma, beleértve a dokumentációt és a gyógyszerelést is, teljesen elektronikus, mindent számítógépen kell kezelni, a lehető legmodernebb rendszer. Az otthon maga egy háromszintes, nagy épület, valaha egy kúria volt, amihez újabb szintet is hozzáépítettek, és mellé teraszokat is meg üvegházat, télikertet. 

A kert maga is parkosított, és nagyobb, mint fél hektár. „Manikűrözött” birtok, formára nyírt bukszusok, különféle geometriai alakzatba ültetett tavaszi virágok, tulipán és nárcisztenger. Gyönyörű hely, annyira szép, hogy a gyerekeimnek otthon elmesélem és kérem őket, hogy ha szükség lesz rá, majd nekem is valami hasonló intézményt keressenek. Egyágyas szobák tévével, könyvespolccal, külön fürdőszoba káddal és zuhanyozóval. Puha takarók, wellness-részleg, jakuzzi medencével.

Gyönyörű hely, először nem is értem, hogy lehet, hogy nincs ebben az intézményben elég nővér, sem ápolási asszisztens? Mert ez az egyetlen hely szinte, ahová többször is lehet jönni dolgozni, sőt.

Az ügynökségnél két hónapra előre, heti több napon is lehet éjszakás műszakra feliratkozni ide. De miért? Először gyanútlanul arra gondolok, hogy az épület és a kapacitás bővítése miatt. És egészen az első éjszakás műszakig ebben a hitben is leledzem. De hamar fény derül a titokra. Az ápolási otthont 42 gondozott lakja a három szinten. A nappalos műszakban hét segédápoló és két nővér, az éjszakás műszakban pedig két (azaz KETTŐ) segédápoló és egyetlen nővér látja el a gondozottakat.

Minden fennjáró beteg szobája mozgásérzékelő szenzorral van ellátva, ami azonnal megszólal, akkor is, ha az alvó ember épp csak megmozdul az ágyban. A 42 idős ember közül három-négy egész éjjel a folyosón bolyong. Ha elesnek, az a nővér felelőssége. A 42 gondozottból 36 magatehetetlen, őket egy műszak alatt háromszor kell megfordítani az ágyban és háromszor tisztába tenni.

A két ápolási asszisztens nem boldogul ezzel egyedül, tehát a nővérnek is segítenie kell

Lemenni. Felmenni. Oda-vissza, emeletről emeletre. Miközben rohan reagálni a szenzorokra, a nővérhívó csengőkre, és megpróbálja valahogy kivédeni, hogy a bolyongók összetörjék magukat. Reggelre az ápolási asszisztensek és a nővér is csak halvány árnyéka önmagának, alig tudnak járni a fáradtságtól. A tizenkét órás műszak alatt járó félórás szünet enni és pisilni éppen elég. A szobákon kívül mindenhol kamerák, a folyosókon, az ebédlőben, a társalgóban és a konyhában. Kamerák, amik az itt dolgozókat figyelik.

Az erdélyi magyar lány figyelmeztet, ne üljek le, ne vegyem elő a telefonomat, ne álljak meg beszélgetni, ne egyek és ne igyak, mert a felvételeket figyeli a menedzser, és ha bármi ilyesmit látnak, másnap azonnal elbocsátanak…

A bánásmód kegyetlen, az alkalmazottak egymással is rideggé váltak. Szótlanok, mosolytalanok. A gondozottakra nincs idő, mert kevesen vagyunk, kapkodni kell, hogy időben végezzünk minden feladattal. Evelyn kétségbeesetten szorítja a kezem. „Nővérke ne menjen el, még egy kicsit beszélgessünk, olyan jó, hogy valaki végre bejött hozzám és itt van mellettem!”

Alex, a román ápoló szerint Evelyn súlyosan demens, és már soha nem fog kikerülni innen. Alex éppen a fiammal egyidős. Mint a legtöbb hozzá hasonló fickó, Alex is mindenkinél mindent jobban tud. De én fáradt vagyok idén, nincs már sem kedvem, sem erőm Alex lelkét csiszolgatni.

Az első hét után tudom, hogy már nem akarok itt dolgozni többet

Jól látom, hogy a hiperszuper rendszert és felszerelést, az illatokat, a képeket a falakon, a kertet és a hozzáépítések anyagi fedezetét a menedzsment itt a személyzeten spórolta és takarítja meg. Embertelen ez a bánásmód a gondozottak felé, és kegyetlen az alkalmazottak számára. Tíz kolléga közül hét állást keres, fel akar mondani.

A gyerekeim felé korrigálom az információt: mielőtt öregek otthonába visznek, legelőször azt kérdezzék meg, van-e ott a gondozásra megfelelő mennyiségű és megfelelő tapasztalattal rendelkező személyzet…

A többi ápolási otthon errefelé különböző módon, de mind sokkal szegényesebb. Még a manor is, ami pedig egy lord tulajdona volt, míg az egyetlen örököse el nem adta egy nagyobb, ápolással foglalkozó angol cégnek. A menedzser itt brit. A több száz éves fapadló recseg a vastag szőnyeg alatt, ahogy felérek az emeletre és járok rajta. A vakolat kopott, a tapéta fáradt, a festésre már jó pár éve nem futotta. A dokumentáció hagyományos papíralapú. Dossziéban vannak az összes adatok, a gyógyszernyilvántartás, az ápolási napló. De tisztaság van, egyszerű és otthonos.

A vacsorára tálalt casserole illata az esti átadáskor még ott ül a levegőben. Meleg fényű sárga lámpák világítanak a kamerák nélküli folyosókon. A konyhában viseltes tányérok, öreg edények pihennek az ódon konyhaszekrényben. Itt is van télikert, igaz, hogy huzatos, nem hőszigetelt, de a „conservatory” három oldalán széles ládákban palánták növögetnek, amiket az itt lakók ültettek. A kertben magas fenyők, kusza borostyán, a rózsák is látszólag összevissza nőnek.

De itt négyen vagyunk a 28 gondozottra, és mindenre jut idő. A lakókkal beszélgetni is. A haldoklóhoz bemenni félóránként pár percre, az ajkát nedves vattával megtörölgetni, a hideg kezeket betakargatni. És kiengedni az otthon nagy vörös macskáját a kertbe. Még arra is jut idő.

A nagy farmházból átalakított idősek otthona pedig még a manornál is kopottasabb

Egy egészen aprócska falu legszélén van ez a házikó a dombok közelében, a semmi közepén. Mindössze két szomszéd két nagy földje az, amivel összeér. A bevezető út mentén egyetlen kandeláber díszeleg, de éjfél után már az sem világít. Kicsi a konyha, szűkek a folyosók, aprók a szobák. A kert pedig éppen csak akkora, hogy oda mindössze egy tágasabb parkoló jutott. Ezt a szegény kis otthont ráadásul a járvány is utolérte, a 30 lakóból összesen nyolc maradt életben. Ezért mostanában csak egyetlen nővér és egy ápolási asszisztens teljesít itt éjszaka szolgálatot.

Gyorsan végzünk minden feladattal, pedig hosszasan időzünk a szobákban. Utána takarítunk. A mosókonyha már közvetlenül a szomszéd ház kerítése mellett van. Egy kis teraszon át vezet az út oda. Amikor első éjjel megyek a tiszta törölközőket összeszedni, a kőfal mögül furcsa nesz hallatszik. Ijedten rohanok vissza, és Hanna, a walesi lány hangosan felnevet a kétségbeesett arcom láttán. – Csak a lovak! – mondja. – Elfelejtettem mondani, ne haragudj, hogy a kerítés mögött a szomszéd istállói vannak, ahol a lovak laknak. Egyikük asztmás, sokat köhög.

Reggel aztán felmászom a kőfal mellé támasztott székre. Az első boxban a fiatal barna ló felkapja a fejét, még meg is ugrik ijedtében. Jobban megrémül tőlem, mint én tőle az éjszaka közepén. A nevén szólítom, „Dexter”, akkor felpislog rám a barna szemével. A tekintetében ott ül a kimondhatatlan, de jól olvasható neheztelés: – Azt a mindenit! Ezektől az embernek nevezettektől sose tudni, mire lehet számítani! A jó életbe, a frászt hozta rám! – Kvittek vagyunk Dexter! – suttogom, és mintha értené az okos állat, bólogatva megrázza a fejét. Kvittek vagyunk, igen. És onnantól kezdve barátok is.

Miközben a székről lekászálódom, még éppen látom, ahogy egy fecske berepül Dexter feje felett az istálló sarkába… Egy fecske! Talán az első! Jókedvűen indulok hazafelé.

A szabadnapokon persze igyekszem pihenni

De ez már egyre kevésbé sikerül. Az aggodalom jobban fáraszt, mint akármennyi munka. Hazafelé járnak a gondolataim, mi történik otthon, milyen hírt kapok aznap? A barátaim közül többen kerültek kórházba, még többen feküdtek otthon, hosszú napokig lázasan. A számítógép monitorján és a telefonom kijelzőjén megjelenő apró borítékok már nem örömet, sokkal inkább félelmet okoznak. Hogy elfoglaljam magam, kimozduljak, más embereket is lássak, ne csak a kollégáimat, mostanában többet járok a városba, többször találok ürügyet a vásárlásra. Elfelejtem a tejet vagy a tejfölt. Újra fel kell öltözni, ki kell menni, be kell ülni az autóba.

Az utcák még mindig néptelenek, a buszok szinte üresen járnak, a kávézók, pubok és az üzletek zárva. De az élelmiszerboltokban már kinyitották a nem esszenciális részlegeket is, és így tudtam venni az előszobába rongyszőnyeget és néhány könyvet. Az ünnepre gyertyákat. Meg olyan felesleges dolgokat, amiket máskor talán soha nem vettem volna meg: például a virágcserépre illeszthető, fémből hajtogatott. gyöngyszárnyú pillangót. Meg a három garnitúra karácsony után leárazott flanel ágyneműt. A lámás plüsspárnát és a sz-ívecskékkel díszített üvegből készült gyümölcsöstálat.

Ezek az én pandémiarelikviáim.

Morrisons, Sainsbury vagy Tesco, szinte mindegy.

Szembejön velem az az ember, a két sor között halad, és látom, hogy nem fog elférni. Próbálok oldalra húzódni, de már nincs idő. Sodró lendülettel halad, a másik polcot nézi közben, nem is vesz észre engem, csak az utolsó pillanatban. Akkor megtorpan. Kilépne balra, de ott már valaki más álldogál. És nincs elég hely. Nincs két méter közöttünk, de még egy sem. Nem lenne biztonságos. Mindketten hátralépünk hát, tétován. Azután oldalra, amikor üres lesz az út, hiszen mennénk tovább. De valahányszor mozdulunk, sután mindketten ugyanabba az irányba indulunk. Látom, ahogyan elmosolyodik ezen. Akkor pillantok először az arcára. És talán én is elmosolyodom. Már nem tudom.

Az asszony egyidős lehet velem. Egy pillanatra egymást nézzük, és szavak nélkül próbáljuk kitalálni a másik gondolatát, a következő mozdulatot.

Toporgunk egymás előtt. Óvatosan hátralépünk, kitérünk. Egyet jobbra, egyet balra. Akárha csak egy tánc volna, amit éppen gyakorlunk. Szomorú tánc. Arra gondolok, hogy egy évvel ezelőtt ugyanez az asszony simán elment volna mellettem és én is őmellette. Talán húsz-harminc centiméterre egymástól, – a lendületünkből mit sem veszítve – egyszerűen csak haladtunk volna tovább a sorok között. Most pedig csak toporgunk, tétován, távolságot tartva, ügyelve a biztonságra. Fürkésszük egymás arcát a maszkok mögött.

Mosolygunk, mert vicces helyzeteket is teremt néha ez a közös kín

Elszomorodom. Én már azt sem bánnám, ha ez az asszony erőszakosan elsodorna, mint délebbre vagy keletebbre szokás. Ha csak úgy elmenne mellettem, engem majdnem fellökve akár, mert ő siet. Mert neki dolga van. De dolgunk alig maradt. Nagyon sokaknak nem maradt semmi dolga. Arra gondolok, hogy bárcsak újra mindenki sietne!

És furcsa imádságom van a feltámadás ünnepére: bárcsak újra tömeg lenne mindenütt!

Nagy, zajos, hömpölygő, és sokfelé siető tömeg! Emberek sorban állva a cukrászdában odabent – és nem csupán a kirakatok előtt. Gyerekek a szüleik kezét ráncigálva, hisztizve, toporzékolva. A kávéházakban, sörözőkben sorszám a pincérek kezében és szabadkozás az ajkukon: az asztalra egy kicsit várni kell, kérem! És kivetítőkön a teraszokon az EB, a focimeccsek és az olimpia. Bárcsak tömeg lenne, lehetne újra! Nagy, boldog és elégedetlen mégis, tömeg. Zúgolódó és üdvrivalgó, harsány, nevető és síró tömeg. Olyan nagy tömeg, ahol már az sem számít, ha nem férnek el, és ha újra meg újra egymásnak ütköznek az emberek!

Kérlek, Istenem, add, hogy újra így lehessen!

 Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Marjan_Apostolovic