–

Újabb riasztás az éjszaka közepén. Ma már a sokadik, már nem is számolom. A szemem végigfut az adatlap információmorzsáin. Már-már rezignáltan olvasom. Covid+. Egy pillanatra megállok. Annyi idős, mint én. Fiatal nő. 

Elindulunk. Nem megyünk messzire, de ez az idő mindig elég, hogy átszellemüljek. Elképzelem, hogy mi vár majd a helyszínen, mit tudok tenni, hogyan segíthetek. 

A helyszín egy átlagos kinézetű ház, rendezett udvar, a kapu nyitva. Ez mindig baljóslatú. Az ajtó résnyire nyitva, megpróbálok bemenni. Halk nyöszörgés hallatszik. Egy fiatal nő az ajtó túloldalán a falnak támaszkodva ül. Belépek, megszólítom. Halkan, de érthetően válaszol. (Egy beszélő beteg mindig kicsit megnyugtatóan hat, ha mentésről van szó.) Szokványos kérdések és vizsgálatok követik egymást. Műszerek kerülnek elő. Fújtatnak, csipognak, villognak. Kicsit aggódom, mert az értékek nem jók, de a gépek másik végén mindig emberek vannak, akiknek az állapotát nem számokban mérik. 

Kiderül, hogy tíz napja egyre rosszabbul van, eddig bírta, segítségre van szüksége. Soha nem volt beteg, de most feladni készül. Órák óta ül ugyanott. Felkelni sincs ereje.

Rendezett, tiszta lakás, de látszik rajta az elmúlt hét tehetetlensége. Megkérem a bajtársam, hogy kezdjen helyet keresni, melyik kórházba tudunk menni. 

Kijjebb megy, telefonál. Nem jó hírrel tér vissza. Messzire kell menni. A közeli kórházban nincs hely.

Egy helyszín sokszor többet elárul, mint a beteg maga, így újra körbenézek, hogy meséljen. A vizsgálatok közben azon tűnődöm, miért nem kért előbb segítséget, de a következő pillanatban kérdés nélkül kapom meg a választ. 

A hálószoba ajtajában egy apró kobakot pillantok meg. Barátságosan kukucskál ki az ajtó mögül. Hatalmas kék szempár néz rám, bizonytalanul áll, erősen kapaszkodik, ránézésre épp járni tanuló kislány.

Összezavarodom. Annyi idős lehet, mint az enyém. Találkozik a pillantásunk. Próbálom felvenni a lehető legkedvesebb tekintetem, de a maszk miatt nincs sok lehetőségem. Barátságosan rám mosolyog. Ő nem tartja rémisztőnek egy maszkos ember látványát. Hozzászokott. Leül, figyel, mint aki engedélyre vár, hogy odamehessen. A mellettem ülő édesanya minden erejét összeszedve próbálja olyan hangerővel megszólítani, hogy biztosan meghallja. Az engedély megadatott.

Egy pillanat múlva már mellettem ül. Örül, hogy végre találkozhat valakivel. Tetszenek neki a gépek és a felszerelés. Segíteni próbál. Azt hiszi, játszunk. A terápiának hála, az édesanya kezd jobban lenni, akár indulhatnánk is, de erre a helyzetre nem számítottam. Ő sem, ezért próbálta húzni az időt, de most már úgy érzi, nem tudja ellátni a gyermekét (önmagát sem). Semmilyen segítségük sincs. Az egyetlen családtag, aki szóba jöhet(ne), a nagymama, nagyon messze. Idős, beteges, nem koronás, de nem is szeretnék, hogy az legyen.

Most már két helyet kell találnom. Az éjszaka közepén, lehetőleg egy intézményben, de legalábbis nagyon közel egymáshoz.

Veszek egy mély lélegzetet, és a telefonért nyúlok. Az édesanya mintha megérezné a kétségbeesést a sóhajomban. Ő is a telefonért nyúl, tárcsáz, és felém nyújtja. Kicsöng. A vonal másik végén egy álmos női hang szólal meg. Egy barátnő. Lehet, hogy az egyetlen. Bemutatkozom, és vázolom a helyzetet. Nem hallok meglepődöttséget. A napokban már szóba került a vészforgatókönyv, de reménykedett, hogy nem lesz rá szükség. Kiderül, hogy ő is fertőzött, karanténban van. Szívesen segítene, de odajönni nem tud. Nem baj, mondja a címet. Szerencsére csak egy utcányira van. Ha fogadja, elvisszük oda a csöppséget.

Az édesanya egy pillanatra megkönnyebbül, majd egy könnycsepp gördül le az arcán. Tudom, mire gondol. Próbálnám vigasztalni, de nem találok szavakat. Induláshoz készülődünk. Próbálok gyors lenni. A legfontosabb dolgok, amik a kórházba kellenek, már egy táskában vannak. Felkapom, és a hordágyra teszem. Gyerekruhák után nézek. Mindent kézközelben találok. Otthonosan mozgok a babaholmik között. Felöltöztetem az újonnan felfedezett kis segítőmet. Nadrág, kabát, sapka, cipő. Férfi módra, ami először a kezem ügyébe akad, rá a pizsamára. Nincs vesztegetni való idő. Gondosan ügyelek arra, hogy egy pillanatra se tévesszük szem elől az édesanyát. A gyorsan megszerzett bizalom könnyen szertefoszlik, ha nem vigyázok. Az ajtó felé indulunk, amikor eszembe jut, hogy még nem végeztünk. Ez így kevés lesz. Felkapok egy csomag pelenkát és egy plüsst az ágyból. És milyen jól teszem, mert a barátnő is csak lélekben készült a csöppség fogadására.

Mielőtt a kórházba indulnánk, teszek még egy tétova kísérletet, hátha mégis lesz hely valahol a közelben. Nem kell a világ végére menni. Vihetjük a közelbe. A csöppség átadása problémamentesen zajlik. Izgatottan kapálózik a hordozóban. Tudja, hogy jó helyre vittük. Boldogan, integetve köszön el az édesanyától, és a figyelme gyorsan elkalandozik. Végre játszhat tovább.

A kórház felé egy pillanatra eszembe jut, vajon honnan lett hirtelen hely egy olyan osztályon, ahol eddig nem volt. De csak egy pillanatra.

Reggel, munka végeztével még mindig erre az esetre gondolok. Nem ez volt a legszörnyűbb, mégis sokat töprengek rajta. A hazafelé tartó vonaton utazva az jut eszembe, hogy most kicsit örülök a kocsmák bezárásának. Mert ha nyitva lennének, bemennék. De nem ünnepelni.

Miklós

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Thomas Winz