„Mindenkinek meg kell tennie a tőle telhető maximumot, hogy ez a helyzet ne maradjon így” – Fügödi naplók

–

Misi áll egy villanyoszlop betontalpán és integet. 

Misi más gyerekekkel kergetőzik és közben integet.

Misi a házukhoz szegődött kutyákat simogatja és közben integet.

Misi a többi fiúval az úton focizik és miközben elengedik az autómat, integet. 

Misi fára mászik és közben integet. 

Misi egy nagy baltával fát vág és közben integet.

Misi azt kiabálja vicces hangsúllyal, hogy heló! És közben integet. 

Misi tízéves. Az apukája meghalt, a testvérei már felnőttek, egyedül lakik az anyukájával Fügödön, a Borsod megyei Encs egyik cigánytelepén.

A házuk az út mellett van, így szinte minden alkalommal, amikor arra megyek autóval, látom, és integetünk egymásnak. 

Nyáron, a kánikula kellős közepén házról házra jártunk a kolléganőmmel, hogy megszámoljuk a gyerekeket, és elmondjuk, szeretnénk egy fejlesztőprogramot indítani az ötévesek számára. Misi ekkor szegődött mellénk, és miközben mindenhova jött utánam, teli szájjal vigyorogva parodizálta a köszönésemet. Azóta akárhányszor találkozunk, mind a ketten ugyanazzal a vicces hangsúllyal kiáltjuk a másiknak: heló!

Fogalmam sincs, hogy miért kezdett hozzám ilyen formán kötődni, hogy miért tartotta jó ötletnek, hogy egy vadidegen nőt kövessen és viccelődjön vele. Így lett ő az első és egyetlen gyerek, akivel belső poénunk lett a telepen, ami egy elszakíthatatlan, láthatatlan kötelékké nőtte ki magát. 

Eltelt három hónap, az ötéveseknek hétről hétre megtartjuk a fejlesztőfoglalkozásokat, de az iskolásoknak még mindig semmit nem tudunk ígérni, fogalmunk sincs, mikor tudjuk számukra is elérhetővé tenni az InDaHouse-önkéntesekkel való tanulás lehetőségét. Eközben azonban a szívünk megszakad értük, ezért már három ízben szerveztünk pluszprogramot nekik. 

Volt egy gyereknapunk augusztusban, amikor 23 önkéntesünkkel sátrakat állítottunk fel a telep közepén található nagyobb, füves területre, és a gyerekek tíz állomáson gyűjthettek pecséteket, amiket aztán ajándékokra válthattak be.

Forró, vidám, emlékezetes nap volt, amit a mai napig emlegetnek a gyerekek. Még sosem volt hasonlóban részük.

Szintén augusztusban szerveztünk egy tábort az ötéveseknek, hogy megismerjük őket és megalapozzuk velük az egész éves munkát. Miután a kicsiket hazavittük, esténként eljöhettek az iskolások társasozni. Hetven gyerek jött el két hét alatt. 

Mivel a hosszú távú célunk mindenképpen az, hogy minden gyerek járhasson hozzánk tanulni, aki szeretne, úgy döntöttünk, hogy szervezünk egy tanulástámogató tábort az őszi szünetben. Direkt volt benne a nevében a tanulás, hogy csak azok a gyerekek jöjjenek el, akik gyakorolni szeretnének velünk. Fel akartuk mérni, hogyha beindítjuk a tanodánkat Fügödön, hány gyerekre számíthatunk, és hány önkéntesre lesz szükség. A táborban a játék és a kézműveskedés mellett mindenkivel kitöltöttünk egy feladatlapot, hogy felmérjük, hol tartanak. Negyvennégy gyerek jött el, köztük Misi is.

Mi mindig kettesben tanulunk a gyerekekkel, mert abban hiszünk, hogy mindenkinek jár az egyéni figyelem, és ez az egyetlen hatékony módja a fejlesztésüknek, ugyanis minden gyerek mást tud, máshol vannak elakadásai és másféle túlélési stratégiákat fejlesztett ki, amiket csak egyéni foglalkozás alatt lehet felfedezni és átírni. Ha már két gyerekre jut egy felnőtt, máris fennáll az a probléma, hogy a két gyerek más sebességgel tud tanulni, amíg az egyiknek magyarázunk, a másik unatkozik, vagy ha az egyik ügyesebb, akkor a másik rákapcsolódik az ő farvizére és nem fejlődik.

Olyan intenzíven koncentrálunk ilyenkor a gyerekekre, amiben jellemzően sosem volt részük azelőtt.

Az iskolában esélytelen, hogy a sok gyerek között a tanárok egy-egy gyerekre tudjanak figyelni, hiszen az egész osztály van rájuk bízva. Otthon a szülők azért nem tudnak úgy segíteni, ahogy mi, mert velük se tanult senki, tehát a készségeik nincsenek meg ahhoz, hogy el tudjanak magyarázni egy matematika- vagy történelemleckét, nem tudják, hogy mihez lehet nyúlni, ha a gyerek nem tart még ott, ahol az iskolai tananyag elvárná, a legtöbbjük az általános iskolát se fejezte be annak idején, így a tananyagot magát sem értik. Ezért van szükség ránk. Mert minden gyereknek kell valaki, aki elmagyarázza a leckét. 

A táborunkba 11 gyerek érkezett egyszerre, ők ott voltak néhány órát, majd jött a következő csapat. Két napot tudott egy csapat velünk tölteni, aztán jött kétszer 11 új gyerek. Így Misivel két egyéni foglalkozásra volt lehetőségem.

Misi negyedikes, így egy fociról szóló szövegértési feladatlappal készültem. Volt benne egy féloldalas szöveg a DVTK-ról, a miskolci sportklubról, és aztán néhány oldalon keresztül szövegértési és matematikai feladatok sorakoztak.

Hamar kiderült azonban, hogy ezt a feladatlapot nem fogjuk megcsinálni Misivel, és nem azért, mert nem ismeri a DVTK-t és igazából a foci szabályait sem, hanem azért, mert nem tud olvasni. 

Sok-sok éve dolgozom hátrányos helyzetű gyerekekkel, hat éve vezetem az InDaHouse-t, megszámlálhatatlan fejlesztőfoglalkozást tartottam már, de ez a helyzet teljesen felkészületlenül ért, hiszen nem vagyok gyógypedagógus, csak egy szociális munkás, akinek eszébe se jutott, hogy negyedikes létére Misi analfabéta. Szerencsére rengeteg olyan eszközünk, játékunk van, amihez nyúlni tudtam, így tovább lendültünk és a második napra már felkészülve, betűfelismerős feladatokkal érkeztem, illetve azt is felmértem, hogy hogyan boldogul a számok világában. Egyszerű összeadásokkal és kivonásokkal készültem, amiket Misi kupakok segítségével, a két műveletet néha összekeverve, de fáradhatatlanul elvégzett. Talán emiatt még fájdalmasabb az egész. Misi végig lelkes, érdeklődő, motivált és mosolygós volt. Nem azért nem tud olvasni, mert ne akarna megtanulni, hanem azért, mert nincs, aki megtanítsa. Bizonyára van valamilyen lemaradása, specialitása, amit az iskola nem tud kompenzálni, és így nagy valószínűséggel úgy járná ki az iskolát, hogy nem tanul meg írni-olvasni. 

Amikor délután egy 14 éves fiúval ültem le tanulni, már a szemem se rebbent, amikor azt mondta, hogy nem tud olvasni. Róla aztán kiderült, hogy a betűket ismeri és rövid szavakat össze is tud olvasni.

A különböző feladatokban összesen legalább féloldalnyi szöveget elolvasott a foglalkozás alatt, amit vissza is jeleztem neki. „Ez az olvasás” – mondtam. Olyan volt, mintha több centit nőtt volna egy pillanat alatt. 

Nem az iskolát akarom kritizálni, ahová ezek a gyerekek járnak. Azt a benyomást sem szeretném kelteni, hogy a fügödi gyerekek analfabéták. A táborunkban a száz iskolás gyerek közül 44-en jöttek el, akiknek a fele ügyes volt és távol élő önkéntesekkel dolgozott tableten. A másik fele azonban életkortól függetlenül alapvető gondokkal küszködik, és ez rendszerszintű probléma. 

 

Nem az a markonyi pedagógus tehet erről, akik elsőben úgy kapták meg ezeket a gyerekeket, hogy nem tudták a színeket, az irányokat, és nem volt számfogalmuk.

Nem az óvónők tehetnek róla, akik ketten próbálnak meg 28 gyerekkel foglalkozni napi nyolc órában, nap nap után.

Nem a nevelési tanácsadó tehet róla, ahol olyan kevesen vannak, hogy mindössze néhány órában tudnak fejlesztőfoglalkozásokat tartani az iskolában.

Nem a szülők tehetnek róla, akiknek igazából fogalmuk sincs, hogy hogyan kell megtanítani egy gyereket írni-olvasni-számolni, és úgy gondolják, hogy ha a gyerekek iskolába-óvodába járnak, akkor minden rendben lesz.

Senkinek se a hibája, és közben mindenkié.

Legfőképp az államé, mert a döntéshozók tudják, hogy ez a helyzet, ismerik a statisztikákat és a módszertani ajánlásokat is. Az ő kezükben van a hatalom arra, hogy a közoktatási rendszert átalakítsák. Ők tehetnének azért, hogy egyetlen olyan gyerek se nőjön fel Magyarországon, aki képes lenne rá, de nem tanul meg írni-olvasni.

Mindeközben minden egyén is felelős ezekért a gyerekekért, mindenkinek meg kell tennie a tőle telhető maximumot, hogy ez a helyzet ne maradjon így. Én nem nyugszom, amíg az egyesületünk nem tudja megteremteni a feltételeit annak, hogy Misi és a többi fügödi iskolás gyerek járhasson hozzánk és megtaníthassuk őket írni-olvasni.

Amikor megkérdeztem Misit, hogy mi szeretne lenni felnőttkorában, azt mondta, dolgozni szeretne, hogy sok pénze legyen. Milyen egyszerű álom és milyen messze van most ettől.

Benkő Fruzsi

A képek a szerző tulajdonában vannak