Amikor kicsi voltam, nagyon erős kötelék fűzött hozzád. Szomorú voltam azokon a hétvégéken, amikor dolgoznod kellett, és mindig az volt a napom fénypontja, amikor a mi udvarunkba jöttél a nagy autóval. Anya olyankor mindig kivitt az erkélyre, felálltam a kis székemre, ő pedig erősen tartott, ki ne essek az erkélyről a nagy integetések közben. Látom magam előtt most is, ahogy állsz lent, és mosolyogva integetsz fel nekünk. Egy idő után más körzetbe helyeztek, de heteken keresztül kikönyörögtem magam az erkélyre, hátha mégis jössz, és integethetek.

Soha nem mondtam neked, de mindig is iszonyatosan menőnek találtam a munkádat, egyszer sem éreztem azt az orvos szülőkkel büszkélkedő osztálytársaim mellett, hogy gáz lenne, amit csinálsz. Hiszen neked köszönhetően láthattam már kiskoromban is, mennyi szemetet halmoznak fel az emberek, megismerkedhettem a szennyvíztisztítás folyamatával, láttam szeméttömörítő nagygépet, megnézhettem működésen kívül egy szelektívhulladék-válogató üzemet. Melyik orvosgyerek mondhatta ezt el magáról már ovis korában? Soha nem éreztem azt, hogy nélkülöznöm kéne bármit is. Jó volt gyereknek lenni.

A család egyik ismerőséről mindig mondtátok: sokat iszik. Akkor már tudtam, hogy ez negatív dolog. Féltem tőle, pedig veled mindig jókat beszélgetett. Utólag jöttem csak rá, mennyire hasonló emberek voltatok. Egy idő után kezdett feltűnni, hogy te is iszol. Egyre többször éreztem rajtad az alkoholszagot. Majd az említett ismerős gyógyszerre alkoholt ivott, és annyira rosszul lett, hogy meghalt. Innentől kezdtem szólni neked, hogy ne igyál, főleg mert gyógyszert szedtél te is.

Kérleltelek, kikeltem magamból, hisztiztem, hogy ne igyál, mert bajod lesz, mint neki. Hallgattál rám? Nem. Ittál tovább.

Akkor változott át a „hazajöttél végre!” puszim ellenőrző puszivá. Amint hazaértél, már bőszen szagolgattalak, hogy ittál-e ma. Még most is könnybe lábad a szemem attól az érzéstől, amikor nem éreztem rajtad végre alkoholszagot. Ha pedig éreztem, jött annak a felmérése a tekintetedből, hogy vajon mennyi lehet benned. Voltak „jobb” és rosszabb napok. Rosszabb esetben hazajöttél, ettél, aztán ledőltél aludni. Majd este hét és kilenc között felébredtél, és elindultál dolgozni. Külső szemlélőként ez akár vicces is lehetett volna. Főleg, amikor anya a lépcsőházban ért utol, mert épp mentél az ablakhoz pisilni. Nekem az ilyenek felértek öt horrorfilmmel. Féltem, rettegtem, sokszor sírtam is. 

Kicsi voltam még. Nem tudtam értelmezni teljesen, ami körülöttem történik. De legbelül már éreztem, beteg vagy, felelősségemnek gondoltam, hogy kirángassalak ebből az állapotból. Naivan azt hittem, majd a lányodért megteszed, hogy leállsz. 

A családi eseményeket gyűlöltem a legjobban. Tudtam, hogy olyankor mindig iszol. Az anyai rokonságnál volt egy rendszer: te vezettél oda-, anya meg hazafelé. Az elején azt gondoltam, ez milyen kedves tőletek, hogy ne fáradjon el a másik a dupla vezetéstől. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ihatott anya egy pálinkát, mert te vezettél haza is.

Kedves nagyapám nagy ivócimborád volt. Ezeket a családi összejöveteleket még elviseltem, a disznóvágásokat már kevésbé.

Nem a kosz és a vér miatt utáltam, hanem mert egyszer végig kellett hallgatnom, ahogy titokban hánysz. Akkortájt kezdett el szétfoszlani a kapcsolatunk is.

Azt láttam, hogy olyan dolognak vagy rabja, ami csak bántani tud, mégse bírsz leállni vele. Sírva mentem vissza. Senki nem értette. Te pedig ott aludtál az ágyon bepiálva, miközben nekem olyan traumát okoztál, ami a mai napig elkísér, és pánikolni kezdek, ha valaki öklendezni kezd a közelemben.

Az apai ági családi eseményeket még inkább gyűlöltem. Már akkor is azt éreztem, hogy a család azon része, mamáékat leszámítva, nem kedvel engem. Egy alkalom nagyon beleégett a tudatomba. Egészen biztos vagyok benne, hogy ott végképp elvágtam magam előttük. Kint voltunk a hobbitelken. Álltunk a diófa alatt mindannyian, mamáék, nagybátyámék, unokatestvéreim, anya és te. És sírtál. Azért, ahogy beszéltem veled mindenki előtt. Kirobbant belőlem a düh és a megvetés, hogy mindig iszol és nem tudsz leállni vele, nem tudsz tiszta maradni. Sírtál, és azt mondtad, hogy nem beszélhetek így veled. Hiába volt meleg nyári nap, a levegő teljesen fagyos lett.

Körbenéztem, és azt láttam, hogy mindenki megvetően vagy épp megdöbbenve néz rám.

Ott akkor ismét törés keletkezett bennem, hála a családomnak. És tudod, miért? Mert én voltam az egyetlen, aki ki merte mondani, hogy problémád van, és ez gáz. Anya beletörődött, és tűrte. De én nem akartam ezt az életet. Nem akartam abban élni, hogy nem állnak másból a napjaim, mint hogy ellenőrizzelek, ittál-e. Nem akartam minden hétköznap bámulni az órát délután, számolgatva a késésed alapján, hogy vajon mennyit iszol majd aznap. Fogalmad sincsen arról, hányszor ültem kint a lépcsőházban várva arra, hogy begördülj a bicikliden. Volt, hogy már fentről kristálytisztán láttam, aznap sem vagy színjózan.

 

Anya mindig azt mondta, hogy lehetne rosszabb is, akár verhetnél is minket. Abban biztos lehetsz, hogy ha ez így lett volna, akkor teljesen máshogy alakul az életem, mert nekem nem lett volna maradásom melletted. Így is nehezen volt. Nem véletlenül nem szerettem otthon lenni, nem véletlenül nem szerettem a családi összejöveteleket. 

Aztán egy idő után elkezdtem érezni, hogy fokozatosan egyre zárkózottabb leszel, és egyre hidegebb az irányomban. Nem véletlenül tudtalak kihozni állandóan a sodrodból. Te is tudtad, hogy a családban és a környezetedben csak én nem fogadom el a függőségedet. Mégsem voltam számodra elég erős motiváció. Bántott ez is, hogy láttad rajtam, mit tesz velem a függőséged, mégsem tudtál megálljt parancsolni magadnak. Megromlott a kapcsolatunk. A régi jó emlékeim teljesen háttérbe szorultak, nem is tudtam rájuk gondolni, mert az alkohol miatti sok rossz teljesen elnyomta őket.

Ellenségessé váltam irányodba. Itt már tényleg visszafordíthatatlan lett a kapcsolatunk összeomlása. 

Érdekes, amikor először voltál beteg a hasnyálmirigyeddel, abból nem igazán sok mindent fogtam fel. Sőt, még mintha királynak is tartottalak volna azért, mert meggyógyultál. Hát milyen komolyan hangzik már egy hasnyálmirigy-gyulladás?! Emlékszem, megkérdeztem a biológiatanáromtól, hogy mitől alakulhat ki egy ilyen betegség, és ő azt mondta, hogy túlzott mértékű alkohol és zsíros étel fogyasztásától általában. Majdnem elsüllyedtem szégyenemben a barátnőim előtt, mert előtte elmeséltem nekik, hogy ilyen betegséged volt.

Ősz volt. Már nagyon rossz volt a kapcsolatunk. Sokat veszekedtünk. Majd odáig jutottunk, hogy magamban azt kívántam, bárcsak meghalnál. Még azon az őszön, a szülinapomon, amikor elfújtam a gyertyát, azt kívántam, hogy ne halj meg. Mert egyszerűen nem láttam más reményt, csak a béna kis szülinapi kívánságomat. Mert bizony már jó ideje bent feküdtél a kórházban, és az orvosok nem tudták, mi bajod van. Vizsgálatok sokaságát végezték el rajtad, mindenki azzal kezdte, hogy alkoholista vagy-e. A válaszod az volt, hogy nem. Pedig nem minden alkoholista issza mindennap magát totál készre. Magadnak sem ismerted be.

A műtéted után bementünk hozzád, még nem ébredtél fel. Szörnyű látványt nyújtottál,csövek lógtak ki belőled, az orrodon keresztül épp valami méregzöld távozott. Borzalmas volt látni, ahogy zacskókban fogják fel a testnedveidet, miközben nem tudsz még magadról. Gyenge voltál, és kiszolgáltatott. Meg voltál törve. Azt mondták, daganat, de könnyen gyógyítható. Brutális nyolc hónap vette kezdetét. Minden elismerésem anyáé, amiért ezt így végigcsinálta. Én próbáltam inkább elzárkózni, a zsigereimben éreztem, hogy ennek mi lesz a vége. Addigra már teljesen elhidegültünk egymástól. Egyszer megleptelek, és bementem hozzád a kórházba. Ültünk a folyosón kínos csendben, te csak meredtél magad elé.

Telt az idő. Egyre gyengébb lettél. A hatodik kemoterápiás kezelés után az orvosok azt mondták, ennyi volt, nem használ, nem tudnak mit tenni. Előttem van az arckifejezésed. Ahogy összeszorítod a szád, és elfordítod a fejed tőlünk. Düh, tehetetlenség és szomorúság. Akkor láttam, hogy szembesültél vele: meg fogsz halni. 

A betegségednek volt egy pozitív hozadéka: közelebb kerültetek egymáshoz a testvéremmel. Bevallom, akkor kicsit féltékeny voltam, hiányzott az apai szeretet, amit ő most megkapott, én pedig már évek óta nem. De elengedtem inkább.

Utolsó nap, amikor láttunk, már nem voltál velünk. Morfiumot kaptál. Hazafelé láttam, hogy anya a végső kiborulás szélén van. Megálltunk az út szélén, és csak kapaszkodott a kormányba, nézett maga elé. Láttam rajta, hogy tudatosult benne az elkerülhetetlen. Nyolc hónapnyi remény után az élet arcon csapta mégis.

Másnap hívtak minket. Meghaltál. Egy könnycseppet se bírtam kipréselni magamból. Ürességet éreztem. Megnyugvást. Vége volt. Nem volt miért tovább aggódnia a családomnak. Mintha egy tornádó utáni csendes, romos állapotba kerültünk volna. 

Nem gyászoltalak meg. Magamban nem temettelek el. Talán épp ez a baj. Menekülök otthonról évek óta. Nem szeretek otthon lenni. Megint azt érzem, amit régen, azt a szorongató érzést, hogy csak én harcoltam az alkohol ellen. És hogy a saját családom temette el ezt a próbálkozásomat.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Annyi kérdésem lenne még hozzád. Rengeteg miért maradt bennem. Kíváncsi lennék, ha nem lettél volna beteg, akkor leszoktál volna-e az alkoholról. Vagy maradt volna minden a régiben?

Esténként sokszor nem tudok aludni. Gondolkozom. Megrohannak az emlékek. Sokáig merő megvetést éreztem irántad. Mondani szokás, hogy halottról jót vagy semmit, de ezt nem érzem jogosnak.

Nyomot hagytál az életemben.

Más életet képzeltél magadnak?

Miért foglalkoztat még ennyi év után sok kérdés?

Megvisel a hiányod, hiszen a család teljesen széthullott. Nincsenek családi ebédek, nincsenek még közös étkezések se. A karácsony felér egy kínzással. Mintha veled együtt mi is megszűntünk volna létezni. A tornádód utáni károk maradandók. Nem tudjuk őket rendbe hozni. Nem tudom rendbe hozni.

Miért voltál ilyen? Mi bántott? Mi volt vajon az a sérelem, ami az életedet ilyen irányba terelte? 

Remélem, idővel ezt is megértem. Ma már csak sajnálatot érzek irántad. Sajnállak, amiért még a családodnak sem mutattad meg az igazi valódat, hogy azt érezted, még előttünk is be kell zárkóznod. Sajnálom, amiért szomorúan haltál meg. Sajnálom, amiért egyik pillanatról a másikra kellett elfogadnod, hogy ennyi volt. Egyszer pedig remélhetőleg sikerül feldolgoznom. Szeretnék megbocsátani neked, de most még ez nem megy. Sajnálom.

Nóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/sarra22; axelbueckert