Egyszer volt, hol nem volt, volt egy nő, aki már bőven nem a húszas éveit taposta, és a szerelme, aki még régebb óta járta élete ösvényét. Egy szép napon aztán megfogant szerelmük gyümölcse. A nő régóta vágyott álma teljesült ezzel, és az első néhány hét kavalkádja után olyan nyugalom, derű és harmónia szállta meg, amilyet ritkán tapasztalt. 

Persze körülöttük nem volt minden rózsaszín. A férfi akkoriban egy másik országban dolgozott, mint amelyikben a nő lakott, és hiába éltek a XXI. századi technológia minden lehetőségével, a hétköznapokkal az újdonsült várandósnak egyedül kellett megbirkóznia.

De a leendő anyuka és apuka jól vette az akadályokat. A nő bújta a könyveket, az internetet, kikérdezett barátnőket, kiművelte magát a legmodernebb kismama-tudnivalókból. Sok gyümölcsöt evett, ha lehetett, biót; kicsit sportolt, jógázott, ahogy egy nagyvárosi, értelmiségi, első gyermekét váró nőhöz illik. Közben dolgozott is, mérsékelten pörgős, kellemes munkahelyen. Nem hízott sokat, csak amennyit kell, különösebben rosszul sem volt. Megvolt a jó hírű, barátnők által többszörösen kipróbált szülész-nőgyógyásza, a szintén megbízható szülésznője, no meg persze a gyerekbarát kórház.

A lelkiismeretesen elvégzett vizsgálatok szerint minden rendben volt. Egészen egy novemberi estéig, amelyen gyanús összehúzódásokat érzett. 

Az orvosa tanácsára azonnal kórházba vonult, ahonnan három nap múlva már veszélyeztetett terhesként távozott. Nem mehetett többé dolgozni, az éppen folyamatban lévő ügyeket otthonról, ágyból zárta le és adta át. Feküdnie kellett és pihennie az elvileg még hátralévő két és fél hónapon át. De a leendő szülők ezt is megoldották. A kismamának nem maradt más dolga, mint hogy a gasztroblogokról szedett receptekkel bombázza az édesanyját, szervezze, hogy éppen melyik barát vásárol be, és minden este hűségesen elénekelje a benne szinkronúszó babérokra törő magzatának – legyen a neve Szamóca – a „dalát”, a Bóbitát.

Eljött a december. Pár nappal karácsony előtt a férfi is hazatért az ünnepekre. Egyik nap hatalmas havazásra és zimankós időre ébredt a város. A buszok sok helyen leálltak, a hókotrók nem győzték szusszal a munkát. A kis Szamóca pedig úgy döntött, látni akarja a különleges havazást, a karácsonyfát. Vagy csak az apukája közelében szeretne a világra jönni?

A kismamát egy édes délutáni sziesztából a meleg magzatvíz riasztotta fel. Az orvosa éppen nem volt elérhető, de a szülésznő határozottan a kórházba küldte őket.

A kiválasztott családbarát kórház fogadta az aránylag nyugodt leendő szülőket, majd a tüdőérlelő injekció és néhány vizsgálat után mentővel továbbirányították őket a nőgyógyászati klinikára. Este kilenc körül a kismama gyanúsan rendszeres kontrakciókkal hívta a nővért, aki szerint „ha maga tényleg vajúdna, azt nem ilyen nyugodtan mondaná!”. Pedig bizony az vajúdás volt, ahogyan a biztonság kedvéért vizsgálatot végző ügyeletes orvos megállapította tíz órakor. Tizenegykor pedig bejelentette: „Szülni fogunk.” A kismama érdeklődésére, hogy mikor értesítse az apukát, a válasz annyi volt: most.

 

Fél tizenkettő körül elkezdődött a szülés, a nő fejénél a szerelme, lábánál tüsténkedő egészségügyi dolgozók, testében fájdalomhullámok, mint a tenger, de mindig gondosan hagyva egy kis nyugvópontot két mindent elöntő áramlat között. A szülész felszólítására: „nyomjon!”, a nő próbálkozott valamivel, amire a szülésznő csak annyit mondott, hogy „ne benn tartsa, hanem nyomja kifelé!”. „Azt hogy kell?” Az instrukció egyszerű, de hatékony volt: „Nagy levegő, szem behuny, száj bezár, nyom!” 

Az év leghosszabb éjszakáján, valamivel éjfél után világra jött a kis Szamóca. Az orvosi protokollt követve, azonnal elvitték megvizsgálni. Az apuka látta születésekor, a nő nem – ő még a vajúdás egyik eget-földet megmozgató örvényében, minden erejével befelé figyelt. Egyszer csak egy vékony nyekergést hallott, és ebben az enyhén módosult tudatállapotban rájött, hogy itt van, megérkezett a kislányuk. Pár perc múlva egy aprócska, fehér lepedőbe bugyolált csomagot mutattak fel előttük. A nő kicsit félrehúzta a lepedőt, hogy életében először megpillantsa magzatát.

Egy igen apró kis kéz nyúlt ki az egyik redőből, és meglepő erővel ragadta meg az apukája ujját, amely a baba karjának vastagságával vetekedett. 

45 centiméter, 1980 gramm.

Nem is olyan kicsike, ahhoz képest, hogy másfél hónappal korábban érkezett.

A kisbabát egy perccel később elvitték az intenzív neonatológiai osztályra, inkubátorban melegen tartani és alaposabban tanulmányozni az állapotát.

A nő hamarosan magára maradt a szülőszobában, és hiába volt szinte trópusi meleg, vacogott a kimerültségtől a testére dobott lepedő alatt, egy másodpercre sem tudott elaludni. Végtelenül fáradt volt, fázott, és vágyott a gyerekére, akit az ígéret szerint délelőtt végre láthat és magához ölelhet, ha már az értékes arany órákat elmulasztották.

Reggel átkísérték egy kórterembe, ahonnan a többi anyával együtt ment az első „láthatásra” az úgynevezett NIC osztályra. A pultnál álló nővér kérdésére életében először megmondta a lánya nevét, ekkor szólították először őt is, ahogy a kórházakban szokás, anyának. Ám nem engedték a kicsihez, az éppen zajló vizsgálatokra hivatkozva. Míg a többi anyuka az inkubátorokhoz sietett, őt kiküldték a teremből, jöjjön vissza délután.

A nő jobb híján a kórteremben várt, ismerkedett a szobatársaival.

Volt közöttük negyvenen túli asszony, akinek az első gyermeke már húszéves elmúlt. Volt édesanya, akinek a többszöri lombikpróbálkozás után, hat és fél hónaposan megszületett ikreiből az egyik kicsi nem bizonyult életképesnek, míg a másik agyvérzést kapott, és kérdéses volt, mennyire szerzett maradandó károsodást.

Végre délután három óra körül behívták a kisbabájához.

Akiből bizony keveset láthatott, mert az infúziós csövek, a lélegeztetőgép eltakarták az akváriumszerű inkubátorba bújtatott, pirinyó, még kiforratlan, vékonyka babatestet, akin még a legkisebb méretű pelenka is túlméretezett, térdig érő buggyos nadrágnak tűnt. Az anyuka csak állt az inkubátor felett, simogatta a plasztiklapot, csöndesen eldudorászta a Bóbitát, mint oly sokszor eddig, és bemutatkozott az alvó babának. Ügyetlenül elkészítette a babáról az első fényképet, hogy megmutathassa az apukának, akit nem engedtek be. Fokozott influenzaveszély miatt az anya sem érinthette meg a gyermeket még nagyon sokáig, hiába fertőtlenítette naponta sokszor a kezét. 

Szamóca kétnapos volt, amikor a NIC vezetője, egy talpig becsületes, szigorúnak látszó, jóságos és kitűnő professzor asszony beszélt az újdonsült szülőkkel. Közölte velük, hogy a kicsinek tüdőgyulladása van, még egy ideig mesterséges lélegeztetésre szorul, és hogy szívbetegséggel született: jelentős szívkamrasövény-hiánnyal, amit meg kell műteni, de jók az esélyek. 

Az anyuka, ha már többet nem tudott tenni, a tejét fejte óraműpontossággal, reménykedve, hogy a babáját legalább így tudja segíteni, erősíteni, védeni. Három nappal a szülés után hazamehetett a kórházból. Élete egyik legfurcsább, legszürreálisabb élményét élte át az otthonába lépve: a nappaliban egy karácsonyfa várta, amelyet az apuka az utolsó pillanatban, titokban állított fel. A hálószobában egy, a barátoktól kölcsönkapott kiságy. Más barátok koraszülött babájától apró ruhaneműket örököltek. Került hamarosan fejőgép, hordozókendő, szoptatóspárna és minden szükséges és kevésbé szükséges felszerelés.

Az anyuka pedig ott állt a lakásban, amelyet néhány napja kapkodva hagyott el, hasméretével még egy várandós anyát idézve, de magzat nélkül. Volt is gyereke, de már nem benne és még nem is vele. Fejt, de nem szoptatott.

Mintha egy abszurd filmben találta volna magát, enyhén meghasonlott identitással. 

Ekkor elkezdődött egy hetekig húzódó, szoros napirendű, háromóránkénti fejésekkel és a napi két kórházi látogatással tagolt furcsa élet, amelyhez a családtagok, barátok mindennapos, és nagyon hasznos segítséggel biztosították a hátteret. A fő híreket a látogatáskor kapott információk jelentették. Öröm volt, ha a kisbaba hízott néhány grammot (és ezt nem ödémásodás okozta), vagy ha megfelelő vizeletmennyisége lett. Egy hét után lélegeztetőgép helyett már enyhébb lélegeztetési támogatást (úgynevezett CPAP-ot) kapott, majd néhány hét elteltével szondára térhettek át.

Szamóca néha pár percre kinyitotta a szemét, néha némán sírt. Az anyuka igen keveset tehetett, de azt megtette. Tejet fejt, fertőtlenített, puha anyagból „lepedőt”, sterilizálható műanyag könyvet vitt a baba inkubátorába, ebbe a szűkös, anyaölmeleg dobozba. És beszélt hozzá, mindent, ami az eszébe jutott, mesélt és diszkréten énekelt a babaakváriumnak, reménykedve, hogy valami eljut mindebből a kicsinyéhez. Soha, egy percre sem volt reményvesztett. Napról napra élt. 

A kórház dolgozói profik, túlterheltek és kedvesek voltak. Életeket mentettek.

Támogatták az anyákat, de nem engedték őket a kicsikkel testközelbe. Az anyának csak egyszer volt pofonszerű élménye: a napi állapotról szóló néhány szó után reménykedve kérdezte, hogy ugye akkor jól van a baba. Az orvos türelmetlenül és bosszúsan vetette oda: „Már hogy lehetne jól, ha lélegeztetik, szívbeteg, sok-sok gyógyszert kap, és a fejlődése sem indult el igazán.”

Hogy félt-e? Nem. Benne ekkor fel sem merült, hogy a kisbaba meghalhat. Megértette, hogy most ez egy ilyen helyzet, szépen, lépésről lépésre lehet haladni. Kell még egy-két műtét, és meg kell erősödnie a babának, de nincs semmi baj, csak türelemmel kell lenniük. Ilyenkor nem lehet aggódni.

Hogy sírt-e? Soha, egy alkalom kivételével. Az egy hónapos „születésnapon” nagy levegőt véve megkérte az orvosokat, hogy megérinthesse, megsimogathassa Szamócát. Akkor megengedték neki, hogy a látogatási idő után öt percre ott maradhasson, a kezébe vehesse a kisbabáját. 

Szamóca öthetesen átesett az első műtéten. Innentől a fejlődése bámulatosan beindult, és bár vékonyka maradt, másfél hónaposan a szoptatása is megkezdődhetett.

Két hónapos korában végre először a saját otthonában aludhatott a kisbaba. Számos orvosi vizsgálat, napi többszöri gyógyszerezés, folyamatos, fokozott fertőtlenítés mellett végre tizenegy hónaposan megműtötték a szívét. A mintegy négyórás rekonstrukciós operáció során felnyitották a mellkasát, és amíg vérkeringését motorral biztosították, a biztos kezű, gyakorlott professzor szépen bestoppolta a szívét, mint egy zoknit – Gore-Texszel. Noha az újabb kéthetes kórházi tartózkodás miatt kissé visszaesett a fejlődésben, ezt később behozta. Sajnos az anya abban a kórházban sem lehetett végig mellette, de reggeltől estig igen. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Azóta az anyukát különösen érzékenyen érinti minden, a koraszüléssel kapcsolatos téma. Tudja, hogy mennyire fontos lett volna, ha kenguruzhatott volna Szamócával – azaz magára kötve biztosíthatta volna neki azt a testközelséget, amely jótékony hatással bír a korababák ideg- és immunrendszerére. De ez akkor, ott nem volt lehetséges – ezt tudja és elfogadta. 

Hogy felfedezhető-e ma, a kisiskolás Szamócánál a koraszülöttség hatása? Nehéz választ adni erre a kérdésre.

Egy vékony, kicsi, kiemelkedő intelligenciájú kislányról beszélünk, aki tehetségesen tornázik, lelkesen zongorázik, szívesen jár iskolába, rendkívül válogatós az evésben. Kisebb betegségei is akadnak – mint minden gyereknek. De egy biztos: a szívósságát, az akaratát, a túlélőképességét már senki nem vonhatja kétségbe: hősiesen bebizonyította, hogy életképes. 

És az anyukánál? Igen. A kezdeti nyugalom és erő alatt lappangó szorongás késleltetett aggodalmaskodásban tör utat magának. De lassan el kell hinnie: néha tényleg rendbe jön minden. 

K. Zs.

A képek a szerző tulajdonában vannak