„Néha olyan fölöslegesnek érzi magát, mint egy fel nem használt beutaló” – A doktornő mesél

–

Negyvenhárom évvel azután, hogy véres taknya-nyála ráfolyt a mandulaműtéte után viselt pizsamájára, és eldöntötte, hogy orvos lesz, és négy évvel azután, hogy a férje elhagyta, klinikai orvosként a régen vágyott tudományos fokozatot is megszerezte.

Amikor a csapnál a nővér lemosta az arcát, és közben magyarázta neki, hogy a vért mindig hideg vízzel mossuk ki, olyan hosszan dörzsölte a pizsamáját, hogy már fájt alatta a mellkasa, akkor sem volt türelmetlen, jó kislány vagy nagyon, mondta neki a nővér, bár az összes ilyen lenne, mint te.

Egy hatéves nem bőg, ismételte magának reggel és este, amikor beadták a csípős penicillint a fenekébe, és negyvenhét évesen sem sírt, amikor a férje egy reggel bejelentette, hogy mégsem két húszévesért hagyja el, ahogy társaságban viccesen szokta ugratni, hanem egy harminckét éves miatt. És hogy aznap már nem is jön haza. A kölcsönkért tízezer forintról, amit néhány perccel korábban a kávézás közben kért el a feleségétől apróban, sem beszéltek többet, mint ahogy házasságuk huszonhárom évéről, vagy két nagykamasz gyerekükről sem.

A vért mindig hideg vízzel dörzsöljük ki, mondta ő is az orvosi ötödik évében, az eljegyzésük másnapján, amikor a vőlegénye vérző ujját bugyolálta és a pólójáról próbálta eltüntetni a vércsöppeket, miután az a fonendoszkóp membránját késsel próbálta megbütykölni. Jó lány vagy te, gondoskodó, csókolta meg hálásan a fiú. Később, amikor igazi doktornő lett, a kórházban is ugyanezért szerették, mert odaadó volt és alkalmazkodó, és a betegei, kollégái és a főnökei elvárásainak mindig mindenben megfelelt.

Vagy előző életében a volt férjének. Támogatta két szakvizsgája megszerzésében, az egyetemi intrikák szövevényében szerzett sérelmeinek a feldolgozásában, a világválság feletti aggódásában, kollégáinak és olvasmányainak kritikus megítélésében, súlyának megtartásában, majd megváltozásában és elfogadásában, aztán életközepi válságának elviselésében. Volt férje értékelte mindezt, igazából csak társaságban szokta kritizálni feleségét és viccelődni a két húszéves cserén.

A válás utáni döbbenet és a tehetetlenség első évei alatt robotpilóta-üzemmódra kapcsolt, ellátta a betegeit, oktatott, szervezett és előadott, nevelte és támogatta fiait. Te többet keresel, mondta neki a volt férje, ezért ő fizette első fiának az egyetemi tandíját is. Mindennap estig dolgozott, a kórházban és a magánklinikán. Kicsit szerelmes lett, de a férfit, aki a magánklinikát vezette, megértette: nagy a felelősség a munkában és apaként is, és ezért nem fog menni.

Néha olyan fölöslegesnek érzi magát, mondta a barátainak, mint egy fel nem használt beutaló, vagy mint egy lejárt szakorvosi javaslat.

Ébredj már fel, jó reggelt, válaszolták a barátai, és lassan elkezdett észlelni, kicsit kába volt még, mint aki kómából tér magához, lassan nézett körül az új világban, majd találta meg saját testét az élet kórházi ágyán. Törődj kicsit magaddal is, mondták a barátai. És akkor elkezdte a doktori iskolát, amire a pályája eleje óta készült. 

Aztán a házat újította fel, gyönyörű konyhát vett, elegáns nappalit rendezett be, majd megtervezte és berendezte álmai hálószobáját. Nagy ággyal, méregdrága matraccal. A régi helyett, aminek mélyedései őrizték házasságának formáját, tartalmát és illatát. Álmában feleség volt, és tudta, hogy ha kinyújtja a kezét, a másik gödörben megsimogathatná összegömbölyödött férjét.

Reggel fájt a hiánya.

Hiányzott ahogy kettesben voltak. Hiányzott, ahogy négyesben éltek a családdal. Hiányzott a közös baráti társaság, a nagy nevetések és a büszkeség, ahogy a párját látta, amikor, igazából mindig, a társaság közepe volt. A jövendő unokáiról való álmodozását megkeserítette a férje fájdalmas hiánya. Az előző életében rendszeresen megszervezett nagy családi összejövetelek elmaradtak, nem jöhet oda az a nő, utasította a rokonságot, és hónapok múlva tudta meg, hogy nélküle megy tovább az élet. Azzal a nővel, a volt férjjel és a gyerekeivel.

Akik soha nem beszéltek arról a nőről, és attól félt, azért hallgatnak, mert nem akarnak rosszat mondani róla, vagy ami fájdalmasabb, nem is tudnak rosszat mondani róla.

Mire megjött álmai hálószobájába az új ágy, sokkal kevesebbet gondolt a régi dolgokra, különösen akkor, amikor beázott a plafon. Először is, nem tudta, honnan ázik, és a szerelők, akikkel nagyritkán sikerült időpontot egyeztetni, sem tudták. Elsírta magát, amikor újra és újra szembesült azzal, hogy az ő betegelőjegyzése sokkal-sokkal hosszabb annál, hogy valaha is emberi időben, vagyis munkaidőben fogadni tudjon egy újabb szakembert.

Kérte a vizest, jöjjön délután, kedves doktornő, mégis, hogy gondolja, délután nem dolgozunk. És ha többet fizetek? Akkor sem, mondta a szerelő. Két beteg között hazafutott, toporgott, aztán otthagyta a pótkulcsot. Ami onnantól vándorlásra indult a vizes, majd az összes többi szakember keze között.

Hívjon festőt, mondták neki végül, nem tudják, honnan ázott, most nem ázik, hátha nem is fog. A festés után tényleg nem ázott be újra, de az új festéken egész halványan áttűnő folt állandó aggodalommal töltötte el. Néha arcára eső puha vízcseppekkel álmodott, amik lehettek volna akár a klinikavezető lassan feledésbe merülő csókjai is.

Az ágy kemény volt, akárhogy forgolódott, helyezkedett, kuporodott, pöndörödött jobbra és balra, nyomta bele fenekét, térdét, könyökét a matracba, az nem hajolt meg alatta. Megírta az ügyfélszolgálatnak, hogy kemény a matrac, tudnak-e segíteni, esetleg a csere szóba jöhet-e. Csere az nem, de kiszállnak, felmérik, mit tehetnek. Addig is vett egy olcsó rátétet.

Aztán elkezdődött a zúgás. Monotonon búgott valami, finoman remegett vele a szoba, néha felhorkant és hörgött, majd hangos sóhajjal elhallgatott. Aztán egy kattanással újra elindult. Olyankor megcsörrentek az apróságok a bizsus tálban, amit valamelyik egzotikus útjukról hoztak talán évezredekkel korábban, szíve az emlékezéstől kihagyott egy ütemet, majd nagyot dobbant, finoman rezonált rá az éjjeliszekrény.

Kazánszerelőt hívott. A kulcs a festőnél. Azt nem ismeri, mondta a kazános, de a vizest igen, és ha festő visszaadja a vizesnek, akkor elmegy érte.

Közben leérettségizett a második fia is. A kazános is gratulált. Még mindig rendszeres vendége volt a háznak, mert miután kiderült, hogy talán a szomszéd kazánja hangos, elkezdte a felújítását annak is. Az ő pénzén ugyan, de nem bánta, végül is őt zavarja a zúgás, nem a tulajdonosokat.

A hosszú munkaórái utáni estéken és hétvégén tudta írni a doktori tézisét, a dolgozatot és a finisben az előadásait, magyarul és angolul. Vasárnap reggel ötkor kelt, megfőzött három napra, bedobozolta, hogy legyen mit enniük a fiúknak, amikor ő estig dolgozik. Aztán beugrott a szüleihez, lepakolt, és végighallgatta a véleményüket arról, hogy elrontotta házasságát és hogy miért nem lett volna szabad hozzámennie a volt férjéhez. Dehogy voltak azok hercegek, mondta az apja, cukrász volt az egyik, és kocsmáros a másik dédapja, és órákig sorolták az okokat, és hogy ők akkor is megmondták. Aztán meghallgatta tanácsaikat, hogyan nevelje a gyerekeit és mit rontott el rajtuk is, és hogy minek doktorálni, amire azért természetesen nagyon büszkék. És hogy fogyjon le, mondta az anyja, sose talál így új férjet, tette hozzá az apja. Mire hazaért, már nagyon elfáradt, csak éjfélig bírt írni és fordítani.

Hétfőn kiérkezett a matracos, az ország másik végéből küldték, hogy felmérje a keménységet. Nem tudok most hazamenni, mondta neki telefonba, mert tényleg nem tudott. Akkor védett, aznap lett PhD, vagyis a filozófia doktora, az orvosi tudományok tanítója. Nem baj, mondta a matracos, azért beírom, hogy kemény. Nem, ne tegye, nézzék csak meg, kérte két gratuláció között.

Két hét múlva jött, a kazános fogadta volna a lakásban, de ő inkább hazafut az ebédszünetben, mondta. Igaz, hogy akkor szoktak jönni a soron kívüli betegei, beugranék ebédidőben, mondják, mert akkor érnek rá, és akik vele ellentétben nem szoktak éhesek lenni, de aznap szerencsére csak ketten jöttek az ebédidő alatt. Elég megértők voltak, hangosan nem méltatlankodtak és az egyiknek még olvasnivalója is volt.

Metróval ment haza, nehogy beragadjon a dugóba, a megállótól futva ment az utcán felfelé a lakásig, nagyon rossz döntés volt, jött rá, amikor csatakosra izzadva, korgó gyomorral megérkezett.

A matracos ember pontos volt, már ott várta.

Bekísérte a hálószobába. Magával beszéltem a múltkor?, kérdezte tőle gyanakodva, mert a fiatalos egyszerű hang helyett egy elegáns idősebb férfi jött. Nem, mondta a matracos, miközben oldalt ráült az ágyra és finoman rugózott rajta, nem velem beszélt. Erősen őszült, és kicsit hasonlított Richard Gere-re. Csak erre jártam, útba esett, nem akartam külön ezért elküldeni a munkatársamat. Kemény, tényleg kemény, de van, aki így szereti, mondta aztán. A volt feleségem is így szerette, de én nem. Ezért lecseréltem. Mármint nem a feleségemet, hanem a matracot. Miután elhagyott. Mármint a feleségem, nem a matrac. Azt hiszem, belezavarodtam, tette hozzá elpirulva. És nem a matracbolt az enyém, hanem mi vagyunk a gyártók, magyarázta. Most már mindent tud rólam, és megint elpirult.

Kicserélik?, kérdezte a doktornő, mármint a matracomat, és valamiért ő is elpirult. Átgondoljuk, mit tudunk ajánlani, felelte a matracos.

Emlékeztek a Micsoda nő!-re, Julia Robertsszel a főszerepben? Amikor a Vivien ablaka alatt felcsendül a Traviata egyik áriája és megjön Edward a nagy fehér limuzinnal, és virágcsokorral a kezében felmászik a tűzlétrán, hogy megmentse és magával vigye a lányt?

Amikor a tündérmese valóra vált, sírtunk ugye?

Szóval, amikor ez a jelenet eszébe jutott a szerzőnek, és eldöntötte, hogy hepiendes tündérmese lesz a történetből, akkor elindult a búgás újra.

Hallja ezt?, kérdezi a doktornő félénken a matracostól. Mert sokan mondták már neki, hogy mi van, ha csak elképzeli a zúgást, ami nincs is. És simán csak megbolondult. Igazából ő is mérlegelte már ezt a lehetőséget.

Tényleg zúg? Tényleg, mondta a matracos. Nem képzelődöm? Nem, mondta a matracos. Felállt, és elhúzta az ágyat a faltól. Látja, ez zúg, mondta. Véletlenül rajta felejtették a kollégák a gyári feltöltő pumpát. Csoda, hogy eddig bírta, mondja, egész jó az akkumulátora, forgatja csodálkozva, aztán kikapcsolta.

Akkumulátoros matractöltő pumpa a matracban? Van ilyen?, kérdezte a doktornő. A matracban speciel nincs, nézett rá a matracos, de a tündérmesékben miért ne lehetne?

És akkor nem lesz több zúgás?, kérdezte. Nem lesz, válaszolta a matracos. Tényleg? Tényleg.

Ő pedig elkezdett sírni. Sírt a beázáson, a fölöslegesen felújított kazánokon, a kemény matracon, a nem herceg volt férjen és azon a nőn, sírt a félkész angol prezentáció miatt és azért, mert már egy fél órája vissza kellett volna mennie a betegekhez. Alig tudta abbahagyni. Elnézést, hüppögött, bocsánat, hogy kiborultam, mondta szégyenkezve, megkönnyebbülve.

És mikor vizsgálja meg a matracot?, jutott eszébe, vissza kell mennem a kórházba. Már megvizsgáltam. Hogyan? Amikor leült rá? Igen, akkor, mondja a matracos. Csak ennyi volt a bevizsgálás? Ennyi, válaszolja a matracos. Tényleg? És újra elkezdett sírni. Majd sírva nevetni. Majd röhögni. Nyeríteni. Visítani. Ágytakaróra leborulva vinnyogni. Hahotázni. Hangosan orrot fújni. Vele röhögött a matracos. Aztán megfogta a kezét. Meghívhatom vacsorázni?, kérdezte kedvesen. Meg hát, szedte össze magát. És már mosolyogott.

Mert ahogyan nem sírnak a hatévesek a mandulaműtétkor, a doktornők is egyenes derékkal és felemelt fejjel viselik, amikor a tündérmese valóra válik.

Havas Juli

* Szerzőnk nevét kérésére megváltoztattuk.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images