Advertisement

Amikor műtétekről beszélünk, altatást emlegetünk, holott valójában nem altatás, hanem érzéstelenítés zajlik

A műtők egyik legfontosabb szereplője, az aneszteziológus sem altatóorvost jelent, a görög anesztézia szó eredeti jelentése: „érzés nélküli”. Ha ugyanis szimplán csak elaludnánk, akkor éreznénk alvás közben a fájdalmat, és mozdulatlanok sem lennénk, ami nem túl nyerő, miközben éppen operáció folyik.

Az orvoslás a kezdetektől kutatta a fájdalomcsillapítás lehetőségeit

Hitték például, hogy az elégetett veszett kutya hamuja olajjal keverve kitűnő szer fogfájás ellen. Használtak továbbá szamártejet, bort, szájöblítésre ecetet, a fülbe téve kámfort, lenyelve halott ember fogainak porát. De voltak eredményes ötletek is, már az ókorban többféle kábító hatású szerrel kísérleteztek. Például mákkal és mandragórabogyókkal – a mákot a sumérok feltehetően már 5000 évvel ezelőtt is termesztették. 

Mezopotámiához kötődik az első – ember által előállított – mesterséges kémiai nyugtatóanyag, az etanol előállítása is (etanolt tartalmaznak az alkoholos italok).

A történetíró Hérodotosztól tudjuk, hogy a szkíták sebészeti beavatkozások előtt egy kenderféle növény füstjének belélegzésével kábították el a betegeket. (A delphoi jósda papnői is használták ezt a módszert, igaz, ők nem fájdalomcsillapításra, hanem a révülethez.)

A kannabiszt az Indus-völgyében és az ősi Kína területén kezdték el egyébként használni orvosi célokra. Az ájurvédikus orvoslás kannabisz-kivonattal kezelt bor fogyasztását ajánlotta érzéstelenítésre. 

 

A kínai orvos, Hua Tuo (Kr.e. kb. 145–208) egy saját főzetet fejlesztett ki, amelynek pontos receptúrája már nem ismert. Gyógynövények kivonatát keverte borhoz, és így állítólag komoly műtéteket végzett eszméletlen páciensein.

A középkor arab és perzsa orvosai használtak először belélegzéssel adagolt érzéstelenítőket. Az „altató szivacsot” narkotikumokkal itatták át, és a műtét alatt a beteg orra alá tartották.

Az ópium Kis-Ázsiából érkezett Európába

Angliában a XIII. századtól egy „dwale” nevű keveréket használtak fájdalomcsillapításra, amely többek közt ópiumot és bürök kivonatát tartalmazta – utóbbi hatására a beteg gyakran még a műtét alatt meghalt. (A dwale-ről szó esik Shakespeare Hamletjében is!)

A középkori orvosok sokféle módszerrel kísérleteztek. Villanovai Arnold például a XIII. században írt egy ópiumot, közönséges mandragórát és nadragulyát tartalmazó készítményről, amelynek a révén a pácienst „meg lehet vágni, és mégsem érez semmit, mintha halott lenne”.

Nem tudni, hogy kinek sikerült először alkohol és kénsav melegítésével étert előállítani, de úgy tartják, Paracelsus fedezte fel a XVI. században az éter fájdalomcsillapító, bódító hatását.

Népszerűségét azonban később egy időre beárnyékolta a kéjgáz. Humphry Davy XVIII–XIX. századi orvos-kémikus fedezte fel a dinitrogén-oxid érzéstelenítő, fájdalomcsillapító hatását. (Ő alkotta meg a vegyület becenevét, a „kéjgáz” kifejezést is.)

Találmányát imádta Amerika, nemcsak az orvosok ünnepelték, de show-műsorokban is bevetették

Arra biztatták az előadók a nézőket, hogy lélegezzenek be kéjgázt, illetve étert, így szórakoztatva a publikumot. Egy ilyen partin részt vett egy fogorvos is, bizonyos William T. G. Morton (1819–1868), akit ma az éter és a modern aneszteziológia kapcsán leginkább emlegetni szokás.

Illusztráció az éter sikeres használatáról - Forrás: Getty Images/ Prisma/UIG

Egyetemista korában Mortonnak volt egy csoporttársa, bizonyos William Edward Clarke, aki még orvostanhallgatóként kipróbálta az étert foghúzáshoz. Az esetet azonban nem publikálta (nem ő volt amúgy az egyetlen, más orvosok, tudósok is tanulmányoztak akkoriban az étert), és a kísérletet nem is ismételte meg, ezért tekintjük az első hivatalos (publikált) éteres érzéstelenítés végrehajtójának William T. G. Mortont.

Morton korábban tapasztalta, hogy a dinitrogén-oxid („kéjgáz”) nem elég hatékony fájdalomcsillapító, ezért kezdett el az éterrel kísérletezni ő is: először szegény kutyáján, majd saját magán.

1846. szeptember 30-án pedig egy Eben Frost nevű zenetanár páciensével lélegeztetett be étert, ami csillapította a fájdalmat, majd kihúzta a fogát. Az eredménnyel nagyon elégedett volt, és mert az ügy nem kapott szerinte elég nagy visszhangot, a becsvágyó fiatalember két héttel később nyilvános bemutatót tartott az éter felhasználásáról egy massachusettsi kórházban. Orvoskollégája egy tumort távolított el a Morton által adagolt érzéstelenítő hatása alatt egy beteg nyakából. A hír akkor már bejárta a világot, és gyorsan divatba jött az éter használata az európai orvoslásban is: Magyarországon először Balassa János operált éter kíséretében 1847 februárjában.

A XX. század közepéig az éter volt az operációk alatti fájdalomcsillapítás legfőbb eszköze

Bár használata után gyakran rosszullét jelentkezett, származékait még ma is alkalmazzák.

Napjainkban helyi, intravénás és inhalációs érzéstelenítés is létezik. A helyi érzéstelenítés a beadott területen blokkolja a fájdalomérzet továbbításáért felelős idegeket. Ha a teljes ideghálózatot blokkolni kell, például nagyobb műtétek esetén, akkor vetik be az inhalációs és intravénás aneszteziológiát, amelyet az 1870-es évektől kezdtek használni. Többféle hatóanyagot kombinálnak, például nyugtató hatású propofolokat vagy érzéstelenítésért felelős opioidokat, ezek gátolják az agy egyes részeinek kommunikációját, a fájdalomérzet kialakulását.

Ha csak kicsit is belegondol az ember a régebbi korok érzéstelenítés nélküli műtétjeibe, máris nem győz elég hálásnak lenni az aneszteziológia tudományának és úttörőinek.  

Kurucz Adrienn

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/SSPL