Boszorkány vagy üldözés? – Pásztory Dóri a háromujjú gonosz ellentmondásos ábrázolásáról
Október 26-án debütált az Egyesült Királyságban a Boszorkányok című film, ami nem kisebb sztárok, mint Anne Hathaway, Octavia Spencer és Stanley Tucci főszereplésével mutatta be Roald Dahl regényét. Ez azonban most nem filmkritika lesz róla, azt már megírta pár nappal korábban Szentesi Éva. Én inkább arról szeretnék írni, miért lehet roppant káros, és vethet vissza fiatalokat az önértékelésükben, ha a filmvásznon a végtaghiány (vagy bármilyen más fogyatékosság) a gonoszság ismertetőjegyévé válik. Pásztory Dóri írása.
–
Amiért a figyelmem középpontjába került az alkotás, az nem más, mint Anne Hathaway keze. Ő alakítja a főgonoszt, akinek egyik ismertető jegye, hogy mindkét kezén három ujja van. Ez egyébként nem a regényből vett karaktervonás, hanem a filmkészítők ötlete, amivel igyekeznek még rémisztőbbé tenni a főboszit. Ráadásul mindezt úgy ábrázolják, hogy napközben öt ujja van, de amikor éjszaka átváltozik félelmetes szörnnyé, akkor már csak három.
Ha azt feltételezném, hogy belőlem merített inspirációt a forgatókönyvíró, csak nem vette észre, hogy a bal kezemen két ujj van, nem három, akkor itt válik egyértelművé a tévedésem, mert én biztos reggel lennék főgonosz, nem éjszaka.
Na de viccet félretéve (tényleg félre kell?), a film premierje után azonnal kampány indult az Instagramon #notawitch felkiáltással, amelyet az érintettek olyan fotóval illusztráltak, amin a „másfajta” kezükre írták a hashtaggel ellátott üzenetet, így jelezve a film készítői felé, hogy nem gondolták át eléggé a karakterjegy hatásait. (A film főszereplője, Anne Hathaway azóta az Instagramon kért elnézést, amiért akaratán kívül megbántott bárkit is – a szerk.)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ez a „másfajta kéz” megnevezés például nekem eddig sosem jutott eszembe. Általában a végtaghiányos szót használtam magamra és a sorstársaimra, de angolul már „limb difference”-ként hivatkoznak rá az érintettek, akik ezt sem kevesebbnek, sem rosszabbnak vagy ügyetlenebbnek, de legfőképpen félelmetesnek nem érzik, pusztán másnak.
Éppen ezért bántó számukra, hogy mindezt egy filmben a gonosz jól látható ismertetőjegyeként használják fel, ráadásul az integrációs törekvéseket sem segíti elő, ha a mostani ovis és kisiskolás gyerekeket már főboszorkányként fogják csúfolni. Mondjuk, engem röfikezűnek csúfoltak, pedig biztos vagyok benne, hogy a Babe-ben vagy A három kismalacban nem engem vettek alapul a rózsaszín kisállat kitalálásakor.
De most már tényleg komolyra fordítva a szót: ez nagyon összetett és nehéz kérdés.
A lelkem mélyén örülök, hogy elindult egy párbeszéd és közös gondolkodás arról, hogy hol vannak a jó ízlés határai (ez, mondjuk, elég rövid vita, mert mindenkinél máshol), mi fér bele a külső karakterjegyek megjelenítésébe anélkül, hogy egy bizonyos csoport tagjait megbántanánk, mi fér bele a művészi szabadságba, és miként érdemes beszélgetni erről az érintettekkel.
Engem személy szerint nem bánt a dolog, valószínűleg eszembe sem jutott volna azonosulni a karakterrel, vagy úgy érezni, hogy ha kisétálok a moziból, akkor a nézőtársaim gyanakvó pillantásokkal méregetnek majd. Illetve nehéz elképzelni azt, hogy létezik olyan helyzet, amiben negatívan élem meg, hogy Anne Hathawayhez hasonlítanak. De nem vagyok benne biztos, hogy a nyolc vagy tízéves énem is ilyen könnyen vette volna az akadályt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Illetve az én kisiskolás énem talán igen, hiszen a „röfikezet” sem vettem fel, és azon is elég könnyen túltettem magam, hogy a Tini nindzsa teknőcöknek is csak három ujjuk volt. Ez talán annak köszönhető, hogy elég gyorsan felismertem, csúfolni emberi dolog. Engem is csúfoltak, én is csúfoltam, és mindenkin találni fogást. Ha a végtagjain nem lehetett, akkor a haja árnyalatán, a táskája formáján, a gumicsizmája színén.
És a csúfolás mindenkinek ugyanannyira fáj. Nem attól függ, hogy kit mennyire piszkálnak, hanem az, hogy hányan állnak ki mellette, vigasztalják meg, és mennyire érzi magát kiközösítve a csoportból.
Meg leginkább attól, hogy mennyire tudja ezt megbeszélni a szüleivel, mennyi érzelmi támogatást és magyarázatot kap a jelenségre a bizalmasaitól.
Különbözők vagyunk, és mindannyian másképp reagálunk a vizuális ingerekre. Egy érzékenyebb, önmagát nehezebben elfogadó gyerek számára ez a látvány komoly visszaesést okozhat az önbizalom felépítésének folyamatában.
Bizonyosan nem tesz jót az énkép kialakításában, ha azt látod egy mozifilmben, hogy az, ahogyan te kinézel, baromi ijesztő tud lenni, főleg, hogy a szereplő nappal „normális” ember, és éjszaka lehet csak felvállalni ezt a másságot. Márpedig nagyon könnyen meg lehet ingatni valakit a saját magába vetett hitében. Elég egy kevésbé elfogadó közösség, egy rosszul reagáló pedagógus vagy edző, arról az alapesetről már ne is beszéljünk, ha valaki egy toxikus, elutasító családba születik. Én a magam rózsaszín szemüvegén keresztül is tisztán látom, hogy mennyi ilyen létezik.
A fogyatékosság elfogadása és a hétköznapi életbe integrálása sokat fejlődött ugyan, de a vizuális tartalomkészítésben még mindig rendkívül alulreprezentált.
Valószínű, hogy ha több színészt, bemondót, sorozatkaraktert, riportert, előadóművészt látnánk végtaghiánnyal, akkor könnyebben be tudnánk fogadni azt is, hogy egyszer-egyszer ijesztő köntösben tűnik fel.
Bár az is igaz, hogy ha a szemünknek ez természetesebb látvány lenne, már nem is lehetne olyan jól használni rémisztgetésre.
Összességében az az álláspontom, hogy a film egy kiváló lehetőség, hogy beszélgessünk róla, és ha elmegyünk megnézni a gyerekkel, akkor utána elmagyarázzuk neki: ez fikció, a való életben nagyon sokfélék vagyunk, és akinek három ujja van, akinek sebhely van az arcán, vagy aki kopasz, az nem boszorkány. Ahogy nem minden fehér bőrű, szőke, göndör hajú kislány angyal, és nem minden púpos ember lakik katedrális tornyában.
Pásztory Dóri
