– 

Boszorkányok márpedig vannak!
Jók is. Gonoszak is. 
Jó, főleg gonoszak. 

Az eredeti mű (a könyvről korábbi írásunkald olvasd el ITT) olyan érzékletesen rajzolja meg a karaktereket, és a mondanivalót, hogy sajnos ezeket egyik film esetében sem sikerült maradéktalanul leképezni. A történet szerint – csak azoknak, akik nem ismerik a művet – a boszorkányok látszólag hétköznapi nők, akik köztünk élnek, és olyan nagyon gyűlölik a gyerekeket, hogy nemes egyszerűséggel ki akarják őket irtani. Külalakjuk csak álcájukban vonzó, ha azt levetik, akkor nincs lábujjuk, a kezeik karmosak, nincs hajuk, rücskös a fejük, és ráadásul még velejéig gonoszak is.

A történetben ezekkel a banyákkal úgy találkozunk először, hogy egy nagymama mesél az unokájának róluk. Az unoka szülei autóbalesetben meghalnak még a sztori elején, ezért őt a nagyi neveli, aki gyerekkori élményeit eleveníti fel, amelyben a boszorkányok elrabolják legjobb barátnőjét, és soha többé nem látja viszont. A mama óva inti az unokát a megtévesztés nagymestereitől, végül egy olyan helyre utaznak, ahol épp a banyák országos kongresszusára készülődnek, persze mindezt álcázva. Tovább nem mesélem, de jó sok egér, patkány, varázslat, és szomorúság is van benne.

Roald Dahl zseniális világát már 1990-ben filmre vitték, Anjelica Huston karizmatikus alakítása mellett abban a filmben eltörpült mindenki más.

2020-ban épp ideje volt lefújni a mágikus port az avíttá vált klasszikus moziról, ám ezúttal fordult a kocka: Anne Hathawaynek már nem sikerült uralnia a fő boszi karakterével a terepet, Octavia Spencernek hála viszont a nagymama vitte a prímet.

Egy klasszisokat felvonultató remake-nél elkerülhetetlen az összehasonlítás, szóval, vállalom pontokba szedve, mi volt jobb, mi volt rosszabb, aztán konklúzió is lesz.

Fő boszorkány Anjelica Huston vs. Anne Hathaway

Anjelica Hustonra ráöntötték ezt a szerepet. Olyan természetességgel, annyira könnyeden operál ezekkel a karakterekkel (lásd Morticia Addams), hogy egy pillanatra nem hamis, nem lóg ki a lóláb, és nem érzem soknak, de kevésnek sem. Játéka uralja az egész vásznat, nem is nagyon marad érvényessége senkinek mellette, túlságosan jó, túlságosan erős. 

Harminc évvel később Anne Hathawaynek nem sikerült ugyanez. Hiába erős a látvány és a kosztüm, Hathaway fő boszi alakja hamis, mesterkélt, és rettenetesen modoros. Nem hiszem el neki, hogy gyűlöli a gyerekeket, nem felejtem el, amíg nézem, hogy szerepet játszik, a játéka erőltetett, túlságosan teátrális.

Ami Hustonnál egy fél szájmozgásból, egy szemöldökfelhúzásból sikerül, az nála túlgrimaszolt, túltolt.

Nagymama Mai Zetterling vs. Octavia Spencer

A nagymamánál viszont épp az ellenkezőjét láthatjuk. Ez a karakter legalább annyira fontos, mint a fő boszorkány, viszont ez az első filmben nem jön át. Octavia Spencernek szerencsére sokkal érzékletesebben és viccesebben sikerült megalkotnia a figurát. A nagymama karaktere jóval vagányabb, erősebb, mint amilyen az első filmben volt, és ha Zemeckis változatában nem lett is annyira részletes, mint a könyvben, mégis sikerül méltó helyet elfoglalnia a fő boszi mellett, sőt még annál is magasabban.

Fehér–fekete-kérdés

Ami alapvetően változtatás az eredeti műhöz képest, hogy a nagyi és az unoka is színes bőrű. Ennek feltételezhetően köze van a politikai korrektséghez, ami remek, csak nincs rendesen helyrerakva, hogy a hatvanas években mit keres egy fekete nagyi az unokájával a nagyon elegáns, kimondottan fehér felsőosztálybeliek által látogatott, ötcsillagos szállodában, mert az önmagában elég sovány, hogy a rokonom volt anno a séf. Ezért lesz rettentően hamis, ahogy szemrebbenés nélkül fogadja a szálló azt, hogy színes bőrű vendégek vonulnak be az egyik legszebb lakosztályba. Még akkor is döcög ez a kérdés, ha ez mégiscsak mese. 

Jelmezek

Igazából mindkettőnél eléggé erős, nyilván az eszköztár gazdagodása miatt jóval szélesebb spektrumból gazdálkodhattak a harminc évvel későbbi kosztümtervezők. Rá is erősítettek, főleg a fő boszi ruhatárára, de mintha ezzel is azt hangsúlyozták volna, hogy Hathawaynek szüksége van e látványos ruhákra ahhoz, hogy ki tudja emelni a bosziságát. 

Amíg Anjelica Huston egy jelmezben képes olyan erős hatást kifejteni, hogy nincs szüksége azokra a segítségekre sem, amikre a 2020-as karakter megformálójának igen: nem kell kígyós ruha, nem kell a már-már haute couture divat sem, hogy tudjuk, bizony ő a főbeszarás spiné az egész bagázsban. 

Míg az új fő banya a legújabb divat szerint brillíroz, amely jelmezek tényleg szépek, és részletgazdagok, addig mindezek hátráltatják, bizonyítva azt, hogy bizony egy fő gonosznak nincs szüksége a legutolsó divatra.

Látvány

Amivel szintén nagyobbat dobhatott volna a 2020-as mozi, az a jóval fejlettebb filmes technika, de ez sem sikerült igazán. A fő banya és a többi boszi átváltozása például jóval rémisztőbb a korábbi verzióban, mint az újban.

Anne Hathaway szélesre húzott szája például inkább röhejes és béna, mint ijesztő.

A kisfiúk átváltozása egérré pedig ad az egésznek egy kis L’ecsó-feelinget. Most meg tudnád mondani, hogy ez a kép a L’ecsó című meséből, vagy a Boszorkányokból van?

Befejezés és mondanivaló

Nem árulom el, hogy mi, de nem ugyanaz a két film befejezése, viszont mindkettőből elmarad a mélyebb mondanivaló, amelyet a könyvben szépen érzékeltet az író. Amíg az 1990-es változat túl hepiendesre és sziruposra sikerült, addig a 2020-as verzió erősen összecsapott, és túl szenzációhajhász. Míg a könyv megríkat és elgondolkodtat, addig a film végén csak ülök a moziban, és azt kérdezem a tőlem kettővel arrébb ülő barátnőmtől, hogy: most akkor ez a vége?

Igen, ez. 

Jó szórakozást!

Szentesi Éva

Képek: Roald Dahl: Boszorkányok (1990, Jim Henson Productions); Roald Dahl: Boszorkányok (2020, Warner Bros.)