Amióta Budapestre költöztem (ami nem most volt), lenyűgöznek a lomtalanítások: ámulva járom az utcákat, sokszor elképedve azon, mi mindent hajigálnak ki az emberek.

Még a Vár alatt laktam, amikor hazafelé tartva egyik délután rácsodálkoztam az utcán gyűlő szeméthalmokra.

Aztán gyorsan felocsúdtam, ugyanis kábé két méterre tőlem a járdába csapódott egy monitor. Érted? A tulajdonosa, aki nyilván vett már jobbat, arra is lusta volt, hogy normálisan kirakja az utcára.

Büdös nagy közhely, de hidd el, igaz: ami neked szemét, az másnak kincs.

Még nem számított illegálisnak a „lomizás”, amikor vékonypénzű pályakezdőként egy komplett albérletet rendeztem be a kupacokon talált cuccokkal: asztalok, székek, különféle kisbútorok jöttek velem haza, és szolgáltak engem a következő költözésemig. Igaz, engem különös vonzalom fűz a régi idők használati tárgyaihoz, így ez részemről nem lemondás, hanem kincskeresésszerű izgalom volt inkább – és azt is megértem, ha más meg herótot kap az „ócskaságoktól”.

De őszintén megdöbbentett mindig, amikor azt láttam, hogy az amúgy szinte óvatosan kihelyezett lomokra az emberek keselyűként vetik magukat, és mindent, de mindent ripityára törnek-szaggatnak, ami a számukra nem hasznos.

Értem én, hogy a szemét elvileg értéktelen, ráadásul azok a halmok afféle senkiföldjének számítanak, sosem bírtam felfogni, miért tesszük tönkre azt, ami másnak még hasznára válhat.

Amikor egy butikban dolgoztam, ott ugyanezt a keselyűeffektust figyeltük meg, amikor jelentős leértékelés volt: az amúgy elegáns vevők úgy cincálták-dobálták a ruhákat csak azért, mert olcsók, hogy nem tudtunk elégszer rendet rakni a polcokon. A rosszullét kerülgetett, amikor a földre szórták az árut – „kit érdekel, szinte ingyen van!” megfontolásból.

Felhalmozunk, aztán kidobálunk

Mostanában is szívesen járok lomtalanításokon, szeretem fotózni az emlékeket, anyagot gyűjtök írói munkámhoz – vagy csak pár vicces Insta-story kedvéért is megéri. És van egy általános megfigyelésem, amitől mindig összeszorul a szívem: döbbenetesen sok olyasmi hever a földön, amit nemhogy megvenni, de legyártani is felesleges volt. Vagy a minősége satnya, vagy szimplán ronda – így vagy úgy, néhány éven belül a szemétben végzi. „Szinte ingyen volt” – nyugtattam én is sokszor magam, amikor online rendeltem mindenféle baromságokat, amik aztán a szekrény mélyén végezték, mert tízből háromszor biztosan nem felelt meg a méretük vagy a minőségük.

Amikor „megmarikondóztam” néhány éve a lakást, minden ilyesminek mennie kellett, és még úgy is, hogy rengeteg dolgot ajándékoztam, adtam vagy cseréltem el, sokkoló mennyiségű szemetet dobtam ki. Azóta sokkal elővigyázatosabb és megfontoltabb vagyok, ritkábban és értelmesebben vásárolok. De az idei járvány és a költözésem így is arra késztetett, hogy felülvizsgáljam a készleteimet.

És itt ért az első meglepetés

Miután hibás, rossz vagy törött tárgyakat eleve eszembe se jutna meghirdetni, valamiért azt gondoltam, hogy az ilyesmivel örömet szerzek majd olyanoknak, akiknek épp az általam lecserélt, de remek fogantyúkra, dobozokra stb. van szükségük.

Hát, majdnem. Azt leszámítva, hogy egyszer kis híján tömegverekedéssé fajult egy általam ingyen meghirdetett hűtő elszállítása, a lelkesedés nem volt épp kitörőnek mondható.

Pontosabban az volt – de csak online. Azaz: egészen addig, amíg annak, aki a fent említett javakhoz ingyen vagy potom pénzért jutott volna, fel nem kellett emelnie a fenekét.

A gyakorlatban:

  • Postázzam el (lehetőleg ingyen, de elsőbbségivel).
  • A posta lassú, küldessem már el futárral (szerintem is megéri nekem!).
  • Vigyem el neki személyesen (hát hisz én időmilliomos vagyok, és imádok cipekedni!).
  • Tároljam neki X hétig, amíg ő elutazik (haver, szerinted viccből akarom felszabadítani a helyet, amit foglal?).
  • Stipi-stopizná, de megnézné élőben, megfelel-e az árnyalata és a textúrája (persze, szívesen tartok tárlatvezetést egy fazék miatt költözés közben!).
  • Stipi-stopizná, de küldjek még képeket (hogyne, csinálok még tizenöt fotót egy ingyenkönyvről!).
  • Stipi-stopizza, de másnap bevallja, hogy a férje/felesége csak két nap múlva tud választ adni (kösz, csak 83 másik ember lett volna, aki elviszi azonnal!).
  • Gyanakvó, és egyébként bármikor leguglizható kérdéseket tesz fel az adott tárggyal kapcsolatban (ha ennyire nem vagyok szimpi, miért épp nekem írtál?).
  • Ó, és a kedvenc: aki a hirdetésem alá beáll okoskodni, hogy ez a termék egy szar (kösz!, könnyű lesz megmagyaráznom, hogy amúgy nem az, és nem ezért akarok tőle megválni).

Cserebere, fogadom

A másik keserű tapasztalás a karantén alatt újra súlyossá vált növénymániámra vezethető vissza. Bizonyos növények nagyon-nagyon szeretik a helyüket nálam, és úgy szaporodnak, hogy nem győzöm elajándékozni a sarjakat. Nem vagyok egy smucig alkat, a mi vidékünkön nem sajnálják senkitől a szép virágot, így aztán nagyon furcsa és kellemetlen élmény volt azzal szembesülnöm, mennyire nem biztos, hogy mindenki így gondolkodik. 

 

Ahogy minden másnak, úgy a szobanövényeknek is megvan a maguk hierarchiája: minél különlegesebb, ritkább valami, annál többet ér még akkor is, ha nem eladásról, hanem cseréről van szó. Egy ritkább begónia, teszem azt, egy nála jóval nagyobb pletykát vagy több tő muskátlit ér, meg hasonlók. Mint a focis kártyák. Ezek persze nincsenek kőbe vésve, de azért alapvetően mindenki tisztában van velük – gondolom, nincs ez másként a bélyeg- vagy szalvétagyűjtőknél, esetleg a lemezekkel sem.

Szerencsére nem gyakran, de előfordul, hogy valaki a szép és egészséges, cseréppel együtt cserére kínált növényemért finoman szólva is csoffatag hajtást akar rám tukmálni, vagy egy böhöm nagy filodendronért cserébe egy zöld szemes ostorost szeretne felajánlani.

Tényleg értem, hogy nem én vagyok az év üzletasszonya, ha növényekről van szó (más téren sem, mondjuk), de azért azt nem csípem, ha idiótának néznek.

Ekkor látták utoljára

Na, de vissza a használati tárgyakhoz! Mert még nem is beszéltem a legdühítőbb, legtiszteletlenebb típusról: aki vehemensen ráveti magát a zsákmányra, privát üzenetben ÉS kommentben is jelzi, hogy STIP-STOP, aztán némi egyeztetés után egyszer csak felszívódik.

Rosszabb esetben nem jelenik meg a megbeszélt időpontban a megbeszélt helyen, te meg állsz ott, mint „egy nagy darab luf@sz”, ahogy nagymamám szokta mondani, aztán hazamész, és kezdheted elölről a procedúrát, hiszen a betűnős delikvens miatt mindenki mást leépítettél.

Ezzel nem csak az a baj, hogy nem tartja nagyra azt, amit tőled kapna – sokkal nagyobb problémának érzem, hogy nem tisztel téged, az idődet, a beosztásodat. Mert mindenkinek közbejöhet valami (hajaj, én az az ember vagyok, akinek elég gyakran borul a napirendje…), de ha így esik, akkor azért mégiscsak kellene jelezni, nem?

Igyekszem rugalmas lenni egyébként, de ha épp 567 doboz között környékez a sikítófrász („úristen, mikor lesz ennek a kuplerájnak vége?!”), igenis nagy segítség az, hogy valaki megszabadít egy plusz szatyornyi cucctól, és nem tesz rá magasról, hogy neked jobb dolgod is lenne, mint a Keletinél szobrozni egy táska konyhai edényt szorongatva, amit amúgy felebaráti jófejségből akartál hozzávágni. (Aztán már inkább dühödben vágnád hozzá, de az más kérdés.) A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Anyáddal jótékonykodj akkor!

A hűtős incidens legdurvább tanulsága az volt, hogy léteznek olyanok, akik a Marketplace-en seftelnek, azaz online térbe vitték át a lomizás intézményét. Ez egyébként szuperjó, egészen addig, amíg, mondjuk, nem szórnak rám válogatott szidalmakat, ha esetleg másnak adom az ingyencuccot.

Valahol egyébként lenyűgöz, hogy akadt olyan, aki három különböző felhasználói fiókból kezdett nyomasztani, hogy adjam neki a szerencsétlen fridzsidert (na, ő a cuccot magát tiszteli, legfeljebb a felajánlót nem…). De azért mélyen elgondolkodtat, hogy jót akarok, aztán végül mégis a „Tudod, mit, Medve? B@szd meg a porszívódat!” viccben találom magam.

Kösz nektek, kivételek!

De persze – mielőtt valaki azzal vádolna, hogy rinyanapot tartok – mindig vannak, akik helyrebillentik a mérleget. Vagy legalábbis megakadályozzák, hogy az teljesen kiakadjon. Így például egy lány a növényes csoportból olyan körültekintően készített szállítódobozt a gyökereztetés alatt álló hajtások számára macskakajás dobozból, hogy nem hittem a szememnek. Gondozási útmutatót is küldött a növényekhez, amelyben alaposan kitért a fény- és vízigényre, arra, nála mit szerettek a növények. És a vízbe gyökereztetőhormont tett, hogy biztosan minden rendben legyen. (Rendben is van! Gyönyörű a kis hajtás!)

Esetleg a másik lány, aki a csere óta többször is beszámolt arról, milyen gyönyörűen fejlődnek a tőlem kapott virágok, de még azt is megjegyezte, hogy milyen növényre vágyom, és amikor meglátta, hol kapható, szólt nekem.

Vagy éppen az a lány, aki türelmesen megvárta, míg a buszom késve megérkezik a találkozó helyszínére (szóltam neki!), és szinte ugrált örömében, amikor meglátta, hogy szép nagy növényeket hoztam neki. (Gondolom, ő is találkozott már kicentizős csereberélőkkel.)

Figyelj, esküszöm neked, ezeknél az embereknél a növények is kétszer olyan gyorsan nőnek.

Ha valakiről érzem, hogy örül a lehetőségnek és szeretettel bánik majd a növényeivel, annak szívesen és bőven adok hajtásokat vagy akár kifejlett növényeket is. Ha úgy érzem, hogy valakinek tényleg épp arra van szüksége, amitől megválnék, nem filléreskedem, nem kérek még jelképes ajándékot sem.

Hiszen állati közhelyes, de adni jó. Vadidegeneknek is. De azért mégiscsak jobb, ha nem csinálnak közben hülyét belőled.

 

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images