–

Hálás vagyok

Annyi helyes, kedves ember vesz körül, és folyamatosan újak meg újak csatlakoznak hozzájuk. Rengeteg figyelmet, segítséget, szeretetet kapok, és így volt ez életem egyik legnehezebb időszakában is. Azért szeretnék erről mesélni, hogy ha ne adj’ isten nektek sem lenne elég pénzetek, lehetőségetek néhány dologra, ne keseredjetek el, a megoldás lehet, hogy közelebb van hozzátok, mint hinnétek. Csak kérnetek kell, és van, hogy megadatik.

Adott egy cirka huszonnégy éves, túlsúlyos, hormonzavaros, kreatív hajlamaival nehezen bíró nő, aki hónapok óta hiába keres munkát, sehová nem veszik fel. Ez voltam én, jó pár évvel ezelőtt És mivel maximum annyi pénzem volt, amennyit a képeim eladásából szerezhettem – ez még zsebpénznek is kevés volt –, a páromat pedig nem pumpolhattam folyamatosan,

kénytelen voltam új megoldásokat találni, például a ruhatáram lecserélésére. Mert sajnos mindenemet kihíztam.

Kutakodni kezdtem az interneten

A Facebookon találtam rá a megoldásra, különféle csoportokon keresztül. Az első csoport, amit megemlítenék, a lomtalanítás köré épült. Létrehozói azt a filozófiát követték, hogy attól, hogy van olyasmid, ami neked nem kell, más még igényt tarthat rá, tehát nem muszáj kidobnod. Ez a csoport erre, a megunt, sosem használt, csak a port gyűjtő holmik elpasszolására ment rá, meglehetősen nagy sikerrel. 

A tárgyakat ingyen, illetve cseretárgy ellenében is felajánlhatták a tagok, egyvalami vált idővel tilossá: másokkal „bevásároltatni”, azaz konkrét mennyiséget és márkát megjelölni, amikor a cseretárgyra került a szó. Például, ha szeretted volna elcserélni a pulcsidat némi csokoládéra, nem mondhattad, hogy hat tábla Tibit kérsz, ehelyett a „ha van otthon csokid, annak felettébb örülnék a pulcsiért cserébe” – ez volt a korrekt megfogalmazás. Ebben rengeteg ráció volt, lévén, a magyar felettébb élelmes nemzet, és sokan olyan és annyi cseretárgyat kértek a cuccaikért, hogy ennyi erővel már akár boltban is meg lehetett volna venni a portékát... (ahol viszont azt lehet kérni a cuccunkért cserébe, amit csak szeretnénk: (Cserebere bármire Budapest)

A szabályzat elolvasása után egyből láttam, hogy micsoda lehetőség rejlik ebben: igaz, nekünk is volt felesleges holmink, de első körben kérni szerettem volna nagyméretű női ruhákat, mondjuk. A cserék helyszíne és időpontja mindenkivel rugalmasan egyeztethető volt, nekem meg másom sem akadt, csak időm, bejártam egész Budapestet, lettek új ruháim, táskáim, dekorcuccaim, retró és antik dísztárgyaim és még sorolhatnám.

Konkrét példákkal is szeretnélek elkápráztatni titeket

Ugyanis tudom, hogy sokan kételkednek az ilyesfélében, „nyomi hippiknek” gondolván azokat, akik nem akarnak mindig mindent boltból, pénzért beszerezni. (Elvégre én is megkérhettem volna a páromat, hogy segítsen ruhatárat cserélni, meg dekorcuccokat beszerezni, hogy a régiségekről, cipőkről, táskákról ne is tegyek említést. De nem akartam terhelni őt ezzel.)

Az első komolyabb szerzeményem egy szép régi kanapé volt, amit egy kupac megunt bizsuért cseréltem.

Ezt rengeteg szobanövény, könyv, bögre és régi képkeret követte. Sok olyan eset is akadt, amikor nem tudtam olyat felkínálni cserébe, amit az általam áhított tárgy tulajdonosa elképzelt magának. Ezt nemes egyszerűséggel sokszor úgy oldottuk meg, hogy nem kellett adnom végül semmit. A csereberék egy–két percet vettek igénybe, de sokszor lett belőlük harminc–negyven perces beszélgetés, és később évekig tartó barátság is. Kellemes meglepetéssel tapasztaltam, hogy nem csak nekem vannak művészi hajlamaim; rengeteg kreatív, intelligens, érdekes embert ismerhettem meg, miközben virtuálisan szerzett zsákmányaim a tulajdonomba vándoroltak.

A lomtalanítós csoport tagjai ruhacserét is szerveztek. Egyre én is ellátogattam.

Sajnos nem találtam csinos nagyméretű női holmit, és már éppen indultam volna haza, amikor berontott a terembe egy nő, karján hatalmas szatyorral, és a nevemet kiabálta. Látta, hogy ruhákat keresek, tudta, hogy itt leszek, és mindet nekem szedte össze.

Akkoriban annyi visszautasítás ért, hogy ettől a kedves gesztustól könnyek szöktek a szemembe.

Akadt olyan tag a csoportból, aki – miután látta, mennyire pénzszűkében élek, – ingyen levágta a hajam. Bátorító szavakat, rengeteg segítséget és kedvességet kaptam. Egy idő után már akkor is kaptam, ha nem kértem: a tagok egy része megjegyezte, mik a preferenciáim, és időről időre megkerestek, nincs-e szükségem erre meg arra meg amarra. Természetesen nem csak tárgyak vándoroltak emberről emberre, hanem szolgáltatások is. Volt, aki nyelvórát adott, mondjuk, friss gyümölcsért cserébe, vagy gyerekre vigyázott egy szatyor ruháért.

Teljesen ingyen!

A másik szuper csoport még a lomisoknál is izgalmasabb elvek alapján működik, itt csupán annyi a lényeg, hogy kérhetsz, és fel is ajánlhatsz bármit – teljesen ingyen. A teljesség igénye nélkül sorolnám, miket kaptam innen. Cirka tizenöt darab antik képkeret, hatalmas, színes kaspók, bizsuk, sosem használt klassz kozmetikumok, és a kedvencem: egy egyszer viselt, csinos menyasszonyi ruha. 

Budapesten nagyjából minden kerület rendelkezik ilyen csereberélős vagy ingyen adós csoporttal, nem jártam utána, de szerintem vidéken is van ilyen. Nagy rajongója vagyok a cseriti shopoknak is, de ezeket nehéz überelni. Nyilván én is felajánlom, amire meg nekem nincsen szükségem, nemrég például egy nagy szatyor élelmiszert adtam oda valakinek, akinek nagy szüksége volt rá, de vittek már el tőlünk szennyeskosarat és kabátokat is. (Hasonló csoport: Barát vagyok – segíthetek!)

És hogy miért jó ez nekem, miért követem figyelemmel az ilyen csoportokat mind a mai napig? Miért ajánlom nektek is a felfedezésüket, használatukat?

Mert azon túl, hogy pénztárcabarát módon juthattok új, vagy épp régi dolgokhoz, hamar el is passzolhatjátok, amire nincsen már szükségetek – ez igenis környezetbarát dolog. Nem is kicsit.

Plusz egy igazán érdekes közösség tagjává is válhattok, ami rohangászós, „mobilbatemetkezős” kis világunkban komoly értékkel bíró élmény lehet. Szóval, ha késik a fizetésed, vagy épp munkát keresel, ruhatárat cserélnél, esetleg megszabadulnál a nagyi kredencétől – irány a Facebook, kalandra fel, csak kérni kell!

 Joós Nelli