A vénlány „természetellenes”, a társadalom terhére lévő lény – a szingliség mítoszai és valósága

–

A Morgan Stanley 2019-es, The Rise of the SHEconomy című – a közbeszédben gyakran idézett – tanulmánya azt jósolta, hogy 2030-ra a 25–44 éves nők 45 százaléka szingli lesz. (A tanulmány definíciója szerint ez a kategória a nem házas és gyermektelen nőket jelenti.) Bár azóta eltelt hat év, és rohamosan közeledünk 2030-hoz, egyelőre nem született olyan kutatás, amely pontosan ugyanezt a korcsoportot és ugyanezeket a kritériumokat vizsgálta volna. A rendelkezésre álló demográfiai trendek azonban határozottan abba az irányba mutatnak, hogy a Morgan Stanley előrejelzése valóban beigazolódhat.

És hogy mindez miért lehet aggasztó?

Itt nem a csökkenő születésszámról, az összeomló nyugdíjrendszerről vagy a „nemzethalál” narratíváiról lesz szó. Ami sokkal inkább nyugtalaníthat minket, nőket, az az, hogy milyen ideológiai és propagandisztikus eszközökkel próbálja majd a társadalom – pontosabban a férfiuralmi berendezkedés – visszaszorítani ezt a jelenséget. Mert meg fogja próbálni, az szinte biztos. Ennek előképeit pedig maga a történelem mutatja meg a legélesebben.

A szingliség valósága és a mítoszok

„…mint egy lesújtott fa a semmi közepén.” Ezt a hasonlatot William Hayley angol író használta az egyedülálló nőkre 1785-ös, Filozófiai esszé a vénlányokról című írásában. Cinikus módon a kötetet épp az ún. Kékharisnyatársaság egyik legismertebb tagjának, Elizabeth Carternek ajánlotta: ő volt Epiktétosz műveinek első teljes körű angol fordítója, és nem mellesleg egyedülálló nő, aki tudatosan választotta ezt az életformát.

Bár Hayley az alcímben „barátsággal” szánja neki a művet, esszéjében gond nélkül sorolja fel korának minden negatív sztereotípiáját a vénlányokról: hogy szegények, boldogtalanok, magányosak, és mindennek következményeként kicsinyesek, irigyek és rosszindulatúak.

Csakhogy ezek a sztereotípiák a 18. század végéig nem is léteztek. Sőt: szinglinek maradni egyáltalán nem számított szégyenletesnek vagy ritka jelenségnek. Tapasztalataim szerint mégis erősen él a közgondolkodásban egy olyan kép a múltról, amely szerint „régen mindenki házas volt”, és az egyedülálló nők csupán kivételek, akik szükségszerűen a társadalom különceivé váltak.

A számok azonban egészen mást mutatnak. Judith M. Bennett és Amy M. Froide, a középkori és kora újkori nőtörténet nemzetközileg elismert kutatói egy teljes tanulmánykötetet szenteltek a témának (Singlewomen in European Past 1250–1800), és arra a következtetésre jutottak, hogy

1250 és 1800 között Európában azok a nők, akik soha nem mentek férjhez, a teljes népesség tíz–húsz százalékát is kitehették.

Természetesen voltak területi, időszaki és társadalmi különbségek. A szingli nők aránya például jóval magasabb volt a városokban – ahol több munkalehetőség állt rendelkezésükre –, illetve a protestáns régiókban, hiszen a katolikus országokban azokat a nőket, akik nem tudtak vagy nem akartak férjhez menni, sokkal nagyobb arányban „szívták fel” az apácarendek és vallási közösségek.

De a lényeg változatlan: amikor egy társadalomban a nők akár egyötöde is egész életére egyedülálló marad, arra aligha mondhatjuk jó lelkiismerettel, hogy „ritka jelenség”.

Színre lép: a vénlány

Ahogy előrehaladunk a 18. században, valami gyökeresen megváltozik. Mindenekelőtt megnő egy családban a felnőttkort megélő gyerekek száma. Korábban egy átlagos európai családban 5–7 – mondjuk átlagosan 6 – gyerek született, akiknek nagyjából a fele érte meg a házasulandó életkort.

Ha a három felnőtté vált gyerekből kettő lány volt, és közülük egyik valamilyen okból – például megfelelő hozomány hiányában – nem tudott férjhez menni, az legfeljebb balszerencsének számított, nem pedig társadalmi stigmának.

Az ilyen nő ugyanis könnyedén hasznossá tehette magát testvére vagy egy másik rokona háztartásában. Egy agrártársadalomban – márpedig a középkori Európa túlnyomórészt az volt – nem az váltott ki megvetést, ha valaki egyedülálló, hanem ha nem tudott a közösség számára nélkülözhetetlen munkát végezni.

Igen ám, de ahogy javul az élelmiszer-elosztás, a higiénés viszonyok és más életfeltételek, egyre több gyerek marad életben, így egyre több jut el a házasulandó korig. Következésképpen egyre több lesz a lány is – ami bizonyos társadalmi rétegekben komoly feszültségeket szül. Nem véletlen, hogy Jane Austen 18. század végén, 19. század elején játszódó regényeiben újra és újra felbukkannak a közép- és felsőközéposztály lányai, akik számára a pénzkereset tiltott volt, a családjuk pedig nem tudott elegendő hozományt biztosítani. Ők voltak azok, akik „a család nyakán maradtak”.

Ráadásul a felsőközéposztálybeli, önállóan gondolkodó, művelt egyedülálló nők a patriarchális társadalom szemében valóságos „bajkeverőknek” tűntek.

Ott van például a már említett Elizabeth Carter – szingli, tudós nő, Epiktétosz fordítója –, és az egész, jelentős közéleti befolyással bíró Kékharisnyatársaság, amelynek tagjait a romantika kora utólag torzította tudálékos, megkeseredett vénlány karikatúrákká. Vagy Mary Wollstonecraft, aki 1791–1792-ben írta meg híres A nők jogainak védelmét, és aki csak azért ment papíron férjhez kedveséhez, hogy házasságon kívül fogant gyermekét ne érje később hátrány – de különösebben nem hitt a házasság intézményében. Vagy hogy egy korábbi példát említsünk, Mary Astell protofeminista szerző, aki már 1695-ben egy kiáltványban követelte, hogy hagyják békén azokat a nőket, akik nem akarnak férjhez menni és nem akarják a nyakukba venni a házasság „rabigáját”.

Ahogy ezeknek a nőknek a száma látványosan nő, a patriarchális társadalomnak „valamit kezdenie kell” velük.

Az akkori patriarchális társadalom válasza azonban nem az önálló egzisztencia lehetőségek megteremtése – ez a folyamat csak a 19. század végén indul el –, hanem az egyedülálló nők módszeres megszégyenítése volt.

A korszakot elárasztják Angliában – majd később szerte Európában – a korosabb, független nőket becsmérlő pamfletek, gúnyiratok, karikatúrák. Üzenetük mindig állandó: a vénlányok egyfajta degenerált, természetellenes teremtmények, akik terhére vannak a társadalomnak.

A vénlány mint nemzetgyilkos és a közjó ellensége

A propagandának volt azonban egy gazdasági motivációja is. A 18. század felé haladva egyre több filozófus, gondolkodó, publicista – köztük Daniel Defoe és David Hume – kezdte egy nemzet jólétét, gazdasági erejét a lélekszámmal összefüggésbe hozni: minél több termelő, munkás, vásárló, adófizető, katona születik egy országban, az annál erősebb. Az egyedülálló, gyermektelen nő így aztán már nemcsak szánalmas volt, de nagyon hamar a születő nemzetek érdekeinek ellenségeként is találta magát.

A propaganda hatása gyorsan látszott: az egyedülálló nők aránya csökkenni kezdett, hosszú időre 8–9 százalék körül stabilizálódott, miközben Anglia lélekszáma 1680 és 1820 között több mint a duplájára nőtt – 4,9 millióról 11 millióra.

Nem véletlen, hogy Thomas Malthus 1798-ban már arról írt, hogy az emberiség ilyen ütemű szaporodása előbb-utóbb túlnövi a rendelkezésre álló erőforrásait – amiben, mint tudjuk, volt is igazság.

Mégis, a nemzethalál-narratíva, valamint az, hogy a csökkenő születésszámot az egyedülálló nők nyakába varrják, ma is nagy divat. A politikusokat láthatóan nem zavarja sem a túlnépesedés ténye, sem a munkaerőpiacot alapjaiban átalakító mesterséges intelligencia, sem pedig az a világosan látható tendencia, hogy egy ország erejét ma már régen nem a lélekszáma határozza meg.

A „boldogtalan vénlány” mítosza a modern pszichológiában

A magányos, szomorú szingli nő alakja ma is tovább él – sokkal mélyebben, mint gondolnánk. Egy 2015-ös izraeli kísérletben a résztvevők kitalált életrajzokat kaptak, és különböző jelzőket kellett társítaniuk a szereplőkhöz. Az „egyedülállóként” megjelölt személyeket akkor is nagyobb arányban írták le „magányosnak”, „boldogtalannak” vagy „kudarcot vallottnak”, ha az életrajzban erre semmilyen utalás nem volt. A házas szereplők viszont még akkor is pozitív jelzőket kaptak, ha erre a szöveg nem adott alapot. 

A valós adatok azonban látványosan rácáfolnak erre a társadalmi reflexre.

Paul Dolan viselkedéstudományi professzor 2019-es Happy Ever After című könyvében több kategóriára osztja azokat faktorokat, melyekről azt gondolja az átlagember, hogy boldogsághoz vezet. A pénz, a presztízs és más faktorok mellett ebből a szempontból megvizsgálta a házasságot is. Több kutatás eredménye is egyértelműen kimondja, hogy 

a házasság sokkal inkább a férfiak, mint a nők boldogságát növeli.

A középkorú nők körében a krónikus és mentális betegségek kevésbé jellemzők az egyedülállókra, mint a házasokra, a szingli nők optimistábbak, jobbak a baráti és társas kapcsolataik, többet jótékonykodnak, és még az alvásminőségük is magasabb. Egy 100 000 fős svájci vizsgálat szerint pedig tovább is élnek: átlagosan 1,71 évvel hosszabb az élettartamuk, mint házas társaiké. A férfiaknál ezzel szemben a házasság hoz átlagosan 1,54 év pluszt.

A szingliség történetét vizsgálva szembetűnő, hogy ahol a nőknek bármilyen formában több lehetőségük nyílt az anyagi önállóságra, az egyedülállók aránya mindig magasabb volt.

Jó példa erre a francia szabónők céhe: tagjaiknak mintegy fele még a 18. században is egyedülálló maradt.

Ha pedig azt nézzük, hogy ma egyre több lehetőség nyílik a női gazdasági függetlenségre, nagy valószínűséggel a Morgan Stanley jóslata – miszerint 2030-ra a 25–44 éves nők 45 százaléka szingli lesz – valóban beigazolódik.

Hogy a patriarchátus a vénlány-sztereotípia mellé szükségesnek lát-e majd bevetni más eszközöket is a szingli nőkkel folytatott harcban – ötletadási szándék nélkül – például a szingliadót vagy a hagyományőrző-feleség-influenszer garmadát... az majd kiderül.

Budai Lotti