Állandóan észnél lenni nagyon fárasztó

Amikor egy iskolával szemben nem az az elvárás, hogy próbálja meg minél kevesebb felesleges stressz mellett segíteni a gyerekeket a fejlődésben, hanem az, hogy legyen a járványügyi intézkedések egyik fő terepe, akkor bátran beszélhetünk új helyzetről. Ebben az a legnehezebb, hogy a változást nem pedagógiai meggyőződés vezeti, hanem egy kényszer szüli. Mivel hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy ilyen érdemi változtatásokat csak akkor hozzunk meg, ha erős szakmai érveink vannak mellette, mindent sokkal nehezebb keresztülvinni. 

Ezt most nem azért csinálom, mert a gyereknek jó, hanem mert ezt kell tennem, hogy megfeleljünk az előírásoknak. 

Nekem nem kell elmagyaráznia senkinek, hogy miért vezették be a különböző intézkedéseket, mind mögött van egy érthető érvrendszer. A gyerekek azonban egy döntően irracionális rendszerben élik az életüket. Fogócskázni, összebújva sugdolózni, birkózni egyszerűen jobb dolog számukra, mint betartani a népegészségügyileg indokolt normákat. Azt tapasztalom, hogy akkor is inkább a régi, ösztönös, természetes viselkedésük kerekedik felül, ha látják a környezetükben is, hogy ez a vírusfertőzés nem kitaláció. 

Persze nagyon nagy a különbség a kicsik és a nagyok között, a gimnazistákra sokkal hamarabb felugrik a maszk akkor is, ha nem kötelező, csak szépen kérjük őket, hogy vigyázzanak ránk. De sokkal nehezebben is viselik ezeket a korlátokat, hiszen jóval érzékenyebbek azokra az általuk is látott ellentmondásokra, amelyek áthatják a vírussal kapcsolatos kommunikációt és eljárásokat. 

Mert az iskolák működése tekintetében a legnagyobb veszélyt a tanárok jelentik

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Békeidőben is (haha), meg ilyenkor is. Ha három diáknak otthon kell maradnia, az nem akasztja meg az iskolai életet. Ha három tanár esik ki hetekre, az már rettentő nehézségeket hoz. Persze, készültünk arra, hogy lesz ilyen helyzet, de nincs az az erős fantázia, ami fel tudja építeni azt az élményt, amit csak az átélés hoz. Mert igenis a frász jön ránk, ha meghalljuk, hogy ez egyik kolléga hőemelkedéssel otthon maradt. És persze az is igaz, hogy ilyen kevés betegeskedő ember még sosem volt a suliban, mert mindenkit hazazavarunk, aki nincs teljesen jól. Az a helyzet ugyanis, hogy a sulinkba jellemzően akkor is bevonszolja magát az őslakos, tanár és diák is, ha félig beteg, „vagy tán egészen az”. 

Azokra a közösségekre, ahol a személyes kapcsolatnak, megkockáztatom, a szeretetnek nagyon erős csiriz szerepe van, sokkal nagyobb csapást hozott ez a helyzet, mint azokra, ahol ez másodlagos. 

Itt sorsközösség is van, nem csak szakmai együttműködés egy nagy cél érdekében. 

És ebbe a málnásba mászott most bele ez a Covid-poloska, összejárva az órákat, a szüneteket, az órarendet, az informális megbeszéléseinket, mindent. Nem utálom a poloskákat, egyik precovidiális cikkem tanúskodik erről, de a bogyósok ízét tönkretevő aprócseppes váladéka akkor is elrontja az örömömet, ha egyébként nincs bajom vele. Így vagyok én ezzel a kis gömböccel, tudok úgy rá tekinteni, mint egy roppant izgalmas tanulási folyamatra, de nagyon megvisel mindaz, ami vele jár. 

Biztos vagyok abban, hogy az áruházi eladók is gyűlölik azt, hogy a kedves vevőik, akik korábban rájuk mosolyogtak, váltottak néhány emberi szót, most nem tudnak a maszk mögött mosolyogni, most sietősebben hagyják el a boltot, mint békeidőben. 

A gyerekeket maszkban tanítani rettentő rossz 

Mindkét fél számára megterhelő, hogy az arcvonásokból kiolvasható rengeteg információ, üzenet nélkül kell megpróbálni egymással kezdeni valamit. Ez lehet az egyik oka, hogy rémes kimerültséget érzek nemcsak a kollégákon, hanem a gyerekeken is. Megterhelő helyettesíteni, megterhelő aggódni a társunk egészsége miatt, megterhelő azon dolgozni, hogy az otthon ragadt diákok is valahogyan visszakerüljenek a vérkeringésbe.

Annyira hozzákényelmesedtünk már ahhoz, hogy mindenre van valakinek egy gyors megoldása, hogy most variálunk, mint disznó a jégen, merre lépjünk, mi legyen a következő mozdulat.

Jelentem a népegészségügynek, jelzem az EMMI-nek, mindenki roppant készséges. Lehet, hogy csak nekem volt szerencsém, de mindkét hivatalban olyan emberek beszéltek velem telefonon, akiken tényleg nem múlik, hogy ez az egész ügy hová fejlődik. Fáradtak, néha nagyon lassan tudjuk csak elérni egymást, de ha kell, mindig kialakul a kommunikáció.

Az látszik, hogy mindenki azon van, hogy mehessen tovább a suli, hogy ne kelljen digitális oktatásra átállni.

A digitális munkarend egyébként már nem olyan, mint tavasszal volt, csak addig tart, amíg szolgálja az adott közösségben azt a célt, hogy a koronavírusos diák által esetleg megfertőzött diáktársak ne adják tovább a kórt. Hogy ez mit is jelent, egy példán keresztül leírom.

Ez a menetrend Covid-gyanú esetén:

Ha egy gyerek péntek estére rosszul lesz, akkor gyanús, hogy esetleg vírusfertőzött, így azok a diákok és tanárok, akik közvetlen kontaktjai voltak, elkaphatták. A szülő aggódik, vasárnap már nem vár tovább, hanem felhívja a háziorvost, aki eldönti, hogy a tünetek az elmondás alapján utalnak-e koronavírusra. Ha igen, akkor megkéri a mentőket, hogy teszteljék le a gyereket. Jó esetben kedden megérkezik a mentő, szerencsés esetben csütörtökre van is eredmény. A szülő, aki tudja, hogy ez milyen fontos, még aznap jelzi az iskolának, amely jelzést jó esetben már csütörtökön este továbbít az iskola a népegészségügynek és az EMMI-nek. 

A népegészségügy ideális esetben már pénteken fel tudja dolgozni az esetet és állást foglal abban az ügyben, hogy indokolt-e digitális oktatást elrendelni. Ha igen, akkor az iskola még aznap megkeresi az EMMI-t, amelyben még az este lezárta előtt döntenek arról, hogy az operatív törzs elé terjesztik azt a javaslatot, miszerint az adott osztályban digitális munkarendet kell bevezetni. 

A döntés arról szól, hogy attól a naptól kezdve, hogy a gyerek utoljára iskolában volt, tíz napig digitális munkarendet rendelnek el abban az osztályban.

Mivel a gyerek már egy hete otthon van, így ebben az esetben a digitális munkarend egy napig tart, tekintve, hogy a tíz napba a hétvége is beleszámít, hiszen a vírus nem ismeri hétvége kifejezést. 

Ha esetleg ennél gyorsabban végig tudna futni a gyanútól a teszt eredményéig a folyamat, akkor ez a szolgálati út is értelmesebben használható lehetne, így azonban leginkább arra szolgál csak, hogy a népegészségügynek és az EMMI-nek viszonylag pontos adatai legyenek arról, hogy az egyes intézmények hány pozitív esetről kapnak bejelentést.

És akkor nem is beszéltünk arról, hogy vannak orvosok, akik azonnal tesztet írnak elő, míg mások csak különösen indokolt esetben teszteltetnek. Nekünk is volt már minden: pozitív tesztet mutató tünetmentes, pozitív és a vírust nagyon megszenvedő, szaglását vesztett, de többször is negatív tesztet produkáló, teszt nélkül szenvedő és a riadalmon kívül semmit nem mutató esetünk. (Az eseteken én tanárt, diákot, szülőt is értek, mert nagyon rendesen jelez mindenki, ha úgy érzi, hogy helyzet van.) 

 

A tanév elején a mentális egészség megőrzéséről beszéltünk a tanárok között – egyre inkább az látszik, hogy ennél fontosabb dolgunk nem lesz az idén 

Én is borzasztóan nehezen viselem azt a nyomást, ami az egyébként sem egyszerű tanári feladatok mellé még odapréselődött. Lakik bennem egy összevont szemöldökű házmester és egy mókarobot társbérletben. Amikor az egyik már kiélte magát, jön a másik. 

A hét közben felépült szorongásaimat humorba csomagolva próbálom péntekenként megosztani a diákok szüleivel. Nekem sokat segít feldolgozni az átélteket, kicsit talán nekik is oldja azt a kitett helyzetet, ami azzal jár, hogy reggelente beküldik a gyereket a kapun, aztán elolvassák a hírekben, hogy melyik országban hogyan zárják be az iskolákat. 

Én röhögni kezdek magamon, amikor azt érzem, hogy kezd szürreálissá válni az életem.

Együtt nevetek a szülővel, amikor azt meséli, hogy „képzeld, Ákos, úgy rágcsáljuk a fokhagymát, mint a kockacukrot, de semmit nem érzünk”, röhögök magamon, amikor a tanáriban a maszkomon keresztül próbálom kortyolni a kávémat. Próbálom a saját lelkem görbe tükrében meglátni, hogy mennyire komikusak vagyunk hőmérőzés alatt, közben finoman terelgetni a körülöttem lévőket, hogy próbáljuk meg valahogy kibírni ezt a helyzetet törés nélkül.

Tartanunk kell a szemkontaktust, miközben az egyik szemünk sír, a másik nevet, ahogy állunk itt, derékig a poloskás málnásban.

Kökéndy Ákos

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images