–

Pár napja azt mondta a lányom, hogy vigyem el fodrászhoz, mert le akarja vágatni a combközepéig érő haját, amit óvodás kora óta növeszt többé-kevésbé folyamatosan. Kisebb sokkot kaptam persze, de aztán mondtam, oké, az ő teste, pontosabban az ő haja, ő dönt.

Hát döntött is, és vágatott, mégpedig egy fonatban le az egészet, hogy elküldhessük egy alapítványnak, amelyik rákbetegeknek készít parókát. Csak nevetett, amikor mondtam, hogy régen selyempapírban őrizgettük a családi komódban a levágott copfokat (hogy aztán egy későbbi leszármazott borzongva csomagolja ki köbüki egykori fürtjeit mindenféle érzelmi töltet nélkül).

Számára egyértelmű, hogy ha tud a hajjal segíteni itt és most, akkor fog. Nem érdekli a nosztalgia. Se a hamis pátosz.

(A kísértetek és démonok nagyon, főleg a filmvásznon, de ez nem tartozik a tárgyhoz.)

Ezzel nem azt akarom bújtatva tudatni, hogy micsoda remek nevelést kapott, azaz milyen csodálatos szülei vannak. Hanem azt, hogy csodálom, mert félresöpörve egy poros családi hagyományt, kitalált egy újat, egy jobbat magától és magának.

Fel kell kötnünk a gatyát, gyerekek!

Azt hiszem, le fog pergetni minket a következő generáció magáról.

Azt hittük, befestjük majd az eget, de csak a rozsda ütött ki rajtunk.

Nekem ez a gyerek, itt, mellettem, az asztalnál, aki ül, az egyetlen gyerekem, mondhatni, kísérleti szülő üzemmódban (ám egyből élesben) toltuk végig eddig is az éveket az apjával, és hogy mit csináltunk jól, mit nem, azt majd leginkább később fogjuk megtudni, és leginkább az érintettől valószínűleg.

Újságíró vagyok, a bogarászós fajta, és csak ritkán mertem az „ösztöneimre” támaszkodni egy-egy kérdés kapcsán, mániám is az utánajárás, ami részben biztos a szorongásból fakad, viszont legalább elmondhatom magamról, hogy rengeteget olvastam össze „gyerektémában”. Mégsem gondolom, hogy értek a gyerekekhez, vagy tanácsokat osztogathatok bárkinek, hogy miként nevelje a sajátját. Én ezt az egyet, akivel élek, csupán ezt az egy tinédzser korú embert ismerem.

És mert szeretem is ráadásul, tényleg szeretem, nem használom soha sem eszmeként, sem tárgyként, hogy ízlésemet, világnézetemet, bárminemű királyságomat aládúcoljam vele.

Gyereket kiáltani, kérem, nem elegáns!

Gyereket kiáltani gáz!

Igaz, szinte biztosra mehet vele az ember, hisz az utódait félti mindenki a leginkább, így garantált a figyelem.

Kicsiben is működik a dolog, nagyban is, konyhában is, parlamentben is,

A családi viták jokere a gyerekkártya, lehet vele zsarolni, másik felet sakkban tartani, erkölcseit-apaságát-anyaságát-emberségét-becsületét-tisztességét-mindenféle kompetenciáját megkérdőjelezni rá hivatkozva, vitát szítani és örökre elmérgesíteni, úgy, hogy közben senkinek sem tűnik fel: egy percig sem a gyerekről, a gyerekekről van, volt szó, mindig csak az egóról, a felnőttekéről mégpedig.

Fóbiákat leküzdő gyorstalpaló éhes halakkal és gyilkos bohócokkal – Így néztek szembe a félelmeikkel Nyáry Luca és barátai

WMN Life – 2020. október 13. – NyL

Az elmúlt napokban nemcsak könyvet daráltak, de szót is.

Mert amit kapcának használnak, az kapcává lesz, akkor is, ha a legdrágább kelme volt eredetileg.

Gyerek, gyerekek, a mi gyerekeink…

Mást se visszhangoztak a falak a napokban, csak hogy ki, mi veszélyes rájuk.

A gondolkodás, a tudomány szavai például, úgy tűnik, és a másféle szeretet, ami nincs is, mert a szeretet egyféle, a szeretnek nincs neme, vagy nem szeretet.

És ha nem szeretet van, hanem használat, azt pedofíliának hívják amúgy, és nemcsak fizikai vonzalom hívhatja életre, hanem például a politikai manipuláció szándéka is. 

Olyan aggodalom süt manapság rendre a nyilatkozatokból, mintha legalábbis arról szólna az élet, a napi valóság, hogy mindig mindent alárendelünk a következő generációk jóllétének.

Mintha ugyanannyira számítana nemcsak a szavak szintjén, de tettekkel bizonyítva is egy-egy gyerek élete, függetlenül attól, hogy Budapest XII. kerületében vagy egy borsodi zsákfalu cigánysorán született.

Mintha nem minősítene másodrendűvé ma senkit kapásból a vele szembeni hangsúlyozott türelem kegye, meg azok a szabályok, amelyek boldogulásában-boldogságában korlátozzák .

Gyerekeink érdekében.

Gyerekeink érdekében?

Kikről is beszélünk voltaképpen?

Arról, aki majd szivárványos zászlót éget vagy nem éget, de tűri, vagy arról, aki majd fél?

Kik „a gyerekeink”?

Kiket tolunk most magunk előtt, és kiket lökünk félre?

Ki a „gyerek”? Vagy inkább kérdezzem úgy: mi a „gyerek”?

Mit jelent ez a szó nekünk?

Nem árt elgondolkodnunk ezen, ugyanis öregszünk, és egy nap át kell adni a stafétát. És akkor könnyen lehet, hogy el kell számolnunk a szótárunkkal is.

Bevallom őszintén, kevés hitem maradt a saját generációmban.

De minden hitem, derűlátásom és drukkom a gyerekeinké.

A mi összes gyerekeinké.

Lám, én sem kerülgetem a szót, így általánosítva lobogtatom, talán kiforgatva, egészen biztosan idealistán. Hogy mennyire idealistán, az majd elválik.

Most, miközben minden recseg-ropog körülöttünk, és tömény hányásszag terjeng a levegőben, én csendben örülök a körülöttem lévő kamaszoknak. Hallgatom, amit beszélnek, figyelem a jó ügyekért való aktív és szerepvállaló lelkesedésüket, a bátran kimondott dühüket, (egyelőre) apró lázadásaikat (és az egyetemisták döbbenetes, szívszorító elszántságát!), és erőt merítek belőlük.

Őket nem lehet majd ledarálni, ebben biztos vagyok.

Sőt, nekik egyszer majd a szemükbe kell nézni. És számot kell adni mindenért, amit a nevükben mondtunk. Vagy elkövettünk. Vagy nem.

Kurucz Adrienn