–

Két hét múlva karácsony.

Most azzal kellene foglalkoznom, hogy mit fogok majd főzni, milyen süteményeket készítek, kit milyen ajándékkal lepek meg, a kollégáknak megint cantuccinit adjak-e, s mi várható vajon az év végi bónusz borítékjában?

A gondolataim, de leginkább a szívem viszont máshol jár.

Nem egészen két hónapja kezdődött hivatalosan, de tulajdonképpen a korábban történtek megágyaztak neki. Öt évvel ezelőtt a biztonság iránti vágy felülírt engem, felülírta azokat az érzéseket, amelyektől úgy érzem, hogy élek. Vidámság, nyitottság, pozitív életszemlélet, zene, tánc, kedvesség… Helyettük választottam a biztonságot egy olyan társ képében, aki intelligens, igazi ezermester, ha kell, mindent előteremt, viszont negatív, introvertált, visszahúzódó, nem kommunikatív, nem szereti a színházat meg a táncot…

Elfogadtam, mert vágytam a biztonságra, egy olyan társra, akivel lehet beszélgetni.

Az először fel sem tűnt, hogy amikor sétálunk, nem fogjuk egymás kezét, nem simogatja meg a hajam, nem táncolunk sosem, és a korábbi havi egy összebújás is inkább csak két-háromhavonta fordul elő.

Először nem értettem, mi bajom van.

Miért lettem hirtelen a mindig mosolygós, életvidám valakiből egyszerre feszült, ideges, ingerült nő… Nem tudtam, nem akartam tudni, pedig pontosan ott volt az orrom előtt a válasz. Az elmúlt öt évből ráadásul hármat eltöltöttem egy egyetem gazdasági szakán, ami ismét nem mondható sem pozitív, sem életigenlő tapasztalásnak.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre többször egyedül csinálok programot.

„Elmegyünk moziba?” „Nincs kedvem.” „Az nem baj, ha én elmegyek?” „Dehogy, legalább addig is tudok egyedül lenni.”

„Volna kedved eljönni színházba, van az a vicces darab…” „Nincs, de te menj nyugodtan.”

„Szervezünk a kollégákkal egy társasjátékozós estét, ott lesz mindenkinek a párja, eljössz? Biztosan jó muri lesz!”

„Nincs kedvem, inkább itthon maradok, de te érezd jól magad.”

Szeptemberben gondoltam egyet, és három év kihagyás után visszamentem táncolni. Salsa és társastánc. A zene, az ének és a tánc mindig az életem része volt, csak az utóbbi időben kicsit elfelejtettem ezt a tényt. Nehezen indultam neki, féltem attól, hogy már nem úgy jár a lában, ahogyan kellene, meg „öreg vagyok én már ehhez”… (Harmincöt éves vagyok).

Aztán amikor meghallottam a zenét, ösztönösen tértek vissza a mozdulatok, jött a zene, a jókedv, s ezzel együtt az életmódváltás, formálódás, és azt vettem észre, hogy úgy nézek ki, ahogy mindig is szerettem volna. Jól éreztem magam a bőrömben. Kezdtem visszatérni magamhoz.

Ebben a helyzetben, szeptember végén megjelentél, a nagy barna szemeddel, csibészes mosolyoddal, kócos hajaddal, a magad huszonhárom évével… Segítséget kértél, és én segítettem. Közben elkezdtünk beszélgetni, erről-arról, kiderült, hogy hét évig versenytáncoltál…

Sokkal érettebb a gondolkodásod, mint amilyennek gondoltalak, csodálkozva hallgattalak, amikor meséltél a munkádról, a projektekről, a jövőbeli terveidről. Nem tudtam neked hazudni, elmeséltem az elmúlt öt évemet, azt, hogy nem vagyok egyedül. Azt mondtad, sejtetted. Először próbáltál tanácsokat adni, megoldásokat keresni a kialakult helyzetre, mégiscsak mérnök vagy. De aztán megkérdezted, hogy én együtt tudnék-e ezzel élni? Ezt én is megkérdeztem tőled, azt mondtad, nagyon csibészesen, hogy még nem tudod, mivel kellene együtt élned.

Azon az estén ismét nőnek éreztem magam a karjaidban, ismét olyan érzések kerítettek hatalmukba, amiket már el is felejtettem, azt éreztem, hogy végre élek, végre én én vagyok. Persze, megbeszéltük, hogy ami közöttünk van, az csak szimpla összejárás, semmi több. Igen, mert ezt meg lehet beszélni…

Belekeveredtem egy spirálba, amelyben Almási Kittit és Esther Perelt olvasok az afférokról, hogy megértsem a motivációimat. Próbálom magam nyugtatni, hogy ez most csak azért történt, mert nem kaptam elég figyelmet, csak amiatt van, mert nem éreztem magam nőnek, vágytam az érintésre, jó szóra, ölelésre. Racionális vagyok, és közben nem tudom elfelejteni az első után következő estéket.

Csendben tartottál a karjaidban, átöleltél, megsimogattad a hajam és az arcom.

Rám mosolyogtál, és megpusziltad a homlokom. Cirógattad a hátamat, magadhoz húztál és megöleltél, s már nem az volt a fontos, hogy egymáséi legyünk, hanem az, ami utána történt. A csend, az a csend, amiben elmerülsz, az a csend, amikor azt érzed, hogy örökre így akarsz maradni. Örökre a karjaidban szeretnék maradni, azt akarom, hogy ez az érzés soha ne múljon el.

Kedves voltál velem, érted, mire gondolok?

Jön a karácsony, s ha belegondolok, hogy idén már valószínűleg nem találkozunk, akkor könnyek szöknek a szemembe, és nem csak azt siratom, hogy hiányzol. Hanem az elmúlt öt évet is. Ellentmondásos gondolataim vannak. Egyrészt… mit áltatom magam? Tizenkét év az tizenkét év, előtted még az élet, és én most adjam fel az elmúlt öt év munkáját, a házba fektetett energiát, az otthonomat? Miért nem jó nekem a biztonság, hát, nem tudok örülni annak, amim van?

Másrészt viszont arra gondolok, hogy most végre én én vagyok, és milyen társadalmi szabály, hagyomány… vagy bármi akarja nekem azt megmondani, hogyan kellene élnem?

Ha lehunyom a szemem, csak azt látom, ahogyan átöleltél tegnap este, ahogyan rám mosolyogtál, ahogyan megsimogattad az arcom, és ahogyan együtt nevettünk, azt a felszabadultságot érzem, ami ahhoz kell, hogy éljek.

Két hét múlva karácsony, és nekem egy dal jut eszembe, amit csak most értettem meg, már tudom, hogy nem is az ünnepről szól. „Már azt is eltűröm, hogy csak a lelkem lásson téged, pedig égnek a gyertyák, s a könnyem kicsordul: miért, miért nem lehetsz most közel?”

Anna

Kiemelt képünk illusztráció