Csak még ezt az utolsó bögrét! – Küzdelmeim a kacatmentes otthonért

–

Igazából nincs mentségem a kacatteli lakásra. Nyilván nehéz gyerekkorom volt (kinek nem?), de tényleg: már ovis koromban úgy sétálgattunk apámmal a lakótelepen, hogy közben folyamatosan gyűjtögettünk. Azaz akkor még csak ő – de mivel szorosan fogta a kezemet, nekem is le kellett hajolnom egy-egy alátétért, csavarért, mint egy rongybabának. A pincében tejfölös poharakban hegyekben állt a rengeteg, utcán talált alkatrész, fémdarab, fadarab, bútordarab, elromlott elektronikus eszköz. Jó lesz még valamire! – somolygott apám anyám minden „de miért?” feljajdulására.

A legtöbb dologgal persze sosem kezdett apám semmit, anyám titokban és suttyomban vált meg minden darabtól, amik miatt nem tudta a befőttjeit a pincében tartani. De már késő volt: a „jó lesz még valamire!” mentalitás a család mindhárom gyerekében megfogant és szárba szökkent. Az öcsém hasonszőrű „kóros” gyűjtögető, a húgunk szerencsére sokkal szerényebb volumenben űzi a dolgot. (Mázlijára túl kicsi hozzá a lakása.) Én meg valahol kettőjük között lavírozom, nem túl nagy sikerrel.

Tíz ruhadarabból jól öltözködni? Na neee…

Biztosan nem korfüggő a dolog, de több negyvenes ismerősömről is tudok, akik mostanában kezdtek bele a körülöttük lévő tárgyak mennyiségének minimalizálásába. Én imádom a tárgyakat, a dizájnt, a szép dolgokat, de nálam konkrétan attól kezdődött, hogy fejben elhatároztam: több arc, több átélt élmény, kevesebb holmi – ez legyen a jövőbeli irány! Csak éppen azt nem gondoltam, hogy megvalósítani nehéz lesz. 

Valahol nevetséges, nem? Egy felnőtt, öntudatos nő igazán megállhatná már, hogy ne vásárolgasson újabb tárgyakat! Mégis sokadszorra történt meg, hogy bár az agyam tudta, hogy nem kell, egyszerűen nincs szükség arra a hatodik akármire a háztartásban, a kezem mégis belerakta a bevásárlókosárba. 

A legegyszerűbb talán még tavasszal volt megállni, mert akkor a vírushelyzet miatt amúgy is alig jártam szép holmikat árusító üzletekbe, és az internetes böngészés közben fokozódó rendelési vágyat is le tudtam küzdeni. De ahogy véget ért a #maradjotthon-éra, megint elkezdtek befelé vándorolni a tárgyak a lakásunkba.

Első lépésként persze én is szakszerű segítséget kerestem. Azt hamar beláttam, hogy a sokak számára beváló Marie Kondo-módszer nálam nem fog működni, egyszerűen azért, mert magát a személyiséget nem tudom komolyan venni, annak ellenére, hogy módszerének alapgondolata – ha egy tárgy vagy holmi nem tölt el örömmel és boldogsággal, akkor annak nincs helye az életedben – nagyon is elfogadható számomra is. Hozzám térben-időben közelebbi, hús-vér magyar nők példája viszont meg szokott ragadni, ezért beléptem egy idevágó irányultságú közösségi csoportba. És egyből le is lombozódtam: gyönyörű, hótiszta, minden felesleges holmitól, dísztárgytól és bútordarabtól mentes, letisztult, néha már-már steril enteriőrök, átlátható lakásbelsők fotói sorakoztak előttem – egyszóval egy számomra egyelőre elérhetetlen helyzet. Másrészt inspirációként nagyon jól jöttek ezek a fotók, hiszen legalább felmérhettem, merre van az ideálisnak mondható, megcélozható állapot. Ráadásul a csoporttagok sok jó ötlettel szolgáltak ahhoz is, hogy apró lépésenként hogyan lehet mindezt elérni.

Pár hónapja egy kedves stílustanácsadó ismerősöm intézett a környezetéhez kihívást: öltözködjünk tíz ruhadarabból mindennap – felkeltve magunkban az igényt a tudatosan kialakított minimalista ruhatárra. Emlékszem, nagy lelkesen oda is mentem a szekrényhez, hogy kiválasszam azt a tíz ruhadarabot, amiket majd ügyesen összekombinálok a saját kapszulagardróbommá. Másfél órával és az ágyra hajigált 54 ruhadarabbal később beláttam, hogy aznap ezt a kihívást már nem fogom tudni megvalósítani, mert egyszerűen túl nehezen válok meg a dolgaimtól. Ezen az oldalamon még sokat kell dolgoznom.

Ide be nem jön még egy műanyag biszbasz!

Amellett, hogy felismertem és azonosítottam: az időnkénti felhalmozással problémáim vannak, igyekszem a családtagok ilyen irányultságát is kordában tartani. Tudom, picike siker, hogy míg a vásárlásokhoz kapott, rokonok által begyűjtött varázslótanonc-figurákat még engedtem gyűjtőtáskába rendezni a fiamnak, a szintén ebben az időszakban az összes osztálytársa hátizsákjában megjelenő színes, plasztik miniatűr répára, vécékagylóra és társaira már kategorikusan nemet mondtam. 

Hosszasan beszélgettünk a gyerekkel arról, miért lenne fontos néha nemet mondani a könnyen elérhető tárgyakra és örültem, hogy elfogadta az érveimet. Nyilván nagyon kínos lenne ezek után vizet prédikálni, így a családtagok erős kiállásából kitűnően meríthetünk erőt a hétköznapokban.

Arra a következtetésre jutottam, hogy mindennap csak egy pici lépést teszek, hátha ez a módszer jobban működik, mint a nagy volumen

– mert az láthatóan nem megy, hogy egy hullámban szabaduljak meg a felesleges dolgoktól. Íme, pár ötlet, amelyek nálunk vagy a csoporttársaknál már beváltak:

1. Rég nem hordott ruha? Vedd fel ismét egy napra! Jól érzed magad benne? Ha igen, maradhat, legfeljebb feldobod valamivel. Ha nem, nincs mese, eladományozod.
   
   
2. #reuse csoport alapítása a közösségi oldalon. Én nagy magazinfaló vagyok (és erről egyelőre nem tudok lemondani), a színes-csajos lapokat kiolvasás után felteszem a csoportba egy üveg étolajért, két lisztért stb. cserébe. Így más is hasznosan forgathatja, én pedig sütök egy sütit.
   
   

3. Lomtalanítás láttán elfordítom a fejem. 

4. Vászontasakok legyenek összekészítve egy vászon bevásárlószatyorban, kis méretre összehajtogatva, mindig kézközelben.
   
   
5. Mindennap szabadulj meg valamitől, folyamatosan foglalkozz ezzel, kvázi gondozd az otthoni felesleget!
   
   
6. Érdemes egy helyi foodsharing csoportot keresni, vagy ha nincs, ilyet alapítani a neten – és felajánlani a megmaradt készételt, felesleges főznivalót. Igen, kicsit időigényes, de megtérül.
   
   
7. Amit egy fél éven belül mégsem használtál el, vagy nem készítettél belőle valami mást (például kreatív alapanyagok, textíliák, fonalak stb.), azt rendszeresen ajándékozd el! Úgy nem lehet hulladékmentesnek lenni, hogy évekig őrizgetünk dolgokat. És amúgy is jön a karácsony…
   
   
8. Várd ki, hogy ami szükséges, az „szembe jöjjön”! Kellene egy kerti asztalka? Indíts keresést egy adománycsoportban, és szelektálj te az ajánlatok között!

 Zero waste, vagy nemvásárlás? Vagy egyszerűen csak elengedés?

Sokan sokszor mondják, hogy a kacatmentes otthonhoz mégis az az út vezet, hogy az ember lánya lényegében semmit vagy csak nagyon keveset vásárol meg. Nemcsak az új dolgokra vonatkozik ez, hanem lényegében minden, a háztartásba befelé jövő holmira, az élelmiszerre is. Igazán optimális nyilván az lenne, ha képesek volnánk mindenben tudatosan élni – de vajon muszáj ennyire patikamérlegre tenni az otthoni hulladékmentes életmódot? Hogyan valósítható meg ez a hétköznapokban, amikor a gyereknek hirtelen kell valamit vásárolni, vagy egy idő után mi magunk érezzük úgy, hogy a folyamatos lemondás, visszautasítás közepette egyszerűen szükségünk van arra, hogy egy kicsit megjutalmazzuk magunkat?

Novák Viktória lakberendező és otthonrendező tanácsadóként is segíti azokat, akik tényleg praktikus, kacatmentes otthonra vágynak. A már említett csoportban találtam rá igazán megfogadható gondolataira, amelyek lényege, hogy 

a hulladékmentességnek és a kacatnélküliségnek valójában nem sok köze van egymáshoz. 

Ugyanis bár valóban iszonyatos mennyiségű, emberkéz által gyártott holmival terheljük meg az életterünket, mégsem feledhetjük, hogy ezeket a tárgyakat már legyártották, azaz egyszer mindenképpen hulladékká válnak. Attól, hogy ezeket kidobjuk, nem leszünk környezettudatosabbak, maximum társadalmilag hasznosak, ha ezzel másokon segítünk (például adományozunk), vallja Viktória. 

Az ő tapasztalata az, hogy a lomtalanítást is lehet túlzásba vinni – ha például nemcsak a fölösleges dolgoktól válunk meg, hanem például random beleállunk egy éppen trendi és aktuális „dobj ki 32 dolgot” típusú kihívásba. Az üresen tátongó szekrények és polcok biztosan nem töltenek majd el senkit örömmel – ráadásul hamar megszületik a vágy, hogy az ürességet megszüntesse az ember, hiszen birtokolni mindenki szeret, ilyen az emberi természet. Viktória szakemberként inkább az átgondolt, lassú szelektálásban hisz, mert ebben a folyamatban ilyenkor fontos szerep jut egyéb tényezőknek is. Például, hogy valóban jó helyre kerülnek-e a kiselejtezett dolgok, teljesítettük-e a környezeti elvárásokat az adott tárgy tovább adásával (tényleg használni fogja-e, akinek tovább adtuk, vagy suttyomban azonnal kidobja majd a kukába?).

„Azt gondolom, megéri a dolgokat megjavítani, és amit csak lehet, akár más formában hasznosítani. Én mindig arra biztatom az ügyfeleket is, hogy viseljék gondját a dolgaiknak, akár maradnak, akár mennek. Ennyivel tartozunk nekik, ha már birtokoltuk őket.

És az is nagyon fontos, hogy minél tovább használunk valamit, annál környezetkímélőbb az életmódunk” – tanácsolja a szakember.

Valahol azt olvastam, hogy a rendrakás a múlt elengedésével kezdődik. Persze nem arról van szó, hogy ki kellene dobnunk a régen elhunyt nagyi utolsó horgolt kis terítőjét, holott nagyjából sosem használjuk, mert nem illik a lakás berendezéséhez. Néha egyszerűen marad körülöttünk néhány teljesen feleslegesnek látszó tárgy. De a rendszerezés művészetében talán pont ez a szép: elengedni a nélkülözhetőket, és szívünkbe zárni a nélkülözhetetleneket.

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images