-

Szerencsére túl vagyunk a betegségen, a nap is kisütött, a honvágyunkat is csökkentette az a tudat, hogy két héten belül mind a két nagymama meglátogat minket. No, hát mihez is kezdjünk jó dolgunkban? Megvan! Költözzünk egy jót, idén még úgysem volt ilyen!

Amióta Marcit ismerem, minden évben költöztünk. Ez azt jelenti, hogy ez lesz a negyedik közös cuccolásunk. Már a harmadiknál is feltettem a kérdést, amely azóta sem hagy nyugodni: hány költözést él túl egy kapcsolat? Remélem, nem járunk a végére.

Minden alkalommal megfogadjuk, hogy soha többé. Most már tényleg nem, ha a fene fenét eszik is, akkor sem megyünk sehova. Kész, vége, nem lehet kibírni, egymás agyára megyünk napokig, csesztetem, hogy tegye már fel az internetre azt a vackot meg a másikat is, meg selejtezze már ki azt a dobozt, ő pedig fáradt, nyűgös, tornyosul előtte a sok tennivaló, nem is beszélve a pakolással járó fizikai gyötrelmekről. Közben nyugtatgat, hogy minden rendben lesz, ahogy eddig is rendben volt. De igazából sosem volt rendben, inkább csak túléltük valahogy mindegyiket a világklasszis barátainknak és a családunknak köszönhetően. Amúgy meg persze hogy rendben volt, hiszen itt vagyunk, a cuccaink is itt vannak, és még mindig képesek vagyunk őszintén azt mondani egymásnak: szeretlek. Három költözés után. Reméljük, a negyedik után is így lesz.

Egyszer írtam arról, mennyire utálok csomagolni. Na, most a költözés nem más, mint egy bazi nagy be- és kicsomagolás, úgyhogy ezt, ha lehet, még annál is jobban utálom, mint amennyivel nagyobb tortúra egy bőrönd összerakásánál. Mégis negyedszer nyomjuk le, mert amennyire utáljuk az egészet, annyira szeretjük azt a szabadságot, amelyet az tudat ad, hogy bármikor képesek vagyunk összerámolni és odébbállni.  Lesz pár szar napunk és ennyi. Talán valamifajta fejlődési tendenciát is tudunk produkálni.

A mostani eset elég szerencsés, mert a szomszéd házig kell eljuttatni az életünket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy miközben ti ezt a cikket olvassátok, a férjem egy hatalmas bevásárlókocsival rohangál fel-alá, hol ruhákat, hol konyhai eszközöket, hol plüssállatokat szállítva. Szerencse, hogy anyukám és az ő drága férje pont erre a hétvégére vette meg a repülőjegyet (amikor még nem is tudtuk, hogy idén költöznünk kell), úgyhogy igen erős vendégmunkásokkal bővül a csapat.

Az itt élő régi és új barátokra is számíthatunk, ami nagyon jó érzéssel tölt el ebben a jó érzésekben elég sivár időszakban.

Két nappal az esemény előtt sztoikus nyugalommal pásztázom a lakást, és mérem fel a minket körülvevő tárgyak mennyiségét. Ezt a relaxált állapotot egy-egy pánikroham töri meg: úristen, mennyi kacatunk van! Hogy lesz ez a lakás üres és tiszta négy nap alatt? Hogy fogunk elférni? Ilyenkor általában kidobok pár kisebb kerámia emléktárgyat, amitől megkönnyebbül a lelkem.

Szerezz egy bevásárlókosarat! Sokkal viccesebb és elegánsabb azzal költözni!

Hihetetlen, hogy három költözés, és egy országváltás után is mennyi diszfunkcionális tárgyunk van. Ezek általában két csoportra oszthatók: az egyik, amelyikről tudjuk, hogy már soha semmire nem fogjuk használni, de kellemes érzés járja át a lelkünket, ha előkerül. A másik, amelyekben azok a tárgyak (leginkább sporteszközök), ruhák (leginkább alkalmi), cipők (leginkább magas sarkúak) tartoznak, amelyeket még biztos fogunk használni. Nem tudjuk, mikor, milyen körülmények között, de van rá esély, hogy még egyszer az életben örülünk, hogy a tulajdonunkat képezik. Eddig háromszor nem örültünk nekik, úgyhogy reméljük, lesz legalább három alkalom még az életben, amikor jól jönnek.

Az első csoportba tartozó tárgyak mennyiségét már egész szépen leredukáltam, de nagyon nehéz megtalálni a tárgyiasult emlékeink határait. Ráadásul új versenyzőként beléptek Barnabás dolgai. Talán egyszer, valamikor, teljesen meghatározhatatlan időn belül lesz egy testvére. Mit tegyünk el, és mit ne? Hány évig hordozzuk, tároljuk a babacuccokat? Na, de ha nem lesz testvére, akkor is legyen meg az első kis cipőcske, kis sapka, a rajzokról, „műalkotásokról” nem is beszélve. Végeláthatatlan listát lehetne írni, amelytől azt reméljük, hogy visszahozzák ezt az időszakot. De tényleg a tárgyakban rejlik a múltunk? Azt hiszem, nem.

Ki tudja, hányszor költözünk még? Minél kevesebb tárgyunk van, annál szabadabbak vagyunk fizikailag. Úgy érzem annyi, de annyi holmitól szabadultam már meg. Könyveink már alig vannak. Ha rám jön a selejtezhetnék, akkor pillanatok alatt tömök meg zsákokat, és kegyelmet nem ismerve vágok ki mindent, aminek nem vesszük hasznát a hétköznapokban. A kuka mellé viszont semmit nem szeretek kitenni. Valahogy jobban érzem magam, ha úgy válok meg a dolgoktól, hogy új gazdát találok nekik. Ez viszont lassú és időigényes. Az internetes boltoláshoz be kell fényképezni, fel kell tölteni, szöveget írni alá. Ebben nem vagyok jó. Sokszor ezért marad a nyakamon egy csomó minden.

Egyre több barátom van már itt Londonban is, de azért még nincs akkora kapcsolati hálóm, hogy az ismerősök között találjak otthont a szívemnek kedves tárgyaknak. Szerencsére van egy mentő szolgáltatás: az adományboltok. Itt ez profi szinten zajlik. Az adományboltok kirakata olyan szépen elrendezett, megkomponált, hogy sokáig azt hittem ugyanolyan üzlet, mint a többi. Ezekbe a boltokba bármit be lehet vinni, ők vállalják a szortírozást. Amit továbbértékesíthetőnek találnak, azt eladják, és abból támogatnak egy-egy ügyet.

Jó érzés ide betérni, néhány percre elveszni mások emlékei között, amikről mit sem tudunk. Ki lehet találni mindenféle izgalmas történetet egy-egy bőrönd vagy kisdoboz láttán. Ehhez adjuk hozzá a miénket. Bedobjuk a közösbe. Elengedjük a tárgyakat, hogy helyet adjunk az újaknak. A jelennek.

A jelennek, amelyben nyikorog a költöztető cégként funkcionáló bevásárlókocsi kereke, ömlik Marciról a víz, kiül a rémület az arcomra az újabb adag tűsarkú átmentése közben, amelyeket anyatigrisként védek meg a „kib.szommindetazonnal” szitkoktól, amelyben anyukámék látogatása egy nagy családi költözésbe torkollik, és amelynek végén újra elhangzik a „soha többé nem veszünk semmit” fogadalom... és amit rögtön egy internetes bevásárlás követ.

Éljünk  mának, de azért legyen már jövő hét!

Pásztory Dóri