–

A koronavírus értelemszerűen teljesen új szituációt teremtett mindannyiunk életében. Olyanná tette ezt a 2020-as esztendőt, mintha az élet fogta volna az összes lehetőséget, feldobta volna, és mindenkire rábízná, hogy mit kap el belőle. Én alkatilag olyan vagyok, hogy csupa jót kaptam el. Nyilván voltak iszonyú mélypontjaim (kinek nem), de a meditáció, a munka és a családdal meg a befelé fordulással töltött idő rengeteget segített abban, hogy pozitívan éljem meg a történteket.

Nyár elején viszont elkezdtem érezni, hogy az angliai házunkban eltöltött közel féléves karantén (mert odakint a helyzet oldása után sem igazán indultunk neki a normális életnek) kezdett kicsit felemészteni. Alig volt szociális életem, a gyerekemen és néhány egészen közeli baráton kívül szinte senkivel sem találkoztunk, és kezdett gyanús lenni, hogy a várható második hullám miatt ez az állapot egészen 2021 második feléig tarthat. 

Ahogy kiderült, hogy az irodába idén már nem megyünk vissza, azonnal elhatároztam, hogy Magyarországon töltünk egy hosszabb nyári szünetet. Ilyesmire nem volt példa azelőtt. Aztán ahogy az ittlétünk alatt az is kiderült, hogy az irodába vélhetően egészen jövő év második feléig nem fogunk tudni visszamenni, felmerült bennem a gondolat, hogy akár a szeretteim és a barátaim közelében is átvészelhetnénk a következő időszakot. Ha már így alakult…

Nem vagyok az a teketóriázós alkat, azonnal nekiláttam a szervezésnek, és amikor a munkahelyem is lehetővé tette, hogy maradjunk, azonnal lakhatás és suli után kezdtem kutakodni.

Miközben innen, a távolból lezártam a kinti életünket, feladtam az albérletet és tárolóba küldettem minden ingóságunkat. 

Ennek a kutatási, tervezési és megvalósítási folyamatnak a során hamar világos lett számomra, hogy nagyon sokan, akik külföldön élünk, ugyanerre a döntésre jutottunk. Egy ismerős család két kisgyerekkel költözött időlegesen haza Londonból, amikor kiderült, hogy az apuka cége minimum másfél évig home office-ban dolgozik majd. Már régóta szerettek volna vidékre költözni Londonból, de a méregdrága kaució miatt egyszerűen nem tudták megtenni. Hazaköltözésükkel pénzt spórolnak, hogy amikor lefutott a koronavírus-járvány, végre megvalósítsák a dédelgetett álmukat. 

Más ismerősöm Párizsban vesztette el a fotós állását, és éppen Angliában pályázik egyetemi állásra, de ha nem jön össze, ő is itthon fogja meghúzni magát. De van a Trump és a koronavírus által együttesen sújtott Kaliforniából előre menekülő barátom is. Felbolydult a világ. Ami azelőtt elképzelhetetlen volt, 2020-ban valósággá vált. 

Egészséges táplálkozás kis lépésekben – Egy önkritikus anyuka bevált tippjei

WMN Life – 2020. október 6. – SzAE

Hét év után nekem Anglia és főleg a vidéki Anglia éppúgy otthonom, mint Magyarország, és mivel alapvetően nagyon jól érzem magam kint, a kisfiam pedig kifejezetten rajong az angliai életért, így még 2020 elején sem fordult meg a fejemben, hogy bármikor a közeljövőben hazaköltözhetek. Ha valaki rákérdez, bizonyára kategorikus nemmel válaszoltam volna. Aztán tessék. Ember tervez, Covid végez. 

És milyen csodálatos az élet a maga kiszámíthatatlanságával. Mindig tud olyan új helyzeteket teremteni, amikre nincsenek kész válaszaim, és amikkel kimozdít a nyugvópontról. Én pontosan ezért szeretem. Valószínűleg máskülönben elunnám magam.

Ha már ezt dobta a gép, hát gyorstüzeléssel reagáltam rá. Bedobtam az univerzumba az üzenetet: „Maradok”, és elkezdtem figyelni, hogy mi jön ki belőle. 

Szinte azonnal került csodálatosan hangulatos albérletünk, régi baráttól, tökéletes helyen, ahol az első pillanattól otthon érezhettük magunkat. A kutyának lett a közeli parkban egy egész kis szociális élete. A gyermek – némi keresgélés után – a körzetes suliban kapott helyet, és most egy évig a magyar kultúrához kerül közel, ami szerintem nagy érték. 

Én – amennyire a munkám engedi – élvezem a barátok és a család közelségét, a magyar alapanyagokból való főzést, a környéken és a természetben tett nagy sétákat. Magyarországot. Olyan ajándék ez nekem, amire nem számítottam és amiből hosszú távra töltekezem. Mert magam sem voltam tisztában azzal, mennyire hiányzott.

Fura, ellentmondásos dolog ez, mert azért a kinti élet is hiányzik néha, de az ott van, vár ránk, hogy visszatérjünk hozzá, amikor eljön az ideje. Viszont lelkileg előre elfáradok a gondolattól, hogy még minimum fél évet üljek egyedül a kinti házban, a családom nélkül karácsonyozzam, és ki tudja, meddig ne jussak haza.

Normális, pandémiamentes időszakban negyedévente hazajárunk, amire a jelen helyzet nyilván nem adna lehetőséget. Anélkül pedig a lelki tartalékaim kimerülnek. Erős lány vagyok, de folyamatosan szükségem van erre a belső tüzelőanyagra, hogy aztán kint tudjak teljesíteni.

Ez a helyzet felszínre hozta bennem azt a fel-felmerülő kérdést – amit csak nagyon halkan szoktam megfogalmazni magamnak –, hogy vajon jól élem-e az életemet. Mert valahogy a hét év Anglia alatt sem nagyon alakult ki olyan baráti közösségem, mint amit anno itthon magam mögött hagytam. Pedig isten látja lelkem, nyitott ember vagyok. Mindig arra jutok aztán, hogy a magam és a gyermekem jövője is miatt is jó döntés kint élni, hiszen azzal, hogy én Angliában építek karriert, Áron pedig kint végzi a tanulmányait, mindketten hatalmas lehetőségekhez jutunk, fejlődünk, haladunk. Ez az izoláció az ára, amit én folyamatosan megfizetek, és ezt elfogadtam.

De most, a koronavírusnak tulajdoníthatóan egy picit fellélegezhetek ebből a helyzetből, és vélhetően friss lelkierővel vethetem magam bele majd később, egy pandémiától mentes következő fejezetbe. Addig viszont élvezem a húsleves illatát, a családommal, barátaimmal elszürcsölt kávékat, a Normafa lombjait, karácsonykor pedig majd anyukám libasültjét. És mindezért végtelenül hálás vagyok. 

Kégl Ágnes