Felkészültél az év legszebb szerelmes filmjére? Mindjárt itt van!

–

„Istenem, de hülyék a nők. Még az okosak is” – mondja az idegsebész-professzor (Lukáts Andor) az egykori tanítványának (Stork Natasa), amikor állásra jelentkezik nála a klinikán. Hiszen ez a nő elképesztő karriert csinált Amerikában! A legjobb körülmények között dolgozott, egy rakás pénzt keresett, működő demokráciában élt, ránézésre már nem is magyar! Erre hazajön az Baross utcai SOTE-ra, „magánéleti okokból”, azt mondja, és munkát kér ebben a posványban. Valami pasi miatt! Hát megőrült? „El fogják itt taposni, és igazuk lesz” – teszi hozzá (vagy valami ilyesmit), mert ezzel a CV-vel kénytelen lesz felvenni. 

Vizy Márta (a film főhőse) sem biztos benne teljesen, hogy nem őrült meg. New Jersey-ben, egy orvosi konferencián találkozott élete szerelmével. Csak amikor szóba elegyedtek, derült ki, hogy magyar. „Azt éreztem, hogy megvan. Én ezt kerestem. Ezt az embert kerestem úgy, ahogy van.” Megbeszélt vele egy találkozót Budapestre. Egy randit a kedvenc helyére, a Szabadság híd pesti hídfőjéhez. De a férfi nem jelent meg. Itt kezdődik a történet – Vizy Márta meséje, aki szerelmes lett, és mivel ő maga sem tudta eldönteni, hogy nem csak a fejében él-e, ezért mindenre elszántan a végére járt a dolognak. Nem hagyta magát. 

Elbizonytalanodott a saját józan ítélőképességében, de nem bizonytalanodott el az érzelmeiben.

Ez a pasi akkor is kellett neki, ha az egészet csak kitalálta. Mert létezik, Drexler János létezik. És továbbra is pont olyan, amilyet neki találtak ki. De a film – a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – mégsem az, aminek ez alapján hinnénk, nem egy szerelmi megszállottságról szóló mozi. Nem egy újabb dráma az eszelős nőről, aki rászáll az ártatlan pasira, míg meg nem szerzi, tönkre nem teszi, vagy míg fel nem ébred a lázálomból. Ez nem egy hollywoodi tanmese, hanem egy ízig-vérig európai film, ami sokkal érdekesebb kérdéseket feszeget.

És ha nem lenne máris degradáló vagy leegyszerűsítő, azt is mondanám, hogy a legjobb értelemben vett női film, ugyanis egy nő írta és rendezte: Horvát Lili, akinek ez a második egész estés munkája. (Az első szintén női történet volt: a Szerdai gyerek.) De most komolyan, miért kell ezért magyarázkodni?

Miért nem lehet simán csak azt állítani (mert ennyit szeretnék), hogy másképp mesélnek a nők a szerelemről (is) – nem jobban vagy rosszabbul, hanem másként –, mint ahogy eddig a főként férfiak által készített filmekben.

Ezért öröm, hogy egyre többen jutnak lehetőséghez, és mutathatják meg a saját megélésüket.

Hogy mást ne mondjak, nézzétek csak meg a különbséget a Portré a lángoló fiatal lányról (rendezte Céline Sciamma) és az Adéle élete (rendezte Abdellatif Kechiche) vagy A szobalány (rendezte Park Chan-wook) között! Leszbikus szerelem – ez a témája mindháromnak, de a megközelítések között zongorázni lehet a különbséget. És mondanom sem kell, hogy nekem nőként – ha egyszer nőkről mesélnek – melyik hitelesebb. És érzékenyebb, mélyebb, finomabb. 

A Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre (aminek már a címét is imádom) számomra a Portré a lángoló fiatal lányról testvérfilmje. A főhősnő portréjával kezdődik, és végig ott maradunk, Vizy Márta szemében, a bőre alatt, a zsigereiben, az ösztöneiben, a kétségeiben, az elszánásában, a csalódásában, a kitartásában, az ijedtségében, a fájdalmában, és persze a mélyben morajló, hajlíthatatlan szerelmében. Mert az akkor is ott hullámzik, mint egy sűrű, sötét víztömeg, amikor megkérdőjelezi. Ezt onnan lehet tudni, hogy amint Drexler János (Bodó Viktor) feltűnik a színen, Vizy Márta fizikai tüneteket produkál – erről nem tehet, nincs rá befolyása.

Olyan erős ez az érzelem, hogy még Drexler János sem menekülhet előle. Pedig szeretne, rohadtul, mert tényleg ijesztő az energiája. De hát… ezek a dolgok nem az akarat szintjén dőlnek el.

Lehet akarni elmenekülni, elfojtani vagy elfelejteni, de a következő sarkon a képedbe fog röhögni. Na, állj, nem mesélhetem el. Nem mintha lenne mit lelőni, de nem illik manapság. Spoiler…

Nem kertelek tovább: csodálatos, éteri film a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre (direkt mondom el sokszor, hogy jól megjegyezzétek, és mert szeretem ízlelgetni), nem véletlen, hogy beválasztották az idei egyetlen A kategóriás filmfesztivál, a velencei Giornate degli Autori (Rendezők hete) szekciójába, és utazik a torontói filmfesztiválra is (amit csak félig tartanak offline). Ez hatalmas szó, ennél többet ma nem lehet filmesként elérni – és idén két magyar alkotó is büszkélkedhet ezzel: a másik Mundruczó Kornél, aki viszont az első amerikai filmjével versenyez (ő a hivatalos versenyprogramban). Nem elég hangos ettől a sajtó, pedig mindkettő önmagában siker.

Horvát Lili munkájában nemcsak az a szép, hogy úgy mesél a szerelemről, ahogy eddig nem láttuk, hanem mert olyan egységes, kiforrott víziót alkotott róla. Maly Róbert operatőri munkája lenyűgöző, de az egész látványvilág az (Sztevanovity Szandra munkája): ízlés felsőfokon. Igazi csapatmunka, amiben a jelmeztervező (Szlávik Juli) vagy a zeneszerző (Keresztes Gábor) is pontosan értette, milyen filmhez teszi hozzá a tudását. Ahányszor megjelent egy újabb mellékszereplő, felbukkant egy ismerős utcasarok, vagy felcsendült egy dallam, azt éreztem, hogy: igen! Igen, igen!

Minden klappol, mindenki a helyén van – erre kell a biztos kezű rendező. Úgy látszik, Horvát Lili a második filmjére azzá vált. 

Nem tudni ma, milyen sorsa lehet a mozikban egy bármilyen jó filmnek. Számít-e, hogy a napokban mekkora sikert arat Velencében? Számít-e, hogy én mit írok róla? (Ez, mondjuk, sosem számított a nézettségben.) Számít-e, hányan viszik hírét, hiszen az egykori nézőknek is csak töredéke ül be most moziba. Pedig a Felkészülés… mozifilm. Vászonra való, nem képernyőre, mert elmélyülést kíván, és valódi odaadást a nézőtől. A legszebb értelemben vett művészfilm – olyan, amire békeidőkben minden értelmes ember vágyik egy péntek estén, mert szépséget és igaz értékeket lát és vihet haza magával. És reményt… hogy az életben vannak dolgok, amelyek elnyerik méltó jutalmukat.