Öreg vagyok én már ehhez! – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai
Gyermekeim anyja felvilágosított tegnap, hogy idén 46 éves leszek, és nem 45, ahogyan gondolom. Vagyis 2020-at abban a hiszemben éltem le, hogy „még csak” 44 éves vagyok. Van egy négyéves fiam és egy kétéves lányom, de ezek szerint azt nem tudom, hogy én magam hol tartok. Csak azt, hogy az idő gyorsabban telik, mint régen. Egyre többször a számra tolul a Halálos fegyver-filmek Roger Murtaugh őrmesterének legendás mondata, miszerint „I’m too old for this shit”. Túl öreg vagyok én már ehhez a szarhoz. Persze, teszem a dolgom, de néha önkínzó módon kiszámolom, hogy ha „rendes időben”, például húsz-harminc évesen válok apává, akkor hány éves lennék a fiam érettségijének vagy az első unokám születésének napján. Elkéső, halogató nemzedékem díszpéldánya vagyok. Amikor apám betöltötte a 46-ot, én már nagykorú voltam. A nálam mindössze két és fél évvel idősebb bátyámnak 21 éves fia van. Az anyósom 42 évesen már nagymama volt. Herczeg Zsolt írása.
–
A Központi Statisztikai Hivatal Nők és férfiak Magyarországon, 2019 című kiadványából egyebek mellett kiderül, hogy a 40 éves nők több mint harmada hajadon. A nők nálunk átlagosan 33, a férfiak pedig 36 éves korban kötnek házasságot. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem születik hamarabb gyerekük – én sem vagyok házas, mégis egy óvoda a nappalim –, de azért jól mutatja, hogy néhány évtized alatt mennyire kitolódott a gyerekvállalás időpontja (is). Most átlagosan a 28. életév (1989-ben a 23. volt), de az iskolázottabb nagyvárosiaknál nem ritkán a 35-40.
Anyám (1953) 18 éves korában megházasodott, 19 évesen megszülte a bátyámat (1972), 22 évesen engem (1975). Apám (1947) 25 éves volt a bátyám megszületésekor, és néhány nap híján 28, amikor én világra jöttem. Én viszont először 41, másodjára 43 évesen lettem apa. Majdnem az utolsó pillanatban ahhoz, hogy még lássam felnőni a gyerekeimet.
„Normál” menetrend szerint nekem már nem a nindzsa legóvár felépítéséhez, hanem a pályaválasztáshoz kellene tanácsot adnom Tomikának, Anna pedig az első ottalvós házibulijának megtartásáért, és nem a pelenkacsere elmaradása miatt könyörögne. Ha ők is negyvenévesen vállalnak gyereket, akkor kábé 82 éves leszek, amikor megszületik az első unokám.
A férfiak Magyarországon várható élettartamát tekintve (73 év) reálisan legfeljebb annyi időm lesz, hogy a gyerekeimet eltaszigáljam egy diplomáig. A felnőtt életüket nélkülem kell végigküzdeniük. Ez van, srácok. Apa sajnálja.
Ki tehet róla? Én tehetek róla. Voltam már házas, születhetett volna gyerekem akár 2005-ben is. De elcsesztem. Újrakezdtem, boldog vagyok, és ezt már szeretném jól csinálni. A büntetésem az, hogy nem lesz rá elég időm. Balázs Géza nyelvészprofesszor barátom szerint ugyan „az élet éppen elég hosszú”, én mégsem tudok nem irigykedni arra a középiskolás osztálytársamra, akinek már felnőtt gyerekei vannak. (Régebben hülyének tartottam.) Vagy a sógoromra, aki fiatalabb, mint én, de elvette az első szerelmét, háborítatlan boldogságban kitartanak egymás mellett, és már öt gyerekük van, közülük kettő nagykorú. Ebből adódóan a sógorom édesanyja – az én anyósom – 42 évesen nagymama lett. Mekkora királyság már! Nagyon sokat segít nekünk, hiszen relatíve fiatal, és ha munkáról van szó, annyit bír, mint egy muraközi bányalovakból álló ménes.
A bátyámat is irigylem azért, mert az idén 49 éves lesz, és egyszerre, ugyanazon egyetemre, nappali tagozatra jár a 21 éves fiával.
Én nem bírok annyit, mint ők, amikor a gyerekeik kicsik voltak. Ez a legrosszabb abban, ha nem huszonévesen leszel apa. Persze, remek karrier áll mögöttem, és semmi okom nincs szerénytelenkedve kételkedni abban, hogy előttem is. A felsőoktatást annyi kitüntetéssel végeztem el, amennyit csak szovjet háborús veteránok mellkasán látni. Kiolvastam több ezer könyvet, mögöttem van tízezernyi cikk, tudósítás, interjú és műsor. Szerveztem fesztiválokat, táborokat, konferenciákat és túrákat. Szinte pályakezdőként az ország akkor leghallgatottabb helyi rádiójának főszerkesztője lettem úgy, hogy közben még egy újság és egy hírportál is a szakmai fennhatóságom alá tartozott. Huszonöt évesen 60 embernek parancsoltam. Tizenhét éve vagyok egy elismert rádió riportere, sőt most már főmunkatársa, másfél évtizede Magyarország második legnagyobb újságírószervezetének egyik vezető alakja, több egyetemen tanítottam, és írtam két könyvet. A harmadik – a Büfik és bukások 2. – idén karácsonyra jelenik meg. Egykori tanítványaim már elismert szakemberek, büszke lehetek rájuk. Végigtúráztam Európa nagy hegyeit, és mindig lesz tíz barátom, aki ennem ad, ha kiesik a vakolókanál a kezemből.
Szóval a sokat szidott rendszerváltásnak hála korán kaptam nagy lehetőségeket, minden mást elhalasztva éltem velük, és nem is bánom, de néha mégis az egészet odaadnám azért, hogy ne 46, hanem 26 évesen legyek két örökmozgó kisgyerek apukája. Talán akkor nem lennék ilyen fáradt. Mert az vagyok, nincs mit szépíteni. Ruhástul alszom el, mindenem fáj, remeg a kezem, és nem vagyok elég türelmes. Nyilván azért is, mert az apaságot éppúgy a függőkre jellemző maximalizmussal csinálom, mint a melót diagnosztizált munkaalkoholistaként.
(„Zsolt, maga húsz életet él” – figyelmeztetett anno a pszichológusom. Üzenem neki, hogy most már csak négyet-ötöt.)
Hajt a tatár. Tudom, hogy nincs elég időm, ezért a perceket pillanatokba, az órákat percekbe, a napokat órákba, a heteket napokba, a hónapokat napokba, az éveket pedig hónapokba kell belesűrítenem.
„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak” – olvasható a Prédikátor könyvében, és kereszteletlen Biblia-olvasóként is kénytelen vagyok igazat adni neki.
Azt a bizonyos biológiai órát csak a nők orra alá szokták nyomni, pedig a férfiak komódján is ketyeg. Férfiak tízezrei is szenvednek attól, hogy évtizedekig nem tudják megtalálni vagy megtartani életük nőjét.
Pedig van elég: a már idézett KSH-tanulmány szerint Magyarországon 5,1 millió nő él, ami a teljes népesség 52,1 százaléka, vagyis 1000 férfira 1087 nő jut. Mégis, mi is el tudunk késni. Nyilván nem a nemzéssel. Hanem azzal, hogy fizikailag és mentálisan is erős, bármilyen fronton hadra fogható apaként álljunk a nő és a gyerekek mellett addig, amíg nem teljesítjük a szülői küldetésünket.
Az pedig hozzávetőleg harminc év, mert manapság (hála istennek) a gyerekek nem 16 évesen kezdenek el három műszakos gyári munkásként robotolni, mint az apám, hanem a harmadik diplomájuk és a negyedik nyelvvizsgájuk megszerzése után. (Hogy aztán ennek mennyi értelme, arról is írhatnék, mamahotel és papabank, ugye, de nem fogok. Működő ventilátorral szemben csak bolond pisál.)
Nyilván előnye is van annak, hogy akkor lettem apa, amikor az őseim már nagyapák voltak. Sokat tudok a világról – jóval többet, mint a szüleim. A sikereimből és főleg a kudarcaimból mindennap tanulnak a gyerekeim. Kiforrott, határozott és tájékozott személyiség vagyok, aki ismeri önmagát, és általában tudja, mi a jó és a rossz.
Ha úgy hozza a sors, egyedül is képes vagyok eltartani a családom. Meg tudom fogalmazni az érzéseimet és a céljaimat, de ami fontosabb: el is tudom engedni őket. Látom a hibáimat, és nem szeretem őket, küzdök ellenük. Persze, Tomika szerint én vagyok a legerősebb és legokosabb ember a világon, mert fél kézzel fel tudom emelni őt és Annát egyszerre, illetve 167 Delfin-könyv és hozzávetőleg 300 másik regény történetét ismerem fejből. (Most puhítom Zsuzsit, hogy hadd rendeljem meg az összeset. Belemegy, ha veszünk egy nagyobb lakást is.) Pedig hát se erős, se okos nem vagyok, csak igyekvő és kitartó. De ezt még ráérnek megtudni.
Ugyanakkor a saját gyermekeimtől többnemzedéknyi szocializáció választ el, annak minden társadalmi és technológiai értelmében. Néha elborzadok, hogy Tomika és Anna megérheti 2100-at. Gyerekkoromban még a sci-fik is korábban játszódtak! Ők egy olyan világban nőnek fel, aminek tempójával én már most sem tudok lépést tartani, pedig a napi hírek világában élő újságíróként és tinédzsereket tanító médiaoktatóként mást sem próbálok. Huszonévesen talán ez is könnyebben ment volna. Vagy fene tudja.
Őrzöm az istenadta humorom – oké, ezt az erényem most épp nem villogtattam meg, de tessék visszaolvasni az előző részeket –, optimista és tevékeny vagyok, de
valójában elképzelni sem tudom, hogy mi lesz itt – értsd: Magyarországon, Európában, a Földön –, amikor a gyerekeim munkavállalók és szülők lesznek. Most épp úgy néz ki, hogy a Mad Max és a 12 majom valamiféle keveréke.
Én ebbe a jövőbe magam helyett csak palackpostát tudok küldeni. Elhatároztam, hogy Herczegek históriája címmel összeállítok egy könyvet, amelyben benne lesz a bátyám háromszáz évre visszanyúló, több mint háromezer embernél tartó, heroikus családfakutatásának összes eredménye, részletesen bemutatva a korokat, amelyekben éltek, elmesélve a történeteiket, elmagyarázva a döntéseiket, és összegezve az életük, az életem tanulságait. Ez a vaskos kötet ott lesz Tomika, Anna, és minden kései leszármazottam otthonában.
A gyerekeimnek pedig azt fogom tanácsolni, hogy harmincéves korukra igyekezzenek megtalálni az életük párját, a gyerekük anyját vagy apját, mert minden percért kár. „Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.”
Ideje bizony. Most tudtam meg, hogy mindjárt negyvenhat vagyok.
Herczeg Zsolt
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61