Herczeg Zsolt: Mi teszi nővé a nőt? – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

–

Prológus: Mielőtt belevágsz, olvasd el a Büfik és bukások Mi teszi férfivá a férfit? című részét, mert ez az írás annak a párja.

A nőkkel mindig is jobban megértettem magam, mint a férfiakkal. Nem azért, mert csapágyasra járatott csajozógép vagyok, hiszen már ivarérett koromban is legfeljebb a kiszemelt lányok által kedvelt fiúk eszes kisöccsének néztem ki, akivel ugyan nagyon jó beszélgetni, de azért, ami ennél, khm, mélyebbre hatolt volna, azzal „haggyámá”. No para, később, amikor már a hímivarért és az agyműködésért felelős sejtjeim képesek voltak a szinkronúszásra, bepótoltam mindent. Oké, ha nem is mindent, de épp eleget.

Azért értettem meg magam mindig jobban a nőkkel, mint a férfiakkal, mert érzékeny vagyok.

Édesanyámtól örököltem. Ezt a tulajdonságot hagyományosan a nőkhöz szoktuk rendelni, de én ebben már tizenévesen is kételkedtem, ahogyan szerintem az is legfeljebb nagy átlagban és fizikailag igaz, hogy a női a gyengébbik nem. Bizonyításképpen elég, ha ránézünk a Kleopátra/Jeanne d'Arc/Margaret Brown/Angela Merkel/Hosszú Katinka tengelyre. Egy volt élsportoló motorkerékpárjának oldalkocsijaként nemegyszer jeleztem már, hogy nálunk ezen a téren is kiegyenlített a családi mezőny. Amíg a szó szoros értelmében – futással és hegymászással – rá nem gyúrtam egy kicsit,

Zsuzsi fénykorában úgy roppantott volna ketté, mint Annácska az extrudált kenyeret.

Most már fejszét kellene használnia ehhez, és fog is, ha folytatom ezt a gondolatmenetet, úgyhogy elővigyázatosan lekanyarítom a máris hosszú nyúlt vargabetűt.

Emlékszem, hogy már általános iskolás koromban is viszolyogtam, amikor a fiúk tiszteletlenek voltak a lányokkal. Még ma is szétfolyik a számban az undor savanyú íze, amikor a retinám mögé ugrik egy 1988-as jelenet: az egyik fiú osztálytársam a szünetben hátulról ujjal az egyik lány szoknyája alá döfött. Talán azért is voltam kiközösített, mert nem tudtam bajtársi szolidaritást mutatva részt venni az ilyen akciókban. Később viszont megütközve szembesültem azzal, hogy néhány nő éppen azért nem vesz komolyan, mert rendesen bánok velük. Sokan ugyanis elméletben szeretnének egy udvarias fiút, de a gyakorlatban azért egy szőrös bunkónak nem tudnak ellenállni. Amit meg is értek, hiszen a reklámokban és a játékfilmekben is ez a típus a felülreprezentált. Akinek nem blúza, ne vegye magára, kérem.

Oka van ennek. Az emberi társadalom évezredeken át alá- és megvetettségben tartotta a nőket. Mindenki ismer történeteket a nők szellemi és fizikai elnyomatásáról, ezért ellenállok a grafomán kísértésnek, nem vezeklem végig az összes stációt, és az olvasót sem kényszerítem erre.

Inkább arra szeretnék rámutatni, hogy még messze nem vagyunk a nők felszabadulásához vezető út végén, sőt olybá tűnik, hogy egyre többen és egyre nagyobb torlaszokat emelnek rajta, különböző zsákutcák is épülnek, csak hogy végképp eltévedjünk.

Manapság tízen tízféle választ adnának arra a címbéli kérdésre, hogy mi teszi nővé a nőt a XXI. században. Hozzáteszem: itt, a többé-kevésbé felvilágosult nyugati világban, mert sajnos bőven vannak még helyek, ahol a nőkkel való bánásmód az őskor, az ókor vagy a középkor szintjén áll. Ezt soha ne feledjük, amikor eluralkodik rajtunk a „first world problem” keserűsége.

Van, aki szerint a nőt az anyaság teszi nővé, ahogyan a férfit a nemzés. Ez természetesen baromság. Egy nő gyerek nélkül is nő, főleg, ha valóban önszántából, és nem kényszerítő körülmények nyomása alatt mondott le az anyaságról.

A terméketlenség, a megfelelő pár, esetleg az anyagiak hiánya sok vágyott gyerek meg nem születését okozza, de ez nincs összefüggésben azzal, hogy a nő akkor is nő, ha nem anya. Ahogyan a nevelőanya is anya, illetve a férfi sem csak akkor férfi, ha a spermiumai jól gyorsulnak százon. Mi több, én ismerek olyan elvált, egyedülálló, gyereket nevelő férfit, tehát apát, aki voltaképpen anya is. Méghozzá jó anya! 

Az anyaság ugyanis egy szerepkör. Előbb-utóbb úgyis feltalálnak valami anyaméh-helyettesítő biozsákot, és akkor mindenki szülhet, függetlenül attól, hogy amúgy a piszoáros mellékhelyiségbe nyit be, vagy sem. Borzongva gondolok erre a jövőre, de biztos vagyok benne, hogy egyszer bekövetkezik.

Van, aki szerint a nőt a szépség teszi nővé. Ez még nagyobb hülyeség. Én például már nem is igazán tudom megfogalmazni, hogy milyen a szép nő. Ebben a tekintetben is nagy utat jártam be, amelyen grafikus barátom, Kriszta terelgetett, megmutatva, hogy a gyönyörű és a rút csak két, egymáshoz kapcsolható pont egy nagy körben. Ő nyitotta fel a szemem arra, hogy

a szépség nem a test topográfiája, hanem az erények aránya.

Ráadásul a különböző korokban – elég megnézni a régi szobrokat, festményeket és fotográfiákat – mindig másmilyen volt a női szépségideál. Nagyon másmilyen.

Van, aki szerint a nőt a gyengédség teszi nővé. A nő legyen finom, mint egy csipketerítő. A nő kurvára ne káromkodjon, sőt ne csak gyengéd, hanem a szó minden értelmében gyenge is legyen. Ne vegyék fel kommandósnak, professzornak vagy vezérigazgatónak, és nehogy már annyi, pláne több pénzt keressen, mint egy férfi! Mert akkor mi, férfiak nem tudjuk annyira férfinak érezni magunkat. Hová lenne a világ! Ez is ökörség.

Ezektől a megnyomorító sztereotípiáktól csak az tud megszabadulni, aki a férfiak és a nők együttélését nem versenynek, hovatovább háborúnak tekinti, és aki tudja, hogy a nőknek és a férfiaknak nem egyformáknak, hanem egyenlőknek kell lenniük. Ez nagyon nem ugyanaz ám!

Van, aki szerint a nőt a háziasság teszi nővé. Szépen takarít, jól főz, odaadóan neveli a gyerekeket, vállmagasságnál feljebb nem kapaszkodik a ranglétrán, és soha nem fáj a feje a szex hallatán. Na, hát erre nemsokára lesznek robotok, úgyhogy lapozzunk.

De akkor mi teszi nővé a nőt, ha nem az anyaság, a szépség, a gyengédség, a gyengeség és a háziasság? (Elfogadva, persze, hogy vannak, akiknek ezek valamelyike vagy összessége.) Megkérdeztem az olvasóimtól. Jellemző módon megint csak nők válaszoltak.

Petra szerint a nő sokszínű. „Vadászkopó-vénája van, vagyis kiszagolja, hogy egy adott szituációban erősnek, gyengének, ravasznak, egyszerűnek, szigorúnak vagy megengedőnek érdemes lennie.”

Timi szerint az a lényeg, hogy a férfi és a nő is szabadon lehessen önmaga, a másikkal pedig elsősorban emberként viselkedjen, és ne férfiként vagy nőként.

Júlia azt tartja a legfontosabbnak, hogy a nőnek ne kelljen megjátszania önmagát a párja rajongásáért vagy a szakmai kiteljesedésért.

Nelija konzervatívabb állásponton van: „A férfi az erő, a nő az érzelem. Nem szeretném, ha ezek a szerepek összemosódnának.”

Eszter szerint a nőt ugyanaz teszi nővé, mint a férfit férfivé: az önazonosság.

Judit is ezt vallja, de ő a felelősségvállalás szót használta a válaszában.

Enikő a szeretetet és a feltétel nélküli elfogadást tartja a nőiség (nőség? nőiesség?) alapjának.

Az orvosként dolgozó, saját magát karrierista anyaként definiáló Zsuzsanna – aki a közös babájuk mellett a párja előző kapcsolatából származó két kislányát is neveli – a kölcsönös tiszteletre helyezte a hangsúlyt.

Anita arra jutott, hogy a nők gyengédsége, találékonysága, odaadása és szeretete más, mint a férfiaké. „Több ezer éves örökségünk ez” – írta.

Margit szerint pedig a nőt a férfi teszi nővé.

Mariann azonban egy ásónyommal mélyebbre hatolt, és nagyon elgondolkodtatott. Ő azt írta:

„Csakis én tehetem nővé magam. Sem más személy, sem egy helyzet, sem a konvenciók, végképp nem a politika.

Senki ezért többet nem tehet nálam. Az én reakcióm, az én megoldásaim, az én következményeim. Én vagyok az eredő.”

  

Ez a válasz nemcsak azért különösen szimpatikus nekem, mert a szerzője történetesen a sógornőm. Sokkal inkább azért emelem ki az amúgy is színvonalas mezőnyből, mert én is úgy gondolom, hogy a nőknek nem pusztán tőlünk, férfiaktól kell várniuk, hogy nők legyenek. Független, erős, sikeres nők. Tudniillik nem csak mi, férfiak vagyunk előítéletesek veletek, nőkkel szemben. Ti is azok vagytok velünk. De ez a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy magatokkal is. Sokan közületek még mindig nem mernek szabadok lenni. Akkor sem, ha megtehetik. (Tudom, sokan nem tehetik meg. De most nem róluk írok.) Nézitek, irigylitek és istenítitek Samanthát a Szex és New Yorkból, de maradtok az aranykalitkában, akkor is, ha régen nyitva az ajtó, és elvágyakoztok. Mert mit szólnak majd a szüleitek és a párjaitok.

Évszázados elvárások súlya alatt nyögtök, és közben bizony gyakran bíráljátok azokat a nőket, akik elszakítják a láncaikat, vagyis mernek azok lenni, akik ti nem: gyermektelen szinglik forever, vagy anyává transzformálódó feleségek holtomiglan-holtodiglan. Nekem egyik sem magasabb- vagy alacsonyabb rendű. A lényeg, hogy szabadon dönthessetek erről.

Szerintem ez teszi a nőt. A döntés szabadságából adódó felelősségvállalás. Ha szabadon dönthet arról (mondom: ha!), hogy számára mi teszi a nőt, akkor nem mutogat a férfiakra, hanem meghozza és megvalósítja ezt a döntést.

Mi, férfiak ugyanis úgy érezzük, hogy bár mindenért mi vagyunk a hibásak, de nem különböztök ám tőlünk olyan nagyon. Nektek is fontos az önmegvalósítás, ti sem szerettek kompromisszumokat kötni, de azért egyedül sem akartok maradni. Nőként ti sem vagytok tökéletesek, de addig keresitek a tökéletes férfit, amíg sokan közületek kifutnak az időből. Nektek is vannak ideáljaitok, akikhez mi képtelenek vagyunk felérni – kösz, Ryan Gosling, Brad Pitt! –, ezért két hétnyi „kapcsolat” után a kukában végezzük. Nem mi vagyunk „az igazi”. Az igazi mindig más valaki. Aki nem valódi.

Lám, mindenki az igazit keresi, de közben valódit sem talál, csak hogy József Attilát is magunk közé ültessem így, a végére. És ha már ő, akkor azzal zárom, hogy:

Hagyjátok a dagadt ruhát másra. Saját magatokat vigyétek fel a padlásra!

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/AleksandarNakic