Bénázás, szülő a neved! – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

–

Egy fárasztó munkanap végén cuttiglisen (ez egy hódmezővásárhelyi tájszó, jelentése: gondosan) összekötöztem az alagsori pinceirodám színültig telt, élénk neonzöld színű szemetes zsákját – majd elkirándultam vele a sarki közértbe. Már az utcán is sok méter és perc állt a rendelkezésemre, hogy észrevegyem, mekkora hülyét csinálok magamból, de ha én bénázok, kérem, akkor rendesen bénázok, nem csak úgy félszívvel, negyedgőzzel…

Szépen, ahogy kell, megvásároltam mindent, amit Zsuzsi felírt a már hiányzó agysejtjeim helyett funkcionáló kis cetlire, majd beálltam a pénztárhoz, és a fizetés idejére a hulladékot a lábamhoz helyeztem. Még meg is igazítottam, hogy ne dőljön el.

Rend a lelke mindennek, ugye. Virítottam a bakelit lóvét az ekkor már az egészségesnél szaporábban pislogó kasszásnak, felmarkoltam a láthatósági mellényként világító zsákot, és csak akkor, kifelé menet észleltem, hogy mit művelek. Persze, mintha mi sem történt volna, Tuskó Hopkins hányavetiségét magamra erőltetve kisasszéztam az üzletből, újra végigjártam a bolt és a házunk közötti Canossát, hogy aztán a lépcsőházi kukában végre beteljesedhessen a madárlátta szemetem eredeti sorsa.

Mentség? Nincs. Magyarázat? Van. Kimerült vagyok a járványhelyzet miatt még fárasztóbb apaságtól. Egy éve home office-ban ülök egyedül a föld alatt. Tavaly március 16 óta mindössze kétszer voltam bent a munkahelyemen, akkor is csak rövid időre. Több régi kollégámat – akikkel 17 éve dolgozom – azóta nem láttam, néhány újat pedig még soha az életben. A jellemzően közös outdoor-programokra – magyarul túrázásra – és a diákújságírók egyesületében önkéntesként 25 éve végzett rendezvényszervezésre alapozott baráti kapcsolataim haldokolnak. A lakásba több mint egy hónapja bezárt, barátaiktól és bölcsődei, óvodai nevelőiktől megfosztott kisgyerekeim testét és lelkét egyre nehezebb épen tartani. Vidéken élő apámat és testvéremet személyesen hónapok óta nem láttam. Persze, tudom, messze nem nekem a legrosszabb, gyorsan be is húzom a kéziféket a rinyagépen, hiszen nem vagyok beteg, és van munkám. Inkább elmesélek még egy sztorit, ami cikibb volt, mint a szemétsétáltatás.

Pesten történt, amit hallotok. Vidéken ily regényes dolgok nem történnek. A társaságnak úri tagjai – Zsuzsi és jómagam – autóba ültek, és azon menének kirándulni. Autón mentek, de nem a sajátjukon. Két barát tevé a fogatot. A legjobb cimborám és az új kedvese, akik a ház előtt vártak bennünket. Lementünk, és láttam, hogy egy autó éppen ott parkol, ahol a barátom szokott megállni, amikor értem jön. Nekem ez bőven elég volt ahhoz, hogy odamenjek, feltépjem a hátsó ajtót, és a teli hátizsákomat lazán bevágjam a csomagtartóba. „Hééé” – hallatszott egy meglepett női hang az utastérből. Hát… igen. Nem a barátom autója volt. Még a szín se stimmelt, nemhogy a típus! Egy idegen társaság ült benne, és csak a fegyvertartás örvendetesen szigorú hazai szabályozásának köszönhetem, hogy elmesélhettem ezt nektek. Makogva bocsánatot kértem. A barátom és a párja néhány méterrel odébb, a döbbenettől mangaméretűre nyílt szemekkel nézte végig a jelenetet, amit azzal magyaráztam ki, hogy azt hittem: bizonyára az új barátnő általam még nem ismert kocsijával fuvaroznak bennünket.

Persze, olyan már volt – nemegyszer, nem kétszer –, hogy másodpercekig dühösen rángattam az autóm kilincsét, mire rájöttem, hogy csak a modell és a szín stimmel, a tulajdonviszony nem, tehát az nem is a saját járművem, ezáltal pedig épp egy különösen fantáziátlan és sajnálni valóan eszköztelen kocsitolvajnak tűnök. Vég nélkül tudnám sorolni ezeket a bénázásokat – a minap például kimostam egy biciklilámpát –, de inkább átadom a szót a Büfik és bukások kommentelőinek, akik az egyszemélyes „hulladék túracsoportom” fenti történetét hallva, hasonló esetek vallomásaival öntötték el a Facebook-oldalamat.

A bejegyzések bővizű folyamának D. Tóth Kriszta ásta meg a medret azzal az ismertsége révén egy lépésből potom 23 ezer emberhez elérő hozzászólásával, miszerint „addig, ameddig nem körömlakklemosóval tisztítod az arcodat, nincs gond.” Ó, Kriszta, dühöngtem én már azon, hogy a sampon nem habzik rendesen, pedig az nem felróható neki, ha egyszer balzsam… Kis híján megskalpoltam magam, mire észrevettem. 

Villő egyébként rátromfolt a WMN Wonder Womanjére: ő egy ízben olajos arclemosóval próbálta leszedni a körömlakkját. Tünde a szemfestékét kívánta eltávolítani körömlakklemosóval. „Nem ajánlom senkinek az élményt!” – üzeni nektek. Barbara úgyszintén unortodox acetonjúzer: ő majdnem az arcára applikálta ezt a szert, de egy manapság szó szerint életmentő érzékszerve, a szaglása megmentette a hámsejtjeit. Dominika intim mosakodó gélt használt arclemosásra.

Mónika fogkrémet tett az arctisztító vattájára, Zsuzsa férje azonban nem állt meg félúton: lábápoló krémmel mosott fogat. Jó, hát én is röhögök, de nem tehet róla! Ki az a kretén, aki gyümölcsmotívumokat pingál egy ilyen cucc csomagolására?! Nóra kézkrémmel, Péter – akinek a felesége fogorvos! – protézisragasztóval üzent hadat a fognyűvő manóknak, Anita pedig folyékony szappannal esett neki a szájüregének, holott szerintem – előtte legalábbis – nem káromkodott, amiért hajdan ilyen büntetés járt. De ha már rajta volt az íven, akkor megpróbálta felvenni a féléves kisfia pulcsiját. Néha varrás mentén szakad a józan ész.

Mikolt egyik ismerősének édesapja rákvörösen jelent meg a lánya esküvőjén, mert előző nap tusfürdő helyett tévedésből erőspaprikás testápoló olajat használt. Juj, ezt még leírni is fájt.

Károly egyszer a vécébe hajította a szennyes ruhát, ami azért figyelemre méltó cselekedet, mert aznap nem is mosott. Gábor viszont a (nem használt!) vécépapírt a hűtőbe tette, ami szerintem a beszűkült tudatállapottal kombinált pillanatnyi elmezavarral simán kimagyarázható. Mária viszont a hűtőből kivett kaját egy mozdulattal a szemetesbe dobta, pedig éhes volt, nem pedig ételkritikus. Lottinak is vannak olykor fekete napjai fehér foltokkal, például az, amikor kivágta a paradicsom csumáját, de nem azt pottyantotta a kukába, hanem magát a zöldséget. „A tányért és az evőeszközöket a hűtőbe tettem, a felvágottat, a vajat és a sajtot pedig a mosogatóba” – szól Detti vallomása.

Balatoni József, vagyis mindenki Jocó tanár bácsija sem igen tapos kontrát, ha már egyszer felugrott a szopórollerre: „Egy nagyon fárasztó egyetemi éjszaka után az irodában, ahol dolgoztam, a kávémba sűrített tej és cukor helyett sót és majonézt tettem”. Nyami!

Katalin tud jobbat, ő a teába citromlé helyett étolajat öntött.

Zsófia barnacukornak nézte az őrölt zselatinport: „A kávé nem lett tőle édesebb, ellenben kanalastul belekötött a bögrébe” – számolt be a kísérlet végeredményéről.

Nóra egyszer cukor helyett liszttel dobta fel a reggeli kávéját, máskor pedig bosszankodott, hogy a víz az istennek nem melegszik fel a mikrohullámú sütőben, ami jogos lett volna, ha nem a felette lévő szekrénybe teszi be a poharat… Judit a salátát a hűtőszekrény helyett a konyhaszekrényben helyezte el. Végül is, szekrény-szekrény.

Emese nem értette, hogy miért nincs a tej a hűtőben, de aztán rájött, hogy a mikró belsejét bámulja. Tamara két percig pörgette a mikrót, de a megmelegítendő levest nem tette bele. Zsófia viszont igen, kétszer, is, mert elfelejtette, hogy egy adag már készen van. Mária három óráig (!) kereste a teáspoharát, mire rájött, hogy a mikróban van.

Ildikó már gyerekkorában is szeretett veszélyesen élni: hetedikes diákként sózott kávét szolgált fel a testneveléstanárának. Azt nem írta meg, hogy véletlenül vagy direkt, de bármelyik, szerintem olyan Cooper-tesztet töltettek ki a lábával, hogy utána az eget is nagybőgőnek nézte.

Gabriellát pöttyet megviselte a szülés, és erre akkor jött rá, amikor a kórházi rántott húst egy teljes percen át a fogkeféjével akarta elfogyasztani.

Judit a munkahelyi lábzsákjában ment haza a villamoson, Zsuzsa kollégája pedig még nálam is messzebb merészkedett a sárgaházhoz vezető úton, mert az ebédjét tartalmazó zacskót kidobta a kukába, a szemeteszsákot pedig bevitte dolgozni. De legalább nem taxival, mint Márton.

Évánál is beüt néha a „kék halál”, legutóbb akkor, amikor egy fárasztó munkanap után a szellőztetés miatt tárva-nyitva álló ajtónál beütötte a kapukódot. Mások ugyanezt a munkahelyi belépőkártyájukkal próbálták meg, de akadt, aki a metróellenőrnek mutatta fel bérlet helyett. „Én a suliban az osztályterem ajtaját próbáltam kinyitni a kocsi távirányítójával. Csodálkoztam, hogy hiába nyomkodom, nem nyílik” – meséli Zsuzsa. Egy harmadik Zsuzsa is hazament, mégpedig gyalog, amivel nincs is baj, nagyon egészséges dolog, de a férje azért megkérdezte tőle, hogy hol hagyta a kocsit, amivel reggel elindult?!

Éva hazavitte a boltból a bevásárlókosarat a kollégiumba, pedig nem állt szándékában, Andi viszont az áruház parkolójában akkor is a megszokott helyén keresi a kocsiját, ha nem ott állt meg vele. „A férjem meg infarktust kap, olyan ideges lesz” – mutatott rá az ilyen berögződések súlyos egészségvédelmi kockázataira.

Nóra barátnője egy online (!) parfümkatalógust nézett, amikor felemelte a kezét, és végighúzta a laptop képernyőjén. Igen, ki akarta próbálni az illatmintát… Ildikó kávézni szeretett volna, de mivel gyakorló édesanya, nem csoda, hogy a bögrébe kávé helyett nyolc kanálnyi, gondosan kimért tápszert rakott, és még fel is öntötte forró vízzel: „néztem bután, hogy ez miért nem barna!”

Lívia is zombi néha: az egyik éjjel a síró kisbabája helyett a férje szájába akarta adni a cumit.

Fanni a gyermekágyas időszakában a gyerek bodyját akarta felhúzni fürdés után. Kitartóan. Ugyanő a hűtőbe rakta a sajt papírját, a sajtot a mosogatóba, a sajtreszelőt pedig kidobta. Ezt követően egy percig állt megkövülten, mert érezte, hogy valamit rosszul csinált, csak nem jött rá, hogy mit.

Gábor egy liter motorolajat öntött a robogója benzintankjába. Sorstársa, Dani sztoriját a hatás kedvéért muszáj szó szerint idézni: „kitámolyogtam éjjel, szemüveg nélkül, hogy a gyomorégésre igyak egy kis szódabikarbónás vizet, de csak miután lehúztam a nagy kortyot, jöttem rá, hogy a fokhagymaport oldottam fel a vízben.” Vámpíroknak nem ajánlott!

Orsolya húsvétkor álmos volt, ezért víz nélkül tette fel főni a tojást. Andrea a személyi igazolványával akart fizetni a boltban. Dóri megkérte a barátját, hogy fogja meg a macskát, mert kimegy az erkélyre – pisilni. Mariann ringatni szokta a bevásárlókocsit. Ágnes egyik rokona dezodornak nézte a Chemotoxot. Mária a zár helyett a konnektorba dugta a kulcsot. Szerencsére gyerekzár volt a dugaljban. Mónika hajlakk helyett légfrissítőt nyomott a hajára.

Ami azonban Veronikával történt, az fokozhatatlan: „Az útszéli krumpliárus mellett elhaladva reflexből rápillantottam a műszerfalra. Majd megnyugodtam, mert csak 90-nel mentem, a krumpli pedig 110 volt.”

És, persze, a klasszikusok (róluk ITT is olvashatsz bővebben – a szerk): kétségbeesetten keresed a mobiltelefonod, pedig éppen telefonálsz. A mobiltelefonoddal akarsz csatornát váltani a tévén. A távirányítóddal akarsz telefonálni, sőt el is viszed magaddal otthonról, hazaérve pedig berakod a hűtőbe. A csörgőórát félálomban a füledhez emeled, amikor megszólal – „Halló, tessék!” –, mert korábban megszoktad, hogy a telefonodra kelsz.

Ha kisgyerekes szülő vagy, akkor ez mind teljesen normális. Annyit tehetsz, hogy hatalmasakat röhögsz magadon. Mint én, amikor egy viszonylag hosszú és bonyolult rádiós tudósítás felolvasásának végén nem jutott eszembe a nevem. A saját nevem, ember! Amúgy azóta beugrott. Úgy hívnak, hogy:

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás:Getty Images /Charles Gullung