–

Mint minden forradalom, ez is egy felkeléssel kezdődött. Egyik reggel anyám felkelt, és közölte, hogy elege van. Nem lesz tovább a rabszolgánk.

Ez valamikor a rendszerváltás hajnalán történt, amikor a magyarok már nem voltak kommunisták, de még kapitalisták sem, és nagyon gyorsan nagyon sok változást szerettek volna, de úgy, hogy közben semmi se történjen, és az is csak nagyon lassan. (Ezzel egyúttal összefoglaltam a Szomszédok című korabeli teleregény ars poeticáját is.)

Anyám, ez a hófehér bőrű, tündérlelkű, depressziós gyári munkásnő ilyen értelemben eredményesebb rendszerváltó volt, mint az Ellenzéki Kerekasztal lovagjai együttvéve. Nem fecsérelt sok időt az új közjogi rendszer kidolgozására, inkább erőből átverte az akaratát a családon.

Előtte évtizedeket húzott le a cselédünkként, és ezt vele együtt mindannyian rendben lévőnek találtuk. Az ő nemzedékének természetes volt, hogy a nők a három műszakban végzett fizikai munka mellett bevásárolnak, főznek, mosnak, mosogatnak, vasalnak, takarítanak, gyereket nevelnek, beosztják a pénzt, intézik a hivatali ügyeket és úgy általában mozgásban tartják a családot. Ne úgy képzeljétek ezt el – a mi esetünkben legalábbis semmiképpen sem –, mint egy elnyomó rendszert, ahol az alávetettek zománcos lábosában régóta forr a harag húslevese és csak a megfelelő percet várja, hogy a fedőt a plafonig dobva kifusson a tűzhelyre. Vidám és nyugis életünk volt. Anyám kifejezetten büszke volt arra, hogy mi semmilyen házimunkához nem értünk. Nevetve, tettetett bosszúsággal kihessegetett bennünket a territóriumából, mert az az övé volt. Először élt, aztán pedig visszaélt a monopóliumával. A madárka megszerette az aranykalitkát, és nem engedett be mást oda.

A jót pedig könnyű megszokni, főleg, ha férfi vagy.

Apám keményen dolgozott a gyárban, aztán megihatott két jól megérdemelt sört, de a bátyámmal és velem semmi dolga nem volt, főleg, amíg kisbabák voltunk. Nem kellett fürdetnie, pelenkáznia, etetnie és altatnia bennünket. A háztartással sem volt randevúja. Ez mindkettőjük szerint anyám dolga volt. Ő pedig tette a dolgát. Három műszak előtt vagy után boltba ment, ételt főzött, mosogatott, mosott, teregetett, vasalt, takarított. A pénzügyekért is ő felelt. Matriarchátust működtetett, ahol a szolga volt az úr.

A rendszer helyességét és működőképességét évtizedekig senki sem kérdőjelezte meg. Leginkább azért nem, mert másmilyent egyikünk sem látott abból a közösségből. Egy minta közül lehetett választani. Ne feledjétek, hogy a nyolcvanas években járunk, egy – akkor éppen lefelé csúszó – vidéki mezővárosban. Egy ottani férfi akkoriban legfeljebb bográcsban főzött és a kocsiját vagy a horgászladikját takarította ki. Aki „nőknek való” munkát végzett, az vagy „papucs”, vagy „buzi” volt a többiek szemében. Akadt is az ilyenekre egy mondás: „Nem ura az annak, csak a férje”.

Igen, elismerem, hogy vakok voltunk az előjelekre. Láthattuk volna, hogy egyre több a válás, az alkoholista és az öngyilkos. Persze, mise után okos a gyülekezet és kukoricatáblában állva nem látszik a határ. A mi mátrixunkban, anyámat is beleértve, Ferenc Jóska-i idill uralkodott: minden nagyon jó, minden nagyon szép volt, mindennel nagyon meg voltunk elégedve.

Aztán anyám felkelt.

Ultimátumot adott: ezentúl vagy mi mosogatunk, vagy senki. Fogalmam sincs, hogy miért éppen ezt választotta. Valószínűleg azért, mert mosogatni még az olyan háztartási analfabéták is tudnak, mint mi, hárman. Onnantól kezdve felváltva küzdöttünk meg a piszkos edényekkel. Anyámra „csak” vasárnaponként került sor. (Visszanézve ez sem igazságos, hiszen a legnagyobb halom mosatlan a vasárnapi ebéd után marad.)

Nektek ez most semmi, de akkor felért egy feminista kormányalakítással.

A mátrix szépen lassan, de biztosan a darabjaira hullott. Nem kár érte. Anyám – a háztartási terminátor – öntudatra ébredése pedig az én jövőmet is teljesen megváltoztatta. Döntést hoztam arról, hogy többé sem ura, sem gyereke nem leszek egyetlen nőnek sem. A szoptatáson kívül mindenhez érteni akarok, amit egy nő tud a gyermeknevelés és a háztartás terén.

Hosszú útra léptem rá, és még messze van a cél.

Bevásárolni, főzni, mosni, teregetni, mosogatni, vasalni és takarítani viszonylag gyorsan megtanultam. A kihívás az volt, hogy ne dicsekedjek ezzel a tudással és teljesítménnyel.

Évekig tartott, amíg rájöttem, hogy ezeket a munkákat nem a párom helyett végzem el.

Nem segítek neki, mert ez nemcsak az ő dolga, hanem az enyém is. Sokáig köszönetet és dicséretet vártam (és egyébként kaptam is) azért, ha kérés és hibázás nélkül elvégeztem valamilyen házimunkát.

Az sem két perc volt, amíg rájöttem, hogy nem kell nővé válnom, csak mert „női feladatot” látok el. (Ne harapj ágyékon, idézőjelben írtam.) Én igenis férfi módjára cselekszem. Akkor is, ha mosok, akkor is, ha bármi mást kell csinálnom. A nők gyakori hibája, hogy szeretik kisajátítani az ismereteiket, a férfiaké pedig az, hogy ez nekik roppant mód megfelelő állapot. Ebből lesznek az elkényelmesedett, pipogya, kiherélt pasik és a rajtuk bosszankodó, magányos nők. Ebből lesz az, hogy 2018-ban még mindig olyan gúnyos, cinikus tévéreklámokat kell néznem, amelyek szerint „egy anya nem lehet beteg”, de ha mégis, akkor „a háztartás a feje tetejére áll”, az apának viszont bármikor lehet „férfináthája”, aminek köszönhetően a nője anyáskodhat felette, hiszen köztudomású, hogy akinek két gyereke és egy férje van, annak valójában három gyereke van.

Hát, a nádudvari, zsírszegény, laktózmentes rögös túrót, azt!

A házimunka nálunk annak a dolga, aki beleütközik és ráér. Ez ilyen egyszerű. Ha elvégzetlen munkát látsz, azonnal láss hozzá. Felszólítás nélkül. Ezen nincs mit gondolkodni.

Ehhez én saját használatra kifejlesztettem a „Ha már ott vagyok”, vagy más néven: „Mandiner-módszert”. Egy nő sikítófrászt kapna tőle, de nekem bevált. Az a lényege, hogy nem helyiségről helyiségre haladok, hanem ide-oda, feladattól feladatig csapódok. Tudom, egy nőnek ez maga a káosz. Én viszont minimum húsz, legfeljebb negyven perc alatt az egész lakást rendbe vágom, és amikor Zsuzsi a ciciről leszoktatás traumájának rángatózó idegzsábájával az arcán kijön a gyerekszobából, tisztaság, rend és vacsora fogadja.

Nélkülem harcolja végig az egész napot, legalább este ne legyen semmi dolga! Ne szolgáljon ki engem. A lakásunkat sem. Ez számomra becsületbeli ügy.

Ki ne mondd, hogy bravó! Egy nőt megdicsérnél? Nem. Akkor engem se. Tényleg ne, mert férfi vagyok és ebből adódóan mocskosul szeretek elkényelmesedni. Hadd maradjak edzésben, jó?

Szükségem van rá, mert a gyerek mindennap próbára teszi a Zsuzsival kötött szövetségünket és az arra épített együttműködésünket. Amíg csak jártunk (használják még ezt a szót a fiatalok, vagy végképp bácsi lettem…?), addig a házimunka könnyű szabadidős sporttevékenység volt. Most viszont olimpiai selejtező, és én nem akarok selejt lenni. Azt szeretném, hogy Tomika ne használja ki az anyját úgy, ahogyan sokáig én az enyémet. Lássa, hogy a házimunka nem a nő dolga és nem is a férfié, hanem a szülőké. Anyáé és apáé. Később pedig az övé is. Legalábbis nálunk ez a rendszer. Tudom és elfogadom, hogy másoknál meg másmilyen. A lényeg, hogy kényszer nélküli konszenzuson alapuljon, amelynek eredményeképpen senkinek nem kell azt csinálnia, amit nem akar, de ha hozzálát, akkor nem feltétlenül kell ugyanúgy csinálnia, ahogyan a másik.

Az is fontos, hogy a helyzeti előnyük miatt kommunikációs fölényben lévő nők minden információt osszanak meg a férfiakkal, ami a háztartás vezetéséhez és a gyerekneveléshez szükséges. Én a betűtésztától a segghőmérőig minden tárgyról tudni akarom, hogy hol van a lakásban, ahogyan Tomika aktuális ruhaméretét vagy napi programját, a közösen kiválasztott bölcsőde házirendjét, a megvásárolt bébiétel összetevőit, a védőnő látogatásának eredményét, az anyósom és a bébiszitter távollétemben Zsuzsival megosztott véleményét is részletesen, tételesen ismerni akarom. Az én rendszeremben mindenki elvégzi a feladatát és tájékoztatja a másikat, de sem dicséretet, sem köszönetet nem vár érte. Persze, kaphat. Adható, de nem kérhető.

A házimunka ugyanis nem szorgalmi feladat, amiért piros pontot osztogatnak. Nem áldozat, nem érdem, de nem is lehetőség, pláne nem öröm, hanem kötelesség.

 

És mi lehet férfiasabb, mint hiszti nélkül eleget tenni a kötelességünknek…?

Herczeg Zsolt

Ha érdekelnek Zsolt korábbi írásai is, kattints IDE! 

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Dougal Waters