–

 Az apák még nem egyenrangú szülők, ezt mindenki tudja. Ezer és ezer hétköznapi megnyilvánulása van ennek. A pelenkázóasztalokat a női vécékbe rakják, vagy egy olyan helyiségbe, amelynek a neve: baba-mama szoba. Egy vadasparkban a felszaladt szemöldökű pénztáros néni nem értette, hogy miért én akarok oda bemenni a kisfiammal:

– Hát itt csak a mamáknak van szoba!
– Köszönöm, csókolom, de én is be tudom pelenkázni a gyereket.
– Jaaa, bocsánat, nem gondoltam, akkor menjen nyugodtan.

A pincér reflexből az anyához fordul, hogy mit hozhat a gyereknek (az apához akkor, amikor fizetni kell), az etetőszéket rutinszerűen az anya mellé rakja le, az oktatási rendszerben az óvodától a középiskoláig minden ügyben „kedves anyukák!” a megszólítás (és akik megszólítanak, a pedagóguspálya elnőiesedése miatt szintén nők), és ha válóper van kilátásban, jóformán mindenki magától értetődőnek tartja, hogy a gyerek az anyához kerül.

Ha apaként megjelensz a gyerekeddel, sokan még mindig a hátad mögé néznek, és vicceskedő, de valójában aggódó szavakkal az anyát keresik, mert nélküle, tehát csak az apával, ugye, egyetlen gyerek sincs biztonságban.

Az a közvélekedés, hogy mi nem tudunk, nem akarunk, szóval: nem szoktunk olyan felelősen gondoskodni az utódunkról, ahogyan egy anya teszi. Az apák a legtöbb országban még mindig nevetségesen kevés szabadnapot kapnak a gyerekük megszületése után, akár a saját igényeikhez, akár az újszülött szükségleteihez, akár az anyák leterheltségének mértékéhez viszonyítjuk.

A saját fülemmel hallottam, amikor egy szülői kötelezettségére hivatkozó apatársamnak azt mondta a főnöke (nem az én munkahelyemen!), hogy „értem, hogy beteg a kisfiad, de miért te akarsz elmenni szabira? Hát nincs annak a gyereknek anyja?!” De, van. És ennek az egésznek éppen ő a legnagyobb kárvallottja.

Nem mi, férfiak és apák. Hanem ti, nők és anyák. Ez az írás sem a nők ellen, szól, hanem a nőkért. E miatt a hozzáállás miatt vagytok annyira magatokra hagyva a gyerekneveléssel, amennyire még soha a világtörténelemben. Emiatt vagytok annyira kimerültek. Emiatt szorongtok. Emiatt érzitek magatokat nem elég jó anyának. Emiatt kerestek kevesebbet, pedig ugyanannyit és ugyanolyan jól dolgoztok, mint mi. Ezért van felettetek az a csábítóan átlátszó, de fájóan áttörhetetlen üvegplafon. Ezért emelték szép versekkel, drága virágokkal és üres politikusi szónoklatokkal mitikus magasságba az anyaságotok iránti elvárásokat, ahová képtelenség felkapaszkodnotok.

Az egész romlott, középkori rendszer arra a nézetre épül, hogy a nők genetikailag alkalmasak, a férfiak pedig ugyanilyen alapon alkalmatlanok a kisbaba, a kisgyerek felelősségteljes, minden jogi és emberi normának megfelelő ellátására.

Ez az ostoba, a reklámokból, a játékfilmekből, a médiából és a hétköznapi életből még mindig teli moslékosvödörrel ránk öntött sztereotípia sok férfinak nagyon kényelmes. Akolmelege van. Mély alom van az alján, amibe jó belesüppedni.

Az akolban viszont mindig büdös van. Tudom, mert dolgoztam juhtelepen. Sőt, egyre büdösebb van odabent, mert senki se ganézta ki több száz éve, és kezd szétrohadni az egész. Most már nem ott tartunk, hogy a férfi borítékolhatóan rossz szülő, hanem ott, hogy gyaníthatóan pedofil. Pusztán a létezése okán. Azt hiszitek, túlzok?

Néhány éve történt, hogy egy kislányos anya felszállás előtt kiverte a balhét a repülőgépen, mert egy férfi egyedül ült mellettük, és bár rájuk sem nézett, de az anyának a puszta létezése elegendő volt arra, hogy kiabálva pedofilgyanúba keverje és átültetését követelje – sikerrel! A légitársaság később hatalmas kártérítést fizetett a férfi teljesen alaptalan megszégyenítéséért. Személyesen ismerek egy makulátlan férfit, akinek a felesége egy vita alkalmával azt mondta: „Ugye, tudod, hogy nekem elég annyit állítanom rólad, hogy hozzányúltál a kicsihez, és kész, tök mindegy, hogy nem igaz?”

Oké, ezek szélsőséges példák.

De akkor vegyük a kicsi, hétköznapi megaláztatásokat, mint például mostani ihletadóm, Krisztián eseteit. A világ egyik legrendesebb emberéről és egy csodálatos apáról van szó. Én tíz éve ismerem, a párom huszonöt. Két egészen felháborító történet főszereplőjeként felhatalmazott, hogy megírjam a kálváriáját.

Az egyik alkalommal a Fővárosi Nagycirkusz női vécéjébe vitte be a kislányát, hiszen egy ilyen helyen zárt fülkék vannak. Ennek ellenére a szomszédjából egy nő kiabálva követelte, hogy azonnal menjen ki, sőt utána megvárta a bejáratnál, és közölte vele, hogy neki ez trauma volt, mert még sohasem látott férfit a nők számára fenntartott mellékhelyiségben.

„Vigye a fiúvécébe a kislányát!” – javasolta. El tudjátok képzelni, hogy mennyire megalázó helyzet ez egy férfinak? 

Egy másik alkalommal egy budapesti uszoda női öltözőjébe vitte be a már bőven szenzitív korú (tehát fiúkkal együtt öltözni nem akaró, de egyedül még nem tudó) kislányait, és mindenkinek háttal, guggolva, a fal felé fordulva, a lehető leggyorsabb tempóban próbálta teljesíteni a szülői kötelezettségét, amikor felcsattant mögötte egy nő, hogy „azonnal menjen ki, ez női öltöző!”. Krisztián elnézést kért, megígérte, hogy két perc alatt végeznek, de a nő nem adta fel. Innen átadom a szót a főhősünknek:

„Erősködött, hogy ez női öltöző, tehát azonnal vigyem át a gyerekeket a férfiöltözőbe, mert nem akarja, hogy idegen férfiak kukkolják a lányát. Tehát azonnal kukkoló lettem a szemében. Visszatartottam a tükröt, hogy pont ő akarja most az én lányaimat a férfiöltözőbe zavarni, ahol, ugye, az én lányaimat tenné ki annak, amitől annyira fél.

A mai napig nem tudom, hogy kivel beszéltem, mert végig háttal voltam, a saját gyerekeim és a kijárat felé fordulva. Azt azért hozzátettem még, hogy az úgynevezett férfiöltöző tele van anyukákkal, és ha az rendben van, akkor az is rendben van, hogy én itt vagyok, mert az egyenjogúság szép dolog, de csak akkor ér valamit, ha mindkét oldal valóban egyenlő jogokkal bír.

Miért tekintenek egy férfit egy kislányöltözőben azonnal kukkolónak, míg egy nő a kisfiúöltözőben biztosan nem lehet az? Hol is van itt az egyenlő megítélés?”

Erős kérdések, igaz-e?

Nyilván azért, mert a közvélekedés szerint minden férfi disznó. Hallunk ilyen primitív általánosításokat milliószám: minden nő kurva, minden cigány bűnöző, minden zsidó gazdag, minden konzervatív náci, minden vidéki bunkó, minden fővárosi nagyképű, minden pap álszent, minden pedofil férfi, minden feketének nagy a farka, minden újságíró hazug, minden politikus tolvaj, minden BMW-s barom, minden amerikai kövér, minden ukrán korrupt, minden távol-keleti karatés vagy programozó.

Sormintában: minden férfi disznó. Legalábbis az idegenek. Gyanús alakok, akkor is, ha semmivel sem szolgáltak rá a gyanúra. Perverz kukkolók. Vagy csak lehet, hogy azok, és ennyi éppen elég a megbélyegzésükhöz. Potenciális veszélyforrások, hiszen „köztudomású”, hogy minden férfi önkontroll nélküli ösztönlény, egy üzekedő faun, aki röptében a legyet is, a kulcslyukat is, a kulcslyukban a legyet is! Jobb félni, mint megijedni tőlük, és inkább öntsük ki a használt fürdővízzel a gyereket is, mintsem hogy egy csepp is a lavórban maradjon. 

Szülési traumák – Minek annyit beszélni róla?

WMN Ügy – 2021. június 29. – SzAE

 

De félre a sértett indulattal, legyünk inkább gyakorlatiasak! Hová vigye egy apa a kislányát, ha annak vécéznie kell? Átgondoltam az összes lehetőséget, aztán a Büfik és bukások Facebook-oldalán, illetve egy több ezer fős online apacsoportban is tájékozódtam. Mindenekelőtt azonban üljünk néhány sornyi örömünnepet, hiszen ha ez kérdés – márpedig az, külföldi fórumokon ezerszám tanakodnak rajta az apák, olykor világsztárok is –, akkor ez azt jelenti, hogy egyre több apa szervez saját programokat a gyerekével anélkül, hogy az anya ott lenne, és mindent megoldana. Néhány évtizede még szokatlan látvány volt egy apa „egyedül” a kisgyerekeivel (pláne egy kisbabával), ma már talán megszokottabb jelenség, bár még mindig megmosolygott kuriózum.

A legtöbben azt mondták, hogy az apáknak a női vécébe kell bevinniük a kislányukat, mert ott zárt fülkék vannak, vagyis a gyereknek nem kell anatómiaórát vennie piszoárok előtt helikopterező férfiaktól. Ez igaz, ugyanakkor az előtérben és a mosdókagylók előtt nőket és kislányokat talál az ember, akik – ezt magam is tapasztaltam – szó szerint halálra válnak egy férfi megjelenésétől.

Egyszer velem is előfordult, hogy a vécés néni utánam kiabált, hogy „uraaaam, az a nőőőiii!” – pedig hát Anna a kezemben volt. Benyitottam, és odabent megállt a kés a levegőben.

 „Netszerte” olvastam véleményeket arról, hogy miért.

A nők még nem szoktak hozzá, hogy egy férfinak bármi dolga legyen a női vécében, mert még a takarítók is nők. Mi, férfiak, ellenben régen beletörődtünk, hogy egy néni pisilés közben dúdolva, „bocsizva” felmos a lábunk alatt. (Ez nem városi legenda, rendszeresen megtörténik!)

A nők nem akarják, hogy lássuk, halljuk és szagoljuk őket a mellékhelyiségben. Nem akarják, hogy tanúi legyünk a beszélgetéseiknek, a sminkelésüknek, vagy a használt tamponjaik kidobásának. Ezt meg is értem. 

De akkor vigyem a kislányomat a férfivécébe?

Oké, most még igen, mert kicsi, de nemsokára szemérmes lesz, és kötődni fog a saját neme szerinti megkülönböztetéshez – vessetek a belvárosi romkocsmák berozézott mókusai elé, de én ezt nem bánom –, vagyis zavarni fogja, ha becipelem egy rakás férfi és fiú közé, akik néha bizony nem túl diszkréten intézik a kis- és nagydolgukat, nem beszélve a fentebb helikopterezésként aposztrofált folklórműsorról.

Mi marad? Igen, jól gondoljátok. Egy tipikusan magyar megoldás marad: a mozgássérültvécé. Száz olvasómból kilencvennyolc ezt ajánlotta. Pedig hát a mozgássérültvécének már a nevéből is gyanús lehet, hogy azt a mozgássérülteknek tartják fenn, vagyis nekik adják oda a kulcsot, utánuk takarítanak fel, előlük veszed el a helyet!

Nem beszélve arról, hogy egy csomó helyen nincs is mozgássérültvécé.

Szóval nincs jó megoldás. Én szóltam előre.

  

Volt, persze, aki azt ajánlotta, hogy menjen be a gyerek egyedül a saját neme szerinti vécébe – vagy bízzuk rá egy idegen nőre –, és intézze el maga a dolgát, de ez az én hároméves kislányomnál még nem megoldás, sőt a nagyobbaknál is kifejezetten veszélyesnek érzem.

Nincs az az isten, hogy egy plázában egyedül beengedjem a kislányomat egy – rendszerint mocskos – helyiségbe, ahol százasával jönnek-mennek az idegenek, és nem tudok neki segíteni, nem tudok rá vigyázni. Bocs, de ennél még szerintem is veszélyesebb hely lett a világ, pedig én azért nem vagyok egy paragép.

Nincs tehát megoldás, de csak azért nincs, mert érdekes módon ebben az ügyben sem a gyerek érdekét, a gyerek szükségletét vesszük figyelembe, hanem azt, hogy nekünk: felnőtteknek, férfiaknak és nőknek mi az elfogadható. Végtelenül önző dolog ez, és újra megerősített abban az elszomorító hitemben, hogy a kocsmaasztaloktól a parlamenti padsorokig harsogott lózungok ellenére a mi nyugati társadalmaink alapvetően egoista, értékvesztett, előítéletes, gyerekellenes képződmények.

Persze, nem mindegyik. Franciska nevű olvasóm a szülőknek fenntartott, úgynevezett családi mellékhelyiségbe viszi be a gyerekeit.

Franciska Finnországban lakik.

Tudom: költözzem oda a first world problemjeimmel együtt.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Roy JAMES Shakespeare