–

Hetek óta az a félelmem, hogy ez a nyár a mi cigiszünetünk.

Olyan önfeledten vetettük bele magunkat a július-augusztusba, mintha nem lenne holnap, és tegnap se lenne. Feledni akartuk a járványt, a karantént, az iskolabezárást, a gazdasági válságot. Feledni, hogy a szakemberek szerint ősszel kezdődik elölről, ami be se fejeződött igazából. Nem figyelni, vagy csak fél füllel, a világból érkező rossz híreket.

Hemzsegtek minálunk az emberek, ahol csak lehetett: Balaton-parton, pesti éjszakában, volt, aki a külföldi utat is vállalta. Megtartották a halasztott esküvőket, osztálytalálkozókat, keresztelőket, összegyűltek a családok.

Idén nyáron valahogy különösen örültünk a szabadságnak, a barátoknak, az éjszakába nyúló beszélgetéseknek, a strandnak, a lángosnak, a sült hekknek, és közvetve annak, hogy vagyunk – kapott egy új árnyalatot a létezés.

Szerencsénk volt nekünk, magyaroknak, mondják – persze azok, akik a szerettüket vagy a munkájukat vesztették el 2020-ban, azok kikérik maguknak (joggal) ezt a szót.

Augusztus 20-a nekem minden évben a számvetés napja, sokkal inkább, mint január 1-e, mondjuk. (Nem különösebben kavar fel a szilveszter soha, fogadalmakat sem teszek.) Így volt ez már iskolás koromban is: szomorú voltam, mert  tudtam, hogy a vakációnak, a végtelen napoknak és a dinnyeszezonnak mindjárt vége, jön az ősz, vissza kell ülni az iskolapadba, be kell szerezni a füzeteket, be kell kötni a könyveket, korán kell kelni megint.

És jönnek a nagy esők, felhőszakadások, a jó idő is szép lassan a múlté.

A melankólián a szülinapom se sokat segített, pedig jó kis gyerekkori zsúrjaim voltak a nagyi kertjében tortával és tombolával. Már ha nem mosta el az eső a mulatságot.

Augusztus 27-én születtem, minden évben elmeséli a nagynéném, akkora zivatar volt aznap (1975-ben), hogy alig tudtak bemenni látogatni a kórházba anyámat, hömpölygött a víz a környéken.

2020 nyarának vége felé szinte minden napra jut egy hatalmas vihar. Nyugtalanok az állatok, nyugtalan vagyok én is, őszintén szólva.

Milyen lesz a sokat emlegetett „második hullám”?

Sokan megbetegednek majd minálunk is?

Mi lesz a munkahelyekkel?

Vajon elkezdődik az iskola?

Gimnazista lett a lányom, életében először alig várja a szeptembert.

Annyira szeretném, ha nem kellene csalódnia, ha nem csak virtuálisan léphetne be az új suliba!

Persze ennél is jobban szeretném, ha nem jönne vissza ez az átkozott járvány, ha nem kapná el senki sem a fertőzést, vagy legalábbis nem kerülnének emberek kórházba, lélegeztetőgépre. Ha el lehetne felejteni a maszkot, a fertőtlenítést végre, és a sok vitát, amit a stressz szít, az egymásra mutogatást, hogy ki hogyan, miért felelőtlen illetve hülye, beszari.    

Bár megnyugodhatnánk végre!

Mert nem kellene folyton a cigiszünet végétől tartani.

Ez a kérdés engem mostanában a járványtól függetlenül nyomaszt különben.

Mintha aknamezőn járnánk, hullanak körülöttem az emberek. Felmerül, persze, hogy a családtagjaim is sebezhetők, és én is az vagyok.

Fiatal, erős emberek is dőlnek ki tele tervekkel, feladatokkal, vágyakkal – feldolgozhatatlan és érthetetlen minden veszteség.

A 47 éves Marschall Péter halálhírét a napokban kaptam. Tavaly teáztunk-interjúztunk, amikor itthon járt. Az egykori producer, ötgyerekes édesapa alapított egy szuper iskolát Costa Ricán. Szerette volna hazahozni a modellt. Erre már nem volt módja. 

Emlékszem, milyen lelkes volt, micsoda tervei voltak, és mennyi szeretet volt benne, felejthetetlen, ahogy az övéiről mesélt.

Aztán jött rögtön egy másik üzenet is, arról, hogy egy olyan ember vívja élete eddigi talán legkeményebb csatáját a közelemben, akitől mindig, mindenki csak jót kapott. (Igen, tudom, ez a körülmény nem befolyásolja a várható élettartamot, de akkor se lehet elvonatkoztatni tőle, én legalábbis nem tudok, ott az a hang a fejemben, amelyik folyton azt rikoltozza, hogy de nem ezt érdemelné, a fenébe is!)

Nem vérrokonom ő sem, de fogadott családom egyik alappillére, millió emlékem főszereplője, a szívem egyik „gyökere-ága”. Vele rezgek, vele érzek, vele gondolok, és vele remélem a szerencsés fordulatot, de segíteni sajnos vajmi keveset tudok.

Sokszor pörgetem vissza magamban a naptárt, régi napok ugranak be, mondhatni, gyerekkoriak, amikor még nem volt szinte semmink, amit (akit) féltenünk kellett volna, szinte súlytalan volt a létezés. Persze ezt akkoriban nem így éltük meg, aggódtunk ezer dolog miatt, voltak iskolai zűrök például és fura szerelmek, de ott voltunk egymásnak páran, barátok, és tulajdonképpen csak ez számított.

Gazdagabbak lettünk azóta vagy szegényebbek?

És ott vagyunk-e még a poszton?

Számíthatunk-e egymásra úgy, mint rég?

Tudunk-e valódi szereplői lenni egymás életének az új kulisszák közt, most, hogy már nem valami Jóbarátok-szerű sorozatban játszunk együtt, mi, kölykök, hanem igazi drámában, sőt olykor tragédiában, amelyben nincs helye többé maníroknak?     

Kik vagyunk, amikor már csak ez számít?

Kik vagyunk, ha nem teszünk épp úgy, mintha ezzé vagy azzá váltunk volna?

Mit mondunk egymásnak, amikor már tényleg nem lehet mellébeszélni?

Visszatalálunk egymáshoz a bajban vagy túl messzire csámborogtunk?

Ez az augusztus 20-a, ez a számvetős nap nekem a barátságról szól.

A barátságról, ami életem minden korszakában mást jelentett talán, de amiért örökké hálás vagyok pár embernek, és amelyet igyekszem megszolgálni, de félek, mindig félek, nem eléggé.  

Kurucz Adrienn