Ma van a balkezesek világnapja

Alapvetően ritkán gondolok arra, hogy én is ebbe a táborba tartozom, hiszen számomra ez a természetes. Nem kell foglalkoznom vele, mert az ezzel kapcsolatos, igen gyakran szükséges alkalmazkodás is a mindennapjaim, az életem, az identitásom része, automatizmus.

Kíváncsi voltam hát sorstársaim gondolataira is a balkezességről. Mi jut eszükbe róla, mi foglalkoztatja őket, milyen gondolatfolyamot indít el, ha ez a téma kerül szóba. A válaszok elég hűen visszaadták a balkezes hétköznapokat, íme.

Fordított világ

„Ez egy fordított világ, amiben mindenki szembejön, és mi mégis ütközés nélkül szlalomozunk.”

„Hivatali ügyintézésnél és a patikákban is jobb oldalon van rögzítve a toll. Egyszer rám förmedt a patikusnő, hogy »ha a rendes kezemmel írnék, nem tartanám fel a sort a szerencsétlenkedésemmel«. Azóta is bánt, hogy nem tudtam valami frappánsat mondani akkor, de persze mindig csak utólag okos az ember.”

„Állandóan sóhajtozott az osztályfőnök az iskolában hogy »elég baja van, nehogy az ültetésnél még ilyen faksznikat is figyelembe kell vennie, hogy a balkezeseket jó helyre ültesse«.”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

„Folyamatosan furcsán néztek rám evés közben Marokkóban, ahol a bal kéz tisztátalan.”

Életre szóló hátrányok

„Állandóan rossz jegyeket kaptam technikaórán, mert nem tudtam az ollót használni, de sajátot nem vihettem be, mert fegyvernek számít, ami nem lehet a gyereknél iskolaidőben.”

„Amikor életemben először készíttettem saját konyhát, az asztalos megkérdezte, merről nyíljanak az ajtók, hol legyen a mosogató, kapcsolók, fogantyúk satöbbi. Nekem meg leesett, hogy eljött végre az én időm! Így lett balkezes konyhám. Imádom minden négyzetcentijét, és örök hálám az asztalosé, aki velem együtt gondolkodott.”

„Engem átszoktattak az oviban, és emlékszem, iszonyú szar érzés volt, hogy az addig mindig dicséreteket kapó rajzaim egyszer csak nevetség tárgyai lettek. Az óvó nénik pedig egyszer sem védtek meg. Azóta sem értem, hogy mehettek ebbe bele a szüleim…”

„Diszlexiás vagyok, kiskoromban iszonyúan dadogtam. Ha izgulok, máig előfordul, pedig huszonhét éves vagyok. Nemrég derült ki, hogy már a bölcsiben átszoktattak, valószínűleg azóta is ezt nyögöm.”

„Annyit elmondhatok, hogy nem tartunk itthon konzervnyitót és zöldséghámozót. Mindenki jobban jár.”

„A világ a jobbkezesekre van tervezve, kár tagadni. Nyilván a kereslet meghatározza a kínálatot, de szerintem nem fair, hogy ugyanaz a gagyi olló dupla vagy tripla annyiba kerül pusztán azért, mert a másik kézbe való!”

„Én már annyira kigyúrtam a jobbkezes ollóval való vágást, hogy a balkezeset nem is tudom használni.”

„A kisfiam is balkezes, és eddig büszke volt rá, de hát nem vak, látja, hogy kisebbségben van, és néha már mondogatja is, hogy neki ez ciki.”

„Jóval több ideig tartott az oviban megtanulnom cipőfűzőt kötni, mint a többieknek, mert csak jobbkezeseknek tudta megmutatni az óvónő, mit hogyan kell, rám meg legyintett, hogy mindegy az, próbálkozzak. Hát, kösz.”

„Nálunk mindenki balkezes a családban. Így csak jóval később szembesültem azzal, hogy a kézhasználat miatt akár csúfolódás tárgya lehetek, és az is lettem.”

„Az egy dolog, hogy a gyerekemet elkezdte csesztetni a tanárnője, hogy írjon inkább jobb kézzel, de még engem is leteremtett: »mutathatnék jó példát azzal, hogy én is átszoktatom magam, úgyis az a rendes, szép kezünk«. Nemcsak emiatt, de sulit váltottunk. A fiam azóta már felnőtt, és grafikusnak tanul.”

„Balkezesen születtem, de valami furcsa babona miatt a nagymamám nem engedte, ezért mindig rácsapott a kezemre. Mostanra kétkezes vagyok.”

„Bármilyen tollal is írok, a bal kezem mindig csupa tinta.”

„Ha annyi ezresem lenne, ahányszor elsütötték rám a »kétbalkezes« poént, akkor a Seychelle-szigetekről írnám ezt az üzit.”

„»Úristen, te balkezes vagy?! És tudsz írni?!« Esküszöm, még ma is van, aki ezt megkérdezi, pedig lassan már ötvenéves leszek…”

„Pincérként néha kellemetlen, hogy automatikusan bal kéz felől tenném le a poharat. Egyszer egy undok vendég kiakadt, hogy ne kelljen már az én munkámat végeznie, hogy pakolgatnia kell az italát a másik oldalra. Borravaló sem járt persze.”

„A kamaszkorom vége felé már nagyon meguntam: mindenki állandóan rácsodálkozik arra, hogy balkezes vagyok. Amikor észrevették például írás közben, és rákérdeztek, csak annyit mondtam hogy: »Ááá, nem, csak a jobb már nagyon elfáradt.« Azt mindenkinek a fantáziájára bíztam, hogy miben is fáradhatott el…”

„Mindig is átlagos gyerek voltam, most felnőttként sincs ez másképp. Nincs semmihez tehetségem, nem játszom hangszeren, nem sportoltam, szép sem vagyok, és az egyetemet sem sikerült elvégeznem… De annak azért mindig örültem, hogy egy bizonyos »kisebbséghez« tartozom ezzel, hogy balkezes vagyok, főleg, hogy még külön napunk is van. Nem tudom rendesen megfogalmazni, de egyszerűen jó érzés. Pedig nem az én érdemem, nyilván csak a genetikáé. De azért, hogy néhanapján pár jobb kezest »ki tudok akasztani«, már megérte.”

„Szerintem kreatívabbak vagyunk, mert nekünk muszáj, és talán alkalmazkodóképességben is jól muzsikálunk.”

Kilógni a sorból

A beérkezett rengeteg válasz alapján kiderült, hogy rengeteg balkezes szereti, ha különlegesek lehetnek a világ bármely pontján, lehet bármekkora a korkülönbség, mindegy, milyen neműek vagyunk, nem fontos. 

Az életünk, a világunk, amiben élünk, szorosan összekapcsol minket ismeretlenül is. 

Mindig oda lyukadunk ki, hogy bármerre állunk is a sorhoz képest, kilógni belőle sosem ciki, de persze nem jár nekünk örökbérlet a mindenkori piedesztálra. 

Balkezesnek lenni néha jó buli, sokszor vicces, máskor béna, gyakran frusztráló, és bizony könnyű célponttá is válni, de mindenképp szerves és kihagyhatatlan része a személyiségünknek. 

Balkezesnek lenni: életérzés. 

Tintafoltos, grafittól ezüstösen csillogó balkezes pacsit mindenkinek!

 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images