– 

Marci mindig is olyan volt, mint egy mintagyerek. Már pici babaként is azt csinálta, amit kell: evett és aludt. Három hónapos korától csend volt éjjelente. Okos, szép, ügyes, minden anya álma. Olyan, aki után az ember bátran vállal még egy gyereket, mert az ilyen csemete mellett az élet csupa öröm és boldogság. 

És akkor jött Áron. Ő az, aki ha próbálom nevelni, fegyelmezni, és ha már semmi nem használ, akkor különböző büntetési technikákat alkalmazni, csak rám néz és kiröhög. „Mit gondolsz? Majd azt csinálom, amit te mondasz??? Hát hol élsz?” Ezt persze nem mondja... nincs rá szüksége.

Nem volt olyan tipp, amit ne próbáltam volna ki. Semmi nem használt. Olyan volt, mint egy hurrikán. Pusztító. Az étkezőben a székeket már ki kellett cserélnem, mert addig csapdosta őket a földhöz, míg teljesen tönkre nem mentek. Viszont ha nevet... Ó, ha nevet, akkor az ember szíve csordultig telik. A memóriájában pedig rövidzárlat keletkezik, és töröl minden előzményt.

Volt egy olyan időszak, amikor arról szólt egy napunk, hogy Áron követelt valamit, én meg ellenálltam. Erre ő rombolt, én meg kivártam, míg rendet tesz maga után. Ez néha több óráig tartó hisztis, üvöltéses, kiabálós, csapdosós délutánokat jelentett. Utólag nézve megérte az idegösszeomlás, ami akkoriban kerülgetett. Most, ha valamit le akar seperni, csak finoman megjegyzem, hogy „te teszed vissza a helyére”, és erre ő nem dobál, hanem óvatosan leteszi. Jobb esetben megáll a levegőben a keze.  De az az időszak telis-tele volt „ne csináld”, „nem szabad”, „Áááááron!”, „ne verekedj”, „szégyelld magad”, „most menj innen”, „elég volt!” stb... szitokkal. Olyat is mondtam, amit később nagyon megbántam, és csak remélem, hogy nem okoztam vele semmiféle érzelmi sérülést benne.

Nem keresek mentségeket, hibáztam.

Az egyik este teljesen kiverte a biztosítékot. Marci kérte, hogy kártyázzunk a világítós Fekete Péterrel. Megígértem, hogy majd az ágyban. Megvolt a pancsi, fogmosás, Áron közbe üvöltött, mint a sakál, már nem is tudom, mennyi ideje. Nekem mindenesetre soknak tűnt. Nagyon soknak. Alig vártam, hogy letegyem őket, lekapcsoljam a villanyt, elaludjanak, és végre csönd legyen. Egyedül legyek. Így mikor betakartam a fiúkat, mondtam a nagynak, hogy ne haragudjon, de totál kivagyok. Ő pedig megértette. „Büszke vagyok rád, köszönöm” – rebegtem neki  hálásan, majd megöleltem. És a kicsi, aki előtte szétszedte a lakást, úgy éreztem, pokollá tette az este minden egyes másodpercét, szipogva megszólalt:  „Nekem is mondd azt”. 

Hirtelen beszippantott az űr. Hiába tanultuk meg általános iskolában a Lóci óriás lesz című költeményt, csak most nyert igazán értelmet. Itt van ez a kicsi fiú, hároméves, és mást sem hall, csak hogy NE, NE, NE, NE! Csak szitkot, veszekedést, miközben ott a tesó, akit dicsérnek, akivel példálóznak. Mit érezhet? Mennyi feszültség, szorongás lehet benne? Talán az ő hibája, hogy nem tudja megfogalmazni pontosan, mi a baja? Hogy nem tudja elmagyarázni? Lehet, hogy fáradt. És éhes. És fél. És bizonytalan. És pici. Mi minden járhat a fejében?

Én meg mást sem teszek, csak be akarom törni, szabályok közé kényszeríteni, „helyes viselkedésre” oktatni,  ahelyett, hogy próbálnám megérteni őt.

Hogy amikor kiborul, akkor a karjaimba venném, és elmondanám neki, milyen hihetetlenül és végtelenül szeretem, és bármit tegyen, bármi történjék is, én itt leszek, és vigyázok rá. És akkor felé fordultam, megsimogattam az arcát, és könnyes szemmel odasúgtam neki: „büszke vagyok rád”.

Csetlekbotlok