–

Dicsérni csak pontosan, szépen…

Sokan megírták már, hogy nem érdemes azt mondogatni egy gyereknek: „okos vagy”, mert ez nem igazán érdemi visszajelzés. Ráadásul az állandó összehasonlítási mániának köszönhetően, rögtön kontextusba is helyezik a nem túl konkrét dicséretet. Az én gyerekeim legalábbis azt csinálják, hogy mindent viszonyítanak. Így napi 100 kisebb-nagyobb, idősebb-fiatalabb, hosszabb-rövidebb kört beszélünk át. Igyekszem nagyon konkrétan dicsérni, de nem vagyok annyira tudatos ebben. Szél Dávid említ néhány életszerű példát a megfelelő méltatásra. Ebből szerintem a legfontosabb a méltatás három alapelve:

1. A méltatás közel legyen a teljesítményhez.

2. Érdemelje meg a méltatást.

3. Pontosan értse a méltatást.

Ezeket a pontokat Dávid kicsit kiegészítette: „Ha belülről jön a dicséret, akkor még akár a nem túl szerencsés „okos vagy” fordulat is elhangozhat, és ez igaz azokra az apró dolgokra, amelyek nem igazi méltatandó teljesítmények, de a gyerek először csinálja, és szülőként büszke vagy rá. Mondjuk, hogy milyen ügyesen áll fél lábon. Ehhez azért az is kell, hogy tisztában légy a korának megfelelő fejlődési stációkkal. Amit fontos szem előtt tartani, hogy igyekezzünk ne az embert méltatni, hanem az adott teljesítményt, de szerintem ezt sem lehet mindig 100 százalékosan tudatosan csinálni. Nyugodtan mondjuk tehát, hogy okos vagy, és még ha nem is tesszük mindig hozzá, hogy miért, legalább mi, szülőként jó, ha tudjuk valamihez kötni.”

A gyerekkori dicséret befektetés a felnőttkori önbizalomba?

Tipikus Y generációs szülői hozzáállás, hogy szeretnénk mindent pontosan tudni a gyermekeink fejlődéséről, és lehetőleg a jövőbe látni. Ebből az okból kérdeztem meg Dávidtól, hogy vajon mit tehetek most azért, hogy a gyerekeim ne legyenek agyondicsérve, de azért kapjanak elegendő önbizalmat felnőttkorukra. Sajnos erre nem létezik konkrét válasz: „A pszichológia még mindig nem az a tudomány, ami előre megmondja, hogy ha így és így cselekszel, akkor ezt és ezt a hatást fogod később kiváltani.

A szerető, elfogadó és határokat okosan állító rendszer nagyon fontos, de a jövőt illetően még ezzel együtt is csak sejtések vannak.

A dolog inkább fordítva működik: ha van egy felnőttkori probléma, azt esetleg vissza lehet vezetni a gyermekkori hatásokra, de azt nem tudjuk megmondani, hogy mennyit kell dicsérni gyermekkorban a megfelelő felnőttkori önbizalomhoz.”

Persze a kettő és négyéves lányaim még elég távol vannak a felnőttkortól, de a szülői visszajelzések nyilván már most is számítanak. És ugyan elég sokat dicsérjük őket, de a gyengeségeiket sem titkoljuk. A négyéves lányunkat már felvilágosítottuk arról, mennyire kicsi az esélye, hogy énekesnő legyen (ugyanis nem volt kitől örökölnie a szép, tiszta hangot). Szél Dávid azt mondja, hogy a gyermekkori álmokat nem kell felnőtt vágyakként kezelni, ezért egy-egy ilyen helyzetben az a normális reakció, hogy „ez majd még alakul”. Most úgyis a balerina van soron a karriertervek között, akkor erre már nem is mondom, hogy szerintem felejtős.

Te ebben vagy ügyes, ő abban

Ami szintén nehézséget okoz, az a testvérek dicsérete, hiszen a kor eléggé befolyásolja azt, hogy miért dicsérünk, és ami teljesítmény egy kétéves esetén, az sokszor már alap egy négyévesnek. Dávid megnyugtatott:

„Egy egészséges testvérviszonyban nem kell törekedni az egyenlőségre. Persze versenyeztetni és folyamatosan összehasonlítani sem kell, inkább az lenne a cél, hogy megtanulják egymást segíteni, együttműködni.”

„Ettől függetlenül a testvérkapcsolat aktuális állapota, mondjuk, egy féltékeny nagyobb testvér befolyásolhatja a dicséretek mértékét, és az erre való tudatosabb odafigyelést.” Nálunk az együttműködés mellett kifejezetten próbálkoznak (mindketten) az összehasonlítással, ezt próbáljuk elkerülni, vagy kontextusba helyezni („te ennyi idősen pont ugyanígy meséltél”).

Közösségbe kerüléskor pedig szinte minden gyerek szembesül azzal, hogy hiába ugrik ügyesen ötöt féllábon, van olyan is, aki tízet tud ugrani. Ez sokszor kiborító a gyerekek számára. „Ilyenkor mondjuk el, hogy nekünk tetszik, ahogy ő csinálja, de persze ha gyakorolja, fejlődhet is benne. Akár segíthetünk is ebben. Ha pedig már nagyobb, akár elolvashatjuk neki Erich Kästner,  Emberke című regényét.

Ez egy ötcentis kisfiúról szól, aki egy cirkuszban dolgozik. Ami a dicséret szempontjából érdekes, hogy egy alkalommal álmában nagy lesz (először óriás, aztán átlagos méretű), bemegy a cirkuszba, ahol korábban dolgozott, nem ismerik meg, és nem értik, mit keres ott. Ő elmondja, hogy artista, és részletezi, hogy mi mindent tud csinálni: cipőt kifűzni, nyakkendőt kikötni… ami egy ötcentis fiútól nagy dolog, ezekkel lett híres a cirkuszban. Csakhogy egy átlagos kisfiú esetében már nem olyan izgalmas tudás, éppen ezért kinevetik, sőt meg is akarják verni. Végül kiderül, hogy az egészet csak álmodta, és felébred ötcentisként, boldogan. Ez jó példa arra, hogy minden teljesítmény viszonyítás kérdése.”

Azt hiszem, az elmúlt években már jól megtanultuk, hogy nincs „rossz” gyerek, legfeljebb olyan, aki pillanatnyilag rosszul viselkedik. Most már csak ugyanezt kell alkalmazni a dicséretek esetén is: nincs mindig „jó” vagy mindenben „okos”, illetve mindig és mindenben „ügyes” gyerek, csak olyan, aki a korábbi teljesítményéhez, önmagához, a korához, alkalomadtán pedig akár a többi gyerekhez képest jól, okosan vagy ügyesen csinál valamit. Aztán majd 20 év múlva kiderül, hogy mennyire méltattuk túl a gyerekeinket, abból, hogy a HR-esek aktuálisan mire panaszkodnak a frissen a munkaerőpiacra került alfa generáció kapcsán.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Alliance Images