–

Egyszer azt hallottam, a boldogságra való hajlam alkati kérdés. Van, aki zsigerileg könnyebben, önfeledtebben képes rá, míg másnak meg kell dolgoznia azért, hogy elérje. Számomra ez mindig is kirekesztő felfogás volt. Olyan véglegesnek és megváltoztathatatlannak tűnt, mint, mondjuk, az ember magassága. „Bocs, drágám, már nem leszek sem magasabb, sem boldogabb, tudod, ilyennek születtem” – na, persze.

Szerintem a boldogságra való hajlam nagyon is elsajátítható készség, nem más, mint figyelem kérdése.

Az, hogy észre tudjuk-e venni a jót, az örömöt magunk körül még akkor is, ha a körülmények nehezebbek. De mintha az én generációmnak erre folyton emlékeztetnie kellene magát.

Mi, akik a rendszerváltás évében, egy szabad(abb) világba születtünk, ahol végtelen számú lehetőség áll nyitva előttünk, nem ismerünk lehetetlent, nem alkuszunk meg, nem érjük be kevesebbel. Mindig többre és többre vágyunk – és épp ezért, szinte állandóan elégedetlenkedünk. Amint megvan, amit kitűztünk magunk elé, máris ott lebeg egy következő lehetőség, egy másik cél. Sosincs megállás, hajtunk ezerrel a jobb egzisztenciáért, a menőbb állásért, közben pedig nagyon ritkán tudunk elégedetten hátradőlni. A boldogságot mindig valaminek az eléréséhez kötjük, és mintha elfelejtettük volna értékelni a kicsi, hétköznapi dolgokat, amikben egyébként megannyi öröm van.

Ha valamire, hát arra hasznos volt a járványhelyzet, hogy ezzel szembesítsen, hogy megálljt parancsoljon. Olyan fajta rugalmasságra és elfogadásra késztetett, mint még soha semmi.

Az, hogy jó ideig fizikailag is korlátozva voltunk a szabad mozgásban, és az, hogy egy karlendítéssel vághattuk ki az ablakon az idei terveink nagy részét – vagy legalábbis az elképzelést arról, hogyan fognak majd megvalósulni –, választás elé állított. Eldönthettem, hogy vagy kesergek rajta – és úgy általában mindenen –, vagy inkább megtalálom az örömet abban, ami megadatott. Be kellett látnom ugyanis, hogy a bizonytalanságban egyetlen biztos pont létezik: az, ami épp a mostban történik. Persze ez nem azt jelenti, hogy az embernek ne lennének gondjai, a kérdés csak az, hogyan áll hozzájuk, és képes-e másra is figyelni a nehézségeken túl. Mert ez az igazi kihívás: meglelni az örömöt akkor is, ha minden ellenünk dolgozik. 

Meghiúsult tervek? Nem baj, újrarajzoltuk őket. Hozzá kellett nyúlnunk a megtakarításunkhoz? Szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán volt mihez.

Ezekre a kérdésekre teljesen más előjelű választ is lehetne adni. Megannyi módja van, hogyan tudja az ember megkeseríteni magának az életet akkor is, ha egyébként semmilyen komoly problémával nem kell szembenéznie: az egyik az, ha folyton a hiányokra koncentrál. Én köszöntem szépen, nem fogok. Csak totál közhelyesen igyekszem kiélvezni a mostot. Így például azt, hogy eljött a második kávé ideje, és az erkélyen még mindig kellemes az idő.

Most minden olyan kerek. Ha valaki megkérdezné, mi hiányzik az életemből, isten bizony nem tudnék semmit sem mondani. 

Filákovity Radojka